Lefényképezni a láthatatlant - Beszélgetés Bartis Attilával
A szerzővel Horváth Csaba irodalomkritikus beszélget arról, hogy eljön-e valaha is a vége.
Esemény megnevezése: |
|
---|---|
Időpont: |
2016. 02. 04. mikortól: 18:00 meddig: 19:20 |
Helyszín: | Budapest, PIM |
Esemény hozzáadása a naptárhoz |
vCal iCal |
Lefényképezni a láthatatlant - Beszélgetés Bartis Attilával
2016. február 4. 18:00
Petőfi Irodalmi Múzeum
„…hogy a láthatatlant tudjuk lefényképezni, az kell, hogy észre se vegyük, fényképezőgép van a kezünkben.”
A vége című regény a huszadik század utolsó harmadának Budapestjén játszódó fekete-fehér történet. Egy fotóművésszé váló fiú a család és személyes sorsa révén is megtapasztalja a korszak szűk levegőjét és az eleve kudarcra ítélt emberi kapcsolatok bonyolultságát. Bartis Attila 2001-es regénye, a Nyugalom után mit lehet még mondani a szülő-gyermek, a férfi-nő viszonyokról? A művészetről, legyen az kép vagy szöveg? S főleg arról a világról, amelyben nemcsak a regény fényképésze él, hanem mindannyian otthon vagyunk?
A szerzővel Horváth Csaba irodalomkritikus beszélget arról, hogy eljön-e valaha is a vége.
Bartis Attila: A vége
„Egy fotográfus története, aki… Nem: egy férfi története, aki… Nem: egy szerelem története, ami… Vagy több szerelem története, amik egymással… Vagy egy ország története, ami… Na hagyjuk. Ez a regény megad mindent, amit egy regény adhat: igazságot, őszinteséget, atmoszférát, mesét. Meg mindehhez még valamit, amit Bartis Attila rajongói már ismernek: az érzelmek olyan elképesztő erejű sodrását, ami magába ránt, és nem ereszt. Mindegy, hogy az olvasó mániákusnak tartja-e Szabad Andrást, vagy pedig halálosan beleszeret, mindenképpen azt érzi, csak úgy érdemes élni, ahogy ő: ezen a hőfokon. Az ilyen szereplőt nevezzük főhősnek. Vele kell menni.” (Kemény István)
Petőfi Irodalmi Múzeum
„…hogy a láthatatlant tudjuk lefényképezni, az kell, hogy észre se vegyük, fényképezőgép van a kezünkben.”
A vége című regény a huszadik század utolsó harmadának Budapestjén játszódó fekete-fehér történet. Egy fotóművésszé váló fiú a család és személyes sorsa révén is megtapasztalja a korszak szűk levegőjét és az eleve kudarcra ítélt emberi kapcsolatok bonyolultságát. Bartis Attila 2001-es regénye, a Nyugalom után mit lehet még mondani a szülő-gyermek, a férfi-nő viszonyokról? A művészetről, legyen az kép vagy szöveg? S főleg arról a világról, amelyben nemcsak a regény fényképésze él, hanem mindannyian otthon vagyunk?
A szerzővel Horváth Csaba irodalomkritikus beszélget arról, hogy eljön-e valaha is a vége.
Bartis Attila: A vége
„Egy fotográfus története, aki… Nem: egy férfi története, aki… Nem: egy szerelem története, ami… Vagy több szerelem története, amik egymással… Vagy egy ország története, ami… Na hagyjuk. Ez a regény megad mindent, amit egy regény adhat: igazságot, őszinteséget, atmoszférát, mesét. Meg mindehhez még valamit, amit Bartis Attila rajongói már ismernek: az érzelmek olyan elképesztő erejű sodrását, ami magába ránt, és nem ereszt. Mindegy, hogy az olvasó mániákusnak tartja-e Szabad Andrást, vagy pedig halálosan beleszeret, mindenképpen azt érzi, csak úgy érdemes élni, ahogy ő: ezen a hőfokon. Az ilyen szereplőt nevezzük főhősnek. Vele kell menni.” (Kemény István)