Kondor Béla kiállítás

Valamikor 2003 elején, már jó tíz éve, megcsörrent a telefon budapesti galériánkban. Egy idősebb női hang mutatkozott be.

— Kaufman Ágota vagyok, Kondor Béla első felesége, és közös ismerősünk, egy volt iskolatársam ajánlotta Önöket, hogy foglakoznának-e Béla nálam lévő grafikáival.

A nem szöveghűen idézett, és még hosszan folytatott telefonbeszélgetés után összetapsoltunk Lacival: megyünk a Kanári-szigetekre! Kiderült ugyanis, hogy Ágota La Palmán él, ez az egyik sziget a Kanárik közül, ott vár minket, hogy meglátogassuk és megbeszéljük, mi lenne a teendőnk „Béla” grafikáival. Az első látogatást még több követte, összebarátkoztunk Ágotával, aki sem fényképezni nem engedte magát, de azt sem, hogy magnóra vegyük, amit Kondorról és magáról, kettejükről mesélt. Nem túl nagy, de szép, 60-as évekbeli olasz dizájnbútorokkal berendezett házában az első látogatást követően később is sokat beszélgettünk. Az első napon kiderült, hogy három éve nem volt lent, a háza minden ablakából és a kertből is jó látható tenger- (illetve óceán-)parton, nem nagyon van kedve kimozdulni otthonról, mondta. Élete Kondor Bélához kötődött, olyan végletesen, hogy a sajátja szinte csak annak függvényeként volt értelmezhető. Ágota szeretetre méltó és meghatóan szomorú asszony volt, akinek arcán még hetvenévesen is átsugárzott fiatalkori fantasztikus szépsége.  Pár fotót vett elő később, ezeken láttuk őt fiatalon, aztán „Béla” leveleit, melyeket a Papának, Ági apjának írt Izraelbe vagy Bécsbe. Furcsa és különleges viszony alakult ki köztünk és Ágota között. Bevásárlás és kerttakarítás és sok szeretet is belefért ebbe, bár az egész csupán üzleti kapcsolatnak indult.

Négy Kanári-szigeteki utunk során több mint kétszáz grafika jött haza Magyarországra, és utoljára Kondor ötven darab rézkarcdúca is, melyeket már korábban, évekkel azelőtt végignézhettünk a hálószoba egyik fiókjából kivéve. A régi újságpapírokba csomagolt lemezek önmagukban is nagy hatást kiváltó tárgyak, bár nem műtárgyak. Nagy sokára győztük meg Ágit, hogy ezeknek a lemezeknek Magyarországon a helyük. 2006 nyarán utaztunk le a dúcokért, egy kis bőröndben érkeztek haza, majd pár hónap múlva, októberben jött egy telefon a közös ismerőstől, hogy Ági ott, La Palmán egy privát öregek otthonában váratlanul meghalt, háza teljesen ki lett ürítve. Később még többször próbálkoztunk a német tulajdonú cégnél a hagyatékban maradt művek, levelek, fotók és más, számukra teljesen értéktelen dokumentumok megszerzésével, de mindannyiszor sikertelenül, durva elutasításban részesülve.

Az így megmenekült és egy budapesti magángyűjteménybe került rézlemezekről most egy-egy példány került lehúzásra a Képzőművészeti Egyetem Grafika Tanszékének műhelyében. Köztük olyanokról is, melyeket korábban nem ismert a szakirodalom. A lapokat és a rézdúcokat most együtt állítjuk ki a budapesti MissionArt Galériában. A rendhagyó kiállítást Ágota emlékének ajánljuk, és talán jól illeszkedik abba a tavaly elindult sorozatba — tárlatok, kiadványok, és tanulmányok sorába —, melyek hosszabb szünet után most egy újabb hullámban próbálják meg Kondor művészetét értelmezni, körüljárni, föltárni.

Megdöbbentő, de máig nem készült még el egy olyan nagymonográfia, amely kellő mélységben és megfelelően széles kontextusban vizsgálná a 20. század magyar művészetének egyik meghatározó életművét. A MissionArt Galéria kiadásában, még a kiállítás ideje alatt jelenik meg egy forráskiadvány, Duranci Béla, azaz Bela Duranci Önéletrajz Kondor Bélával. Naplójegyzetek 1962–2008 címmel. A Szabadkán élő művészettörténész-barát egykori jegyzetei és visszaemlékezései minden bizonnyal árnyalják és gazdagítják majd a Kondor Béláról és művészetéről kialakult képünket.

 

A miskolci Műút folyóirat legutóbbi számában megjelent, eddig publikálatlan Erdély Miklós interjú szövege.  (Erdély Miklós Kondor Béla és az avantgárd kapcsolatáról – archív interjúszöveg 1983-ból. A beszélgetést készítette: Rényi András)