Könyvbemutató - Spiró György: Tavaszi tárlat
Szeptember 16-án megjelent Spiró György Tavaszi Tárlat című új regénye!
Esemény megnevezése: |
|
---|---|
Időpont: |
2010. 10. 05. mikortól: 17:00 meddig: 18:10 |
Helyszín: | Budapest, PIM |
Esemény hozzáadása a naptárhoz |
vCal iCal |
Spiró György: Tavaszi Tárlat
Megtorlások és megalkuvások regénye – 1956 után
Tizenegy
éves koromban, 57 tavaszán olvastam egy különös
újságcikket. Negyvenkét évvel később, váratlanul bukkant
fel az emlékezetemben, és pillanatok alatt egy regény eleje
és vége rémlett fel bennem, hogy már csak a két végpont
közötti szöveget kelljen megírnom. Nyomozni kezdtem az
újságcikk után. Két hónapi kutatás után már-már
lemondtam a regénytervről – epikai hitel nélkül nem
érdemes prózát írni –, amikor rábukkantam. Egyszerre ott
feküdt előttem a cikk, nem álmodtam, nem képzelődtem:
létezik, és ami engem érdekelt, ott volt olvasható a
második hasáb közepén.
A mindennapi életről nem sok írott forrás maradt fenn.
Hálás vagyok mindazoknak az ismerősöknek és
ismeretleneknek, akik személyes találkozókon, telefonon vagy
e-mailben az apró részleteket firtató kérdéseimre
készségesen, lelkesen válaszoltak, és megosztották velem
saját és családi emlékeiket.
Spiró György
Spiró György Tavaszi Tárlat című regénye az
’56-os magyar forradalmat követő hónapokban játszódik.
Középkorú hőse véletlenül röviddel a forradalom
kitörése előtt vonul kórházba műtétre, és a szovjetek
novemberi bevonulása után kerülhet csak haza.
A regény olyan világot ír le, amelyben azok sem lehetnek
biztonságban, akikről mindenki pontosan tudja, hogy nem
vettek – nem vehettek – részt semelyik oldalon semmiféle
politikai vagy harci cselekményben. Hősünket a főnökei, a
kollégái, a barátai egyik napról a másikra kiközösítik,
és a munkahelyére sem járhat be többé. Felesége el van
foglalva a reprezentatívnak szánt képzőművészeti
kiállítás, a Tavaszi Tárlat szervezésével, és semmi
egyebet nem vesz tudomásul. Kettejük hideglelős története
fél évvel a váratlanul kitört forradalom után, a szintén
váratlan demonstrációvá váló május elsejei
felvonulással zárul.
A kor rémisztő mindennapjait, az egyes ember megtörését
és kiegyezését, a társadalom önfeladását még nem
ábrázolták ekkora erővel.
Terjedelem: 288 oldal
Méret: 123×184 mm
Kötés: keménytábla védőborítóval
Ár: 2990 Ft
ISBN: 978 963 1428 41 4
Részlet a regényből:
Nem árt, ha a forradalom kitörése előtt
néhány nappal kórházba vonul az ember, a forradalom
leveréséig ott is marad, a megtorlás alatt pedig békésen
lábadozik otthon. A sors így megóvja attól, hogy a kritikus
napokban rosszul döntsön, sőt döntsön egyáltalán, és
róla sem dönthetnek rosszul sem a forradalom idején, sem a
leverése után azok, akik mások életéről döntenek.
Történetünk hőse, Fátray Gyula gépészmérnök szeptember
másodikán töltötte be a negyvenhatodik életévét, és
egész napi koplalás után október tizenhetedikén, szerdán
kora reggel vonult be a kórházba. Odabent enni már nem
kapott, csak inni. Reggel, délben, este egy-egy alapos
beöntés, majd másnap, tizennyolcadikán feleségének
másodunokabátyja, dr. Kállai Zoltán megműtötte. Az
aranyérműtét után esedékes első székelés fájdalmát a
szüléshez hasonlítják, és ajánlatos a kórházban
megejteni, mert komplikációk adódhatnak. Hősünk a
műtétet követő negyedik napon, hétfőn esett túl rajta,
Kállai adjunktus megdicsérte, és azt mondta, hogy
holnapután haza is mehet. Szerdán mégsem tudott hazamenni,
mert előző délután kitört a balhé.
Mindenkit a pincébe evakuáltak, az utcáról behozott
sebesülteket egyenest oda vitték. Nem szerencsés harcászati
szempontból a Rókus Kórház fekvése. Korábban épült,
mint az öt-hat emeletes bérházak, belóg a Rákóczi útra.
A lebontását többször is tervbe vették, aztán maradt,
ahol volt. Nem gondolták a XVIII. század végén, hogy Pest
hadszíntér lehet, pedig a tervezők éppen olyan emberek
voltak, mint előttük és utánuk. Buda visszafoglalása nem
volt vértelen csetepaté, igazán emlékezhettek volna rá
száz évvel később. Ötven évvel a kórház átadása után
forradalom tört ki és szabadságharc. A Citadelláról egész
Pestet, így az akkori belváros peremén lévő Rókus
Kórházat is pompásan lehetett lőni. Az épület a második
világháborúban számtalan belövést kapott, az alagsorban
akkor állítottak fel szükségműtőt először. A teljes
felújításra nem volt pénz, csak a lebombázott kápolnát
hozták helyre. A világháborús golyónyomokat a Nemzeti
Színház felé eső hosszú falon tizenegy évvel később is
lehetett látni. Ezúttal mind a Keleti pályaudvar, mind a
háborúban felrobbantott Erzsébet híd rozsdás torzója
felől, a villamos-végállomáshoz telepített állásokból
egyaránt szenvedélyesen lőtték a kórház utcára belógó
részét. A sebesültek váltig állították, hogy magyarok
lőnek magyarokra, amit a betegek és az orvosok többsége nem
akart elhinni. Hogyhogy magyarok a magyarokra? Hát nem az
oroszok a magyarokra?
Tőlük harminc méterre, a Nemzeti Színház előtt
darabolják a Sztálin-szobrot! Na ne! Hogy került volna oda a
Dózsa György útról, odarepült!? Odarepítették, igen!
Kisebb-nagyobb bronzdarabokat hoztak be, hogy a bálvány
kezéből, füléből, orrából valók. Hihetetlen!
A Nemzeti Színházat a Körútról lövik, pedig az nem lóg
be sehová. A Szabad Nép székházat is lövik, kirabolták az
első emeleten a nyomdát. Leállt a páternoszter, a felmenő
és a lemenő ága közti pozdorjafalat a földszinten
széthasogatták. Dörögtek a fegyverek, a betegek feje felett
recsegett-ropogott minden. Bár a kórház vezetése tiltotta,
a bátrabb ápolók és betegek felmerészkedtek a földszintre
és az emeletre, hogy az ágyak fejénél a falból kilógó
fülhallgatós rádióból meghallgassák az egyedül fogható
Kossuth adót, amely váratlanul a Szabad Kossuth Rádió nevet
nyerte. A hírhozók egymásnak ellentmondó kormány- és
pártutasításokról számoltak be, meg arról, hogy
egyébként szünet nélkül komolyzenét adnak. Időnként
megszűnt a vétel, az áramszolgáltatás leállt, a pincében
gyertyával, mécsessel és petróleumlámpával
világítottak, úgy műtöttek. Fátray Gyula kedd este épp
az ágyában ülve vacsorázott – már tudott ülni, ami nagy
szó –, fején a feketére galvanizált fülhallgatóval,
amikor lövéseket hallott a Bródy Sándor utca irányából
is, meg a fülhallgatóból is. Egyik fülének sem akart
hinni, amikor pedig elhitte, meg volt sértve. Arról nem volt
szó, hogy neki még egy háborút kelljen végigélnie.
Körülötte rettegtek vagy örültek. Ő maga kétségbe volt
esve. Az épekkel együtt cipelte a súlyos állapotban lévő
betegeket, az ágyakat, az éjjeliszekrényeket és
zsámolyokat az alagsorba. Jól jött a testi erőfeszítés,
amíg cipekedett, nem kellett gondolkoznia. Kállai doktor
szélsebesen rohangált, és valahányszor elhaladt mellette,
rákiáltott:
– Gyuszi, ne csináld, be fog vérezni! – és csapkodó
szárnyú fehér köpenyében tovarobogott.
Szerda estére hősünk sikeresen belázasodott. A
tüdőgyulladást csütörtökön, október 25-én
állapította meg Kállai doktor, fülét hősünk hátára és
mellkasára tapasztva. – Gyuszikám, arról szó sem lehet,
hogy hazaengedjünk! Ezt ki kell feküdnöd.
– Majd otthon kifekszem.
– A Rákóczi utat és a Körutat végig lövik! –
kiáltotta Kállai doktor. – Én se tudok hazamenni! Mindenki
megkapja a sorozatát, aki csak kidugja az orrát!
Kállai adjunktus egyetlen ugrásnyira lakott, szemben az
Urániával, és kedd este óta nem járt otthon. A
feleségével a kapcsolatot telefonon tartotta. Elképesztő,
ha egy háborús városban működik a telefon, Pesten
működött. – Anikó hisztizik – mondta Kállai adjunktus
gúnyosan –, személyesen kell lefáradnia kényérért.
A szépnek számító, önző és korlátolt Anikót mindenki
utálta. Őt azonban legalább meg lehetett érteni: hozzáment
egy gazdag, és a szakmája révén feltartóztathatatlanul
gazdagodó sebészhez, és annyi ékszert aggathat magára,
amennyit elbír. Azt viszont nem lehetett megérteni, miért
vette el Zoltán, aki az esküvő előtt Anikó tudtára adta,
hogy a szoknyavadászatot a házasságkötése után sem fogja
abbahagyni. Anikó hitetlenül és gőgösen mosolygott a
szabályos, hideg pofijával, aztán vérig sértődött, mert
Zoltán betartotta az ígéretét. Nem szerette Zoltánt, most
meg is gyűlölte, de válni nem akart, a jólét többet nyom
a latban. Azt is megmondta Zoltán, hogy gyereket nem akar,
elég, hogy a feleségét meg a két kislányát
elgázosították. Anikó nem ragaszkodott a gyerekhez.
Kállai adjunktus napi tizennyolc órában műtött vagy
asszisztált, a maradék idejében vitázott és szavazgatott a
többiekkel, ki kerüljön a forradalmi bizottságba és ki ne.
A bizottságnak végül a fele lett orvos, a másik fele a
kórházi személyzetből tevődött össze. Kállai doktor
szűk családi körben addig is hangoztatta, hogy gyűlöli a
rendszert, most pedig nyilvánosan is elmondta, hogy a
kommunistákat el kell zavarni a hatalomból. 45-ben lépett be
a kommunista pártba; az évek során egyre kevésbé
tetszettek neki a pártgyűlések, a párt értelmiségellenes
politikáját erősen kifogásolta, de azért párttag maradt.
– Zoltán reakciós – állapította meg Kati, hősünk
felesége, valahányszor Zoltánnal találkoztak, és hogy a
kijelentésének az élét elvegye, mindig hozzátette: –
Már gyerekként reakciós volt. Zoltán történelmi
fordulatnak nevezte a forradalmat, de a lelkesedése az első
két forradalmi bizottsági ülés után némileg lelohadt. Egy
orvos szavazata annyit ér, mint egy takarítóé: mi ez, ha
nem a proletárdiktatúra újabb esete? Hogy orvosok
kisebbségbe kerülhetnek, egy kórházban! Először arról
vitatkoztak, hogy „forradalmi bizottság” vagy
„forradalmi bizottmány” legyen-e a nevük. Elvoltak ezzel
másfél órát, miközben sürgősen műteni kellett volna, de
mindenki a gyűlésen hablatyolt. Akik a „bizottmány”
mellett érveltek, a magyar hagyományok és 1848 eszméinek
megtagadóiként, labancokként és árulóként
aposztrofálták azokat, akik a „bizottság” mellett
foglaltak állást, és akiket pontosan úgy szavaztak be a
testületbe, mint amazokat. Aztán arról folyt a
szócséplés, hogy minden sebesültet ellássanak-e, vagy csak
a magyarokat, és azok körül is csak az igazolt
felkelőket-e, és hogyan is kell igazolni, hogy valaki
felkelő, elég-e két tanú, vagy kérjenek írásos
igazolást, és ha igen, milyet és kitől. Olyanok hörögtek
a leghangosabban a szovjet sebesültek ellátása ellen, akik
szintén letették az orvosi esküt, és akik egy hete még a
legnagyobb sztálinisták voltak! – Disszidálni kéne
Palesztinába – mondta Zoltán. – Tehenet fejni egy
kibucban! Itt semmi nem volt, ebben a kommunizmusban, de ott
igazi kommunák vannak! Nem törődni semmivel, a földet
túrni! Azt kéne, mert ez itt reménytelen! És ott az
orvosokat is megbecsülik! Palesztinának hívta Izraelt, így
szokta meg, és most az lett a mániája, hogy már 45-ben ki
kellett volna vándorolni.
– Most már nem lehet, Anikó nem akar menni, ő jól érzi
magát itthon, azt hajtogatja, hogy rajta nem is látszik, hogy
zsidó.
– Menj el egyedül.
– Nem hagyhatom itt, nincs szakmája, éhen hal!
– Majd csak kap munkát valahol. Lehet betanított munkás
vagy eladó.
– Ezt nem tehetem meg vele.
– De miért nem?
– Mert elvettem.
– Akkor válj el!
– Azt nem lehet.
– Nyomd be egy irodába, valamelyik hálás páciensedhez, te
pedig menj el, ha akarsz. Úgyis ráhagyod a lakást, a
képeket…
– Ráhagyom, de abból csak öt-hat évig élne meg…
– Azalatt kitanul valamit.
– Nem lehetek ennyire aljas.
– De hát csalod fűvel-fával!
– Az más. Azt előre megmondtam neki.
A hírek és a rémhírek alig jutottak el hősünk tudatáig,
jobb is volt, hogy égett a teste, nem kellett gondolkoznia.
Aztán lement a láza.
Nem tudott hazatelefonálni, a hivatalos vonalat a kórház
vezetői használták. Volt egy nyilvános fülke, a betegek a
tiltás ellenére fel-fellopakodtak a földszintre, mire a
kórház vezetősége a fülke ajtaját találékonyan
lelakatolta. Várta, hogy bejöjjön a felesége. Felső
ajkára lógó orrával mindig a keresztények számára
fenntartott részben utazott a villamoson, és nem ijedt meg,
ha nyilasok igazoltatták: farkasszemet nézett velük,
vörösre lakkozott, hosszú körmei közé csippentette a
hamis papírokat, és megvetően nyújtotta át, ez hatott. De
Kati most nem jött. Másutt is folyhatnak harcok. Odakint nagy
lehetett a káosz, a kormány összetétele naponta változott,
naponta új pártok jöttek létre, bizottságok tömege
alakult. Képtelenségeket cáfoltak vagy erősítettek meg a
betegek, az orvosok, az ápolók, az új betegek; megpróbált
nem hitelt adni senkinek, és nem gondolkozni egyáltalán. A
Köztársaság téren megostromolták a budapesti
pártbizottság épületét, valakiket meglincselték, és
ásnak, ásnak, ásnak, a kazamatákat keresik, amelyekben a
rabokat kínozták. A Jászai Mari téren a Fehér Ház
mellett, a Belügyminisztérium épületénél is ásnak, ott
is kazamaták voltak, tessék, a lapok is megírták, ahonnét
a halálra kínzottak hulláit egyenesen a Dunába dobták. Az
újságokat mentősök hozták be. A mentőautókat az ablakon
kidugott vöröskeresztes zászlóikkal, így mondták, sem a
felkelők, sem a seregek nem lőtték. Kállai Zoli azt
állította, hogy sikerült Katit néhányszor elérnie
telefonon, semmi bajuk, csókoltatják. Vagy igazat mondott,
vagy sem.
Spiró György
Született 1946 április 4.-én, Budapesten. Az ELTE
Bölcsészkarán magyar-orosz-szerbhorvát szakon tanári
diplomát 1970-ben, az Újságíró Főiskolán újságírói
és szociológusi diplomát 1972-ben szerzett. |
A Magvető Kiadónál
megjelent művei
A békecsászár (1982); A közép-kelet-európai
dráma (1986); Csirkefej (1987); Az
Ikszek (2005); Fogság (2005), Fogság –
Széljegyzetek (2006), Messiások (2007);
Feleségverseny (2009)
Filmjei
Elveszett illúziók (Gazdag Gyulával és Győrffy
Miklóssal – 1982); Szalbierz ( Az Imposztor ,
Krakko – 1984); Opera Mydlana (
Szappanopera – 1999); Kvartett (Vecsernyés
Jánossal – 2000; Dogrywka – 2002)
Műfordításai
Wyspianski, Krleza, Gombrowicz, Csehov, Shaw, J. Krasinski,
Iredynski, Koljada, Bogajev drámái; Milutin Petrovic,
Karasek, Baranczak, Zagajewski, Milos és mások versei
Díjai
József Attila-díj (1982), Erzsébet-díj (1990), Déry-díj (1993), Madách-díj (1994), Szép Ernő-díj (1997 és 2004), Az évad legjobb drámája díj az alábbi művekért: Az Imposztor – 1984, Csirkefej ¬– 1987, Kvartett – 1998, Koccanás – 2004, A Budapesti Drámaverseny első díja a Honderűért (1998), Babérkoszorú-díj (1998), A Szépírók Társaságának díja A Jégmadár című regényért (2002), Harsányi-díj (2002), Az évad legjobb darabja a Dramaturg Céh szerint az Elsötétítés (2002), A Magyar Alkotóművészek Egyesületének irodalmi nagydíja (2003), Pro Urbe Budapest (2004), Magyar Köztársaság Érdemrend Tiszti Keresztje (Polgári Tagozat, 2005), Prima Díj (2005), A Magyar Zsidó Kultúráért díj (2005), Füst Milán-díj (2005), Magyar Művészetért-díj (2005), Kossuth-díj (2006), a Győri Könyvszalon alkotói díja (2006), AEGON Művészeti Díj (2006), ZAIKS-díj (2006), Gundel művészeti díj (2006)