Fajó János: Fekete-Fehér kiállítása

Fajó János: Fekete-Fehér kiállítása

Budapest, Deák Erika Galéria
2018. 02. 09 – 03. 24.

Fajó János SZIMA székfoglaló kiállítása február 9-én pénteken 18 órakor kezdődik a Deák Erika Galériában
A kiállításat megnyitja Orosz Márton művészettörténész, a Vasarely Múzeum igazgatója

Kurátor: Sárvári Zita

A Deák Erika Galéria örömmel mutatja be a magyarországi geometrikus művészet egyik vezéralakjának, Fajó Jánosnak galériabeli első önálló kiállítását, amely a mester kettős ünneplésére is lehetőséget ad.

A kiállításnyitó napján éppen 81 éves művésznek ez a válogatott anyaga, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia 2016-ban rendes tagjává választásának székfoglaló kiállítása is egyben.

A kurátori munka során ugyanazt az egyszerűséget szem előtt tartva - amelyre maga Fajó is törekszik alkotói praxisában és életszemléletében egyaránt -, azokra a műveire koncentráltunk, amelyek a lehető legkevesebb eszközrendszert vonultatják fel. Ez az életművet egy szűkebb keresztmetszetből vizsgáló megközelítés művészi magatartásának tisztább megértését is lehetővé teszi.

Fajó egyszerűségbe vetett hite megrendíthetetlen: “amit megoldhatsz két formából, ne oldj meg háromból” – hangoztatja rendre vitathatalan ars poéticáját.

Elsősorban olyan figyelemreméltó monokróm, fekete-fehér, vagy Fajó színhasználatára ritkán jellemző pasztell festményeket, és azokra rímelő síkplasztikákat láthatunk a kiállításon, amelyeket még sosem láthatott tőle a közönség. Célunk, hogy bemutassuk Fajó azon minimalista palettáját, amely a vonalak és a formák iránti rögeszmés érdeklődésével, és képi és szobrászati jeleinek összetett nyelvével korrelál.  

Korszakváltások az életműben nehezen felfedezhetők, de nem állíthatjuk, hogy nincsenek. Jellemzően inkább jelentős kompozíciói és egyedi konstrukciói térnek vissza újabb és újabb variációkban az életmű különböző időszakaiban. Ilyen az ezen a kiállításon is központi szerepet kapott fekete-fehér elem.

Fajó számára a struktúra és a forma ugyanolyan primér és ugyanakkora jelentőséggel bír, mint a szín. Mégis, ha elvesszük a művekből a színt, az érzéki élvezetet felváltja az intellektuális élvezet és figyelmünk a festészeti gesztusok helyett méginkább a formákra terelődik. A kiállításon bemutatott képen keresztül így szándékunk szerint még jobban kitűnik a művészre oly jellemző formális egyszerűség, sőt a galéria hosszú falán látható monokróm festménypár segítségével a színekhez való meglepő érzékét is láttatni tudjuk. 

Fajó művei könnyen felismerhetőek. “Nincs nagyobb vágyam – írja 1979-ben, pályája elején – mint a rendtevés, az összehangoltság, a mindenféle együttlétezés megjelenítése...”. Festményei, plasztikái és szerigráfiái a lehető legegyszerűbb piktorializmuson keresztül mutatnak rá az optikai világ szín és formatárának kimeríthetetlenségére. Tömör kijelentések, térbeli törvényszerűségek és összefüggések vegytiszta képletei. Az általa használt egyszerű síkformák mozgatásával szimmetriát, asszimetriát, a mozgás végtelen variációját, ritmust és dinamizmust teremt, miközben művei nem mellőzik a humort és az érzékiséget sem.

Művei csendesen, de szilárdan állnak dialógusban a modernista absztrakció hazai, és nemzetközi történetével, amelyhez több szállal is kötődik. Szoros munkakapcsolat és barátság fűzte Kassák Lajoshoz, akinek ágya, a mai napig megtalálható Fajó műtermében és akinek művészeti hagyománya végigkíséri egész alkotói periódusát.

Több szitamappát és objekt-szerigráfiát szentelt a képzőművészeti műfajok hasznossá tételén is munkálkodó Victor Vasarelynek, akinek művészet és társadalom kapcsolódásának lehetőségeiről valott nézeteivel maga is egyet értett. A következetesen racionális és matematikailag megalapozott, olykor “hidegnek” titulált konkrét művészet alapítójához, a svájci Max Billhez is szoros kapcsolat fűzte, aki több ponton inspirálta őt. Akárcsak Max Bill, úgy Fajó számára is a festészet és a szobrászat csak egy aspektusa a munkának, amely egy széleskörű oktatói és teoretikus oldallal is kiegészül.

A kiállításon Fajó kevésbé ismert szobrászati munkásságára is láthatunk példákat. A kétféle formalitás, tömör formák és síkplasztikák, jellemezte háromdimenziós művei közül az utóbbiakból válogattunk. Nem csak azért, mert a síkplasztika fogalmát maga Fajó János alkotta meg 1965-ben, hanem mert ezek a tárgyak tanúbizonyságot tesznek arról, hogy a vizuális logika és a matematikai formula milyen topológiai misztériumokat teremthet, amely az egész Fajó-féle formalizmus esszenciája is egyben. Krómacélból készített indusztriálisnak is mondható síkplasztikái térbe kihajtogatott kétdimenziós formák. Ezek a szemet a szobor ívein, élein dinamikusan vezető áramló testek térben jelenítik meg és egészítik ki a festmények tanulságait, miközben nyitott műfajukkal az építészet, a design és a tudományos és matematikai modell között helyezkednek el. Tömör szobrainál igen változatos anyagokat használ. Ezek főként márványból, bronzból, alumíniumból és fából készülnek.  

Fajó János 1937-ben született Orosházán. 1961-ben diplomázott az Iparművészeti Főiskolán. 1971-ben megalapította Pesti Műhelyt, amely sokszorosított grafikák kiadásával foglalkozott. Kiadói tevékenysége mellett szabadiskolát vezetett és kiállításokat szervezett. 1985-ben megkapja a Munkácsy díjat, 2008-ban a Kossuth díjat. 1989-től tanít az Iparművészeti Egyetemen. 2016-ban a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjává választják. Művei olyan jelentős hazai és nemzetközi múzeumi gyűjteményekben láthatóak, mint a Ludwig Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria, a bécsi Albertina, a graz-i Neue Galerie am Landesmuzeum, a zürich-i “Haus Konkrete”, a berni Fondation Leschot, a baseli Das Progressive Kunst Museum, a Musée MADI Mauberg-ben, a moszkvai Moderne Museum, vagy a Piet Mondrian Haus Hollandiában, hogy csak néhányat említsünk.