János passió a Deák téren

Közreműködnek:

Zádori Mária - szoprán

Schöck Atala - alt

Megyesi Zoltán - tenor

Berczelly István - Jézus

Jekl László - basszus

 Dobozy Borbála - csembaló

Mekis Péter - orgona

 Vezényel: Kamp Salamon

A János passió szövege ITT olvasható.

Ahogy múlik az idő, úgy nő Bach muzsikájának súlya és jelentősége. És egészen bizonyos, hogy senkinek idáig nem mondott annyit, mint a XX. század emberének. Ez a barokk muzsikus napjaink legmodernebb szerzője lett. Örök és hipermodern egyszerre, vagy pontosabban: rá van a legnagyobb szükségünk.
Nem vagy ok zene-esztéta, amit leírok, a tegnap hallott János-passió hatása alatt írom, szabadon, ahogy zenében tájékozatlan elmémben megfogan. Számomra Bach elsősorban Isten-bizonyíték. Ebben a zenében, eszközeiben, nincs semmi romantika, semmi nosztalgia, semmi árnyék, feleselő dialektika. Semmi keresés: csupa találat! Semmi feleselés: csupán a centrum sodrása, a központ ereje, lüktetése. Mennyország-érv ez a zene, bizonyítéka annak, hogy ellentétek nélkül is van élet, sőt, az ellentétek nélküli életnek lendülete a leghatalmasabb, a "legizgalmasabb". Klasszikus zene, s aki vonzásába kerül, annak a számára Bach az egyetlen klasszikus, mindenki más romantikus keresőnek hat az ő közelében. Örökös megérkezés ez a muzsika, s ezért nincs benne semmi szorongás, ezért merészel örökké útra kelni. Ahogy Szent Ágoston gondolta az öröklétet: örök útban-lét Istenben. Bach zenéje is: amit elhagy, azt se veszítheti el. A "centrum-zenéje" örökös birtoklás és dicsőséges szegénység egyszerre.
Másik csodája: a fenséges és az intim állandó jelenléte. Váltakozásuk se változatosságot jelent, hanem azonosulást. Ahogy az egyhelyben haladó mű is a legszédületesebb íveket írja le, s a legszertelenebb variációk is ugyanarról szólnak.
A Passió története, drámája soha még ilyen erővel nem jelent meg bennem, mint a János-passió tegnapi előadásán. A zene nyelvén Bach mintha teológiai problémákra válaszolna, a spekulatív elme kérdéseire. Az örökkévaló Istenben miként zajlik le a történelem? A Szentháromság időtlen boldogságában a Fiú-isten drámája, időbe vetett története? Zajlik a passió, drámaian, ahogy senki más tolmácsolásában, s az egész mű egyhelyben lüktet, mintha Isten szívverését hallanánk.
Romantikusan kereső szívünkre induláskor jótékony borogatás a zene, aztán van egy pillanat, mikor elunjuk, kételkedni kezdünk jogosultságában. De Bach nem tágít: e pillanatnyi holtpont után jön el az ő ellenállhatatlan dicsősége. De az a dicsőség már nem is az övé. Mire a passió záró kórusa fölzeng: magát a Fiú által megdicsőített Atyát idézi, vitális istenérv e zene. A végén vagyunk a legbefogadóbbak, a harmadik órában a legfrissebbek. Pedig lényegében az egész mű végig ugyanarról szól, ugyanarról egyre forróbban, egyre időtlenebbül, egyre időtlenebb frissességgel, hogy amit első ütemeiben már közölt velünk, az az utolsókban váljék vadonatújjá. Most akár abba is hagyhatja: örökké folytatódik bennünk dallama. Megérkeztünk az öröklét zsengéire.
Aztán - kifele menet - zárórészekről beszélünk és kompozícióról. De aki csak ezt mondja, az is tudja, hogy itt másról van szó. Tudja és nem fogja elfelejteni többé.

Johann Sebastian Bach: János passió

A János-passió 1724 nagypéntekjére készült, és elõször a lipcsei Szent Mihály templomban mutatták be. A mû Jézus szenvedéstörténetét és halálát jeleníti meg János evangéliuma alapján. A Bach-alkotás egészében oly tökéletes, hogy több száz évvel keletkezése után is óriási hatással van hallgatójára. Szinte hihetetlen, hogy Bach halála után majdnem 80 évig, egészen a Mendelssohn-féle Máté-passió elõadásig a barokk legnagyobb zeneszerzõjének összes mûve feledésbe merült. Micsoda szerencse, hogy nem örökre!

A bibliai szöveget a szereplõk recitativók formájában beszélik el, legfõképpen az Evangélista (tenor), aki a narrátor szerepét tölti be, illetve Krisztus (basszus) és az ún. turba kórusok, amelyek a népet szimbolizálják. A cselekménybe ékelt áriák és ariózók, a darab érzelmi oldalát tükrözik. A mû monumentalitása nem csak a terjedelmében (3 óra) mutatkozik meg, hanem abban is, hogy a teljes elõadó apparátus kb. 200 fõbõl áll. Bach kötõdése a szöveghez magáról a kottaképrõl is leolvasató, hiszen maguk a hangjegyek gyakran alakzatokat rajzolnak ki. Pl. egy keresztet a megfeszítés cselekménye alatt.

Bach zsenialitását mutatja, hogy sokszor egy áriát megelõzõ recitativó és az ária között magában a zenében is egyértelmû logikai kapocs van. Pl. az elsõ szoprán ária és az elõtte hallható recitativó szövege Jézus követésérõl szól. (Recitativó: "Simon Petrus aber folgete Jesu nach und ein ander Jünger.- Simon Péter és egy másik tanítvány követte Jézust". Ária: "Ich folge dir gleichfalls mit freudigen Schritten und lasse dich nicht, - Hasonlóképp követlek én örömteli léptekkel s el nem hagylak Téged,") Az ember örök feladatát, Jézus követését a zeneszerzõ a folytonosan ismétlõdõ motívumokkal is alátámasztja. Emellett az ária és az említett recitativó azonos hangközzel követi egymást.

A keresztrefeszítés történetében szereplõ nép karakterét, Bach minden teatralitást mellõzve a turba kórusokban jeleníti meg. A kompozíciós tervben a turbákban énekeltekkel azonos evangéliumi verseknek nagy szerepük van a történet összefûzésében. Ezek a szövegek a nép reakcióit tükrözik, nemegyszer a hatást fokozva. ("Jesum von Nazareth" vagy "Kreuzige ihm".)

Bach elméjének következetessége végigvonul nem csak az egész János-passión (ami a szerzõ egyik legnagyobb oratorikus alkotása) hanem egész életmûvén. Egyházzenei munkásságában tükrözõdik Isten iránti hite és bizalma. Róla biztosan állíthatjuk, hogy örökkön élõ zeneszerzõ. Mûveinek modernsége, újításai mind a mai napig befolyásolják az alkotókat. Pilinszky így ír Bachról egy János-passió elõadás után:

"Örök és hipermodern egyszerre, vagy pontosabban: rá van a legnagyobb szükségünk." (Új Ember 1963.)

Szeitl Zita