Kudász Gábor Arion  I  Human

Budapest, Capa Center
2016. május 26. – július 11.

HUMAN, azaz emberi léptékű. Kudász Gábor Arion legújabb sorozatában, melyet 2015-ben Robert Capa Fotográfiai Nagydíjjal tüntettek ki, az emberi lépték vizsgálatára vállalkozik egy közismert és banális tárgyon keresztül. A Wienerberger téglaipari nagyvállalattal együttműködésben magyar, román és bolgár téglagyárakban és a közöttük megtett úton fényképezett két nyáron át. A téglát az ember léptékének, ember és technika szimbiózisának szimbólumává emeli. Arányokat és méréseket ábrázoló képein a felelősség gravitációját és az emberi ambíció horizontját elemzi.

Könnyelműen kijelentjük, hogy ez vagy amaz a dolog emberi léptékű vagy azon túli, de az emberi tartomány pontos határainak kijelölése már jóval nagyobb kihívás.
Jacob Bronowski ezekkel a szavakkal nyitja nagyszerű könyvét, az Ember felemelkedését: Az ember egy különös teremtmény. Adottságai révén kiemelkedik az állatok köréből, így tőlük eltérően ő nem csupán egy alak a tájban, hanem alakítója a tájnak. Testében és szellemében a természet felfedezője, a mindenütt otthonosan mozgó állat, mely nem meglelte, hanem megteremtette otthonát az összes kontinensen.

Az emberi léptéket érzékelésünk legtávolabbi határai által magunk köré húzott horizont jelöli ki, ám a világegyetemről felhalmozott tudásunk java technológiai közvetítéssel jut el hozzánk. Legfőbb felelősségünk, hogy léptékünket meghatározva folytonosan megújítsuk helyünket a világban. Mások az embert lépték nélküli lénynek is nevezik hatásának jelentőségére utalva, ám ezzel akaratlanul elismerjük, hogy világunkban egyre kevésbé találjuk eredetünket és helyünket.
Munkám kezdetén saját horizontomat jelöltem ki, amely elég szűk, hogy belakjam, de elég rugalmas is, hogy megvizsgálhassak benne mindent mi emberi. Már az induláskor belebotlottam egy igen szófukar tárgyba, a téglába, amelybe oly sok emberi tulajdonság van préselve, hogy a későbbiekre nézve tökéletes jelképnek bizonyult.

Az első emlékeink erről az építőanyagról a ma épp háborúktól sújtott Szíriából származnak, egy Damaszkusz közelében fekvő Tell Aswad nevű kis településről. Érdekes módon a matematika is ebben a korban és vidéken bukkant fel civilizációnk hajnalán. Osztozniuk kell hát valami közösben. A matematikához hasonlóan a téglák esetében is az anyagi világ korábban folytonos szövetét szabványos egységeket kihasítva belőle felosztjuk, melyekből idővel addig soha nem látott építményeket hozhatunk létre. A tégla annak leegyszerűsített modellje, hogyan darabolható fel és érthető meg a felparcellázott univerzum. A tégla paraméterei visszavezethetők az emberi test méreteire, egy kéz araszára, egy láb hosszára, egy férfi testmagasságára, az izmai erejére. Bár hatalmas fejlődésen ment keresztül az idők folyamán, mérete megnőtt, szerkezete és technológiája összetettebb lett, de még mindig a testünk igényeihez igazodik. A régi mértékegységekhez is az emberi test szolgált modellül. Számos ilyen szabvány létezett párhuzamosan és küzdött, küzd az érvényesülésért.

Amit kulturális evolúciónak nevezünk, lehetséges, hogy nem több mint a biológiai és technológiai élet halmazai közti átfedés. Nyilvánvaló, hogy az emberi kultúra nem létezhetne a folyton növekvő technológia nélkül. Minden élő vagy arra törekszik, hogy megtalálja a gyarapodásához ideális közeget vagy arra, hogy alkalmazkodjon az épp meglevőhöz. Vagy épp addig növekszik és szaporodik míg képessé nem lesz élőhelyének szükségletei szerinti megváltoztatására, annak saját képére formálására. Az esőerdők nedves klímát alakítanak ki maguknak, megfogják az esővizet és termékenyítik a talajt. Akárcsak az önálló atmoszférát teremtő erdők, úgy tesz a technológia is, a városok átformálják a környezetüket, saját virulens szabványaikhoz való alkalmazkodásra kényszerítve az élőlényeket. Úgy hiszem a határait közelítő a biológiai evolúció számára a technológiai evolúcióba való átmenet nem csak lehetőség hanem szükségszerűség. Nem szabadna emberi teljesítményként gondolnunk a szimbiózisra melyben a technológiával osztozunk, mivel az valójában az élet eszköze korlátainak leküzdésére és horizontjának tágítására. A mi szerepünk, hogy a megfelelő helyen és időben részt vehetünk a folyamatban.

A téglagyárakban eltöltött idő alatt a dolgozókat egyfajta érzékenyítési játékba vontam be. Megvizsgáltuk a gyártás folyamatában betöltött szerepüket, feladatokon keresztül szembesítettem őket a kreativitás, mint alapvető emberi tulajdonság kimerülésével. Lehetőséget kaptak, hogy egy élő organizmus részeként visszapillanthassanak magukra és kérdéseket tegyenek fel a hozzá való viszonyukkal és szerepükkel kapcsolatban. Első modellem, Ottó három műszakban heti hat napot dolgozik. Nyolc órás műszakja alatt 18.000 darab téglát ereszt ki a présen, ami 3-4 családi házra való tégla. Éjjel az álmait is a téglák népesítik be, de húsz év alatt mióta a romániai gyárban dolgozik, állítja egyszer sem gondolkodott el azon, hogy mit építene ő az egy napra jutó mennyiségből. Ottó hat tégla magas, ennyit átlagosan 15 másodperc alatt állít elő. Fontos-e, hogy egy munkásnak pontos fogalma legyen álmai otthonáról? Láthatóvá tehető-e mit érez a fogaskerékké silányított ember?

Bármennyire is kétségesnek hangozhat, a teljességgel automatizált téglagyárak, amelyek dolgozóik többségétől megszabadultak a termelékenységnövelés érdekében, a biológiától a technológiához vezető átmenet figyelemreméltóan pontos és jelképes példájául szolgálnak.
Az ember-állat határvonal nem kevésbé tűnik önkényesnek, mint az ember-gép ellentét. Másképp fogalmazva, Ray Kurzweil szerint sebesen intim kapcsolatba kerülünk a technológiánkkal. Bár ahonnan én látom, a technológia nem a miénk, hanem az élet része.

 

 

Kudász Gábor Arion

Budapesten született 1978-ban. Fotográfus, tanár, három gyermek apja. 2003-ban szerezte diplomáját a Magyar Iparművészeti Egyetem Fotográfia szakán. Az eltelt másfél évtizedben hosszútávú, dokumentarista szellemiségű, de megrendezett elemeket ötvöző projektjeinek középpontjába az emberi jelenlét lenyomatait, az embert és az őt kölcsönhatásukban alakító környezet állította. A számos kiállításon bemutatott Tábor, Zöld terület, Időkapszula, Szemétunió és Environmental című sorozatai egy összefüggő ciklussá álltak össze az évek során, melynek központi témája az individuum reménytelen idegensége a maga köré felhúzott urbánus környezetben. Megfogalmazásukban különböző munkáit leghatározottabban az a mélyről jövő törekvés köti össze, hogy távolságtartó, szinte közömbös tekintetét kölcsönözze, még legszemélyesebb témáinak is, mint a saját családalapításának átmeneti időszakában készített Middle, vagy az édesanyja váratlan halálából kibontakozva az emlékezet általános működésének feltárását célzó Memorabilia.

A kiállítás kurátora:
Kopek Gábor