Bikácsi Daniela: Talán csak költészet...

Bikácsi Daniela: Talán csak költészet...

  2016. augusztus 4-én, 18 órától
megtekinthető: szeptember 1-ig
Budapest, Liget Galéria

megnyitja: Takács Ferenc

 

 

 

1962-1964: Magyar Iparművészeti Főiskola, belsőépítészetet szak; 1969: Magyar Képzőművészeti Főiskola, mestere: Bernáth Aurél. 1971-1974: Derkovits-ösztöndíjas, 1976, 1978: Egri Országos Akvarell Biennálé I. és III. díja; 1986: a Hatvani Biennálé díja; 1987: Salgótarjáni Tavaszi Tárlat díja. 1988-1989: Eötvös-alapítvány ösztöndíjasa. 1994: Munkácsy-díj; 1996: a Magyar Festők Társaságának díja. Tagja a Rézkarcolók Munkácsy Mihály Alkotóközösségének és a Folyamat Társaságnak, a Magyar Vízfestők Társaságá

nak alapító tagja. Lírai hangvételű szürrealisztikus képeit meleg, gazdag kolorittal festi. Nagy méretű akvarelljeit finoman cizellált felületek jellemzik. Festményein szemmel láthatóan nem történik semmi, csupán egy-egy táji, építészeti elemhez kerülünk közelebb. Az ember kilép az idő linearitásából, átlép egy belső időbe képeinek szemlélésekor.

 

„… Bikácsi Daniela az elmúlt években apró, látszólag monoton vonásokkal, de mégis rebbenően érzékeny és színes felületeket megképző gesztusaival majdnem üres helyként jelöli meg a természet helyét, mondhatnánk, kihagyja a vegetációból az életet, és a hiátust festi meg festménynek. Erős, már majdnem szimbolikus jelentéssel teli geometrikus formákat szerkeszt, szinte a realizmus, a figuralitás határáig csupaszítja-egyszerűsíti a táj képződményeit, majd az utolsó pillanatban, mielőtt valóban konstrukcióvá, absztrakt szerkezetté válna a képi rendszer, s kihűlnének a motívumok, visszafordul és soha-nem-volt-nem-lesz, lírai, ugyanakkor majdnem azonosítható építménnyé formálja a helyet, a megfogalmazhatatlan, de mégis testet öltött hiányt. Motívumai, park-, medence-, szegély-részletek, mesterséges halmok – egyszerre sírok és masztabák – gondolhatnánk, „mesés” land art tervek egy tenyérnyi sztyeppére méretezve. Negatív és pozitív formák az értelmezés kénye-kedvére, amúgy pedig szellemes és már-már szürrealisztikusan metafizikus, vagy fordítva, időből kivetetten ironikus parabolák: Bikácsi Daniela képein csendéletté válik a táj, melyben Rilke halott emberének árnyéka is felsejlik. Olybá tűnik, akár az idő (is) festhetné és festi is ezeket a képeket, mintha folyamatosan száradnának, s ettől színesednének – színtelednének a halmok, mélyedések, kitüremkedések, s halódnának szépre és csöndesre, egyszersmind átszobrosodnának az örökkévalóságba.

Legújabb képeire, amelyeken az érzékiség és a forma érvényébe vetett hit szívenütő erővel bomlik ki, rezignált bölcsesség vonódik rá tompa fénnyel. Úgy tetszik, Bikácsi pontosan érti, hogy az utóbbi években milyen sebességgel változott meg a kép jelentése, és a jelentés értelmezhetősége a kép gyorsasága, szaporasága és bősége, tehát a fogalmisággal össze nem függő, attól eltérő, egészen más természetű tulajdonság és funkció révén, s mekkora elánnal válik a kép folyamattá, következésképpen ornamentikává.

Másképpen fogalmazva: az információ dinamizmusa és sűrűsége föleszi magát a közlést. S hogy mindez egy türelmetlen, egyszersmind átesztétizálódott és mákonyossá tett, újfajta horror vacui következménye, mely harsányra és agresszívre szublimált vágyakból elegyedett össze, hogy stimuláló szerként működhessék. Ezzel a horror vacui-ból származó ornamentalizmussal szemben teremt egyensúlyt a Bikácsi Daniela által is felfedezett amor vacui, mely olyan negatív töltésű fogalmakat transzformál, mint a hiány, az üresség, a kevés…”

Hajdu István: A hely bejárása