Barcsay mester és növendékei

Barcsay mester és tanítványai

Deim Pál

Felvidéki helyszínek (Ipolyság, Dunaszerdahely, Komárom) után és erdélyi helyszínek (Nagyvárad, Kolozsvár, Székelyföld) előtt Leányfalura érkezik ez a vándorkiállítás, amelyben Barcsay Jenő mester nyomatai mellett tanítványai – Balogh László, Deim Pál és Konok Tamás – munkáit mutatjuk be Leányfalun, az Aba-Novák Galériában.

Konok Tamás

A kiállítást megnyitja: Feledy Balázs

Megnyitó: 2012. 08. 18. 18:30

A kiállítás szeptember 1-ig tekinthető meg.

Barcsay Jenő

BARCSAY MESTER ÉS NÖVENDÉKEI

Vándorkiállítás Barcsay Jenő, Balogh László, Deim Pál és Konok Tamás szitanyomataiból

Manapság divat olyan képzőművészeti kiállításokat rendezni, amelyeken mesterek és tanítványaik együtt mutatják be munkáikat. Ez a jelenség öröm, mert ugyanakkor azt is tapasztalni, hogy manapság művészeti egyetemet végzett fiatal művészek már nem tartják feltétlenül fontos információnak, hogy ki is volt tanulmányaik során a mesterük.

Elöljáróban azonban tisztáznunk kell egy fontos kérdést. Korábbi évtizedekben a Mester szónak kiemelt jelentősége volt pl. a festészeti stúdiumok végzése során. A képzőművészetben ez azért döntő körülmény, mert legtöbb esetben meghatározza a fiatal művész indulását, sőt sok esetben egész pályáját, hogy kivel töltötte a legtöbb időt felsőfokú tanulmányai során. Ugyanakkor azonban, hogy a képzés során van egy vagy két szakmai vezető tanár, minden esetben a hallgatók sok más tárgyat is tanulnak, s ezek közé tartozott, tartozik a képzőművész képzés során a művészeti anatómia. Barcsay Jenőt az elmúlt évtizedekben végzett sok száz (!) művész nagy része mesterének tekinti, holott a szó fent ismertetett jelentésében Barcsay nem volt az, mert nem volt osztályvezető tanár, hanem a művészeti anatómia és tárgyábrázolás tantárgy tanára. Tanításának óriási hatását, szuggesztivitását, szemléletformáló erejét jelzi azonban, hogy növendékei jelentős része tehát az ő növendékének is tekinti magát, s a szó valóságos értelmében mesterének is tekinti. Kétségtelen azonban, hogy növendékei hosszú sorából valójában azok tekinthetik magukat tanítványának, akik a főiskola után végig járt művészi útjuk során közelítettek Barcsay szemléletéhez, egy olyanfajta konstruktivisztikus, geometrikus alapozottságú, jellemzően tiszta formavilág ars poeticáját vallva, amely valamikori professzoruk kijegecesedett felfogására is jellemző volt. Ilyen művészek is sokan vannak természetesen, de ezek közül is jelen kiállításra három olyan kiállítótársat választottak a Barcsay Jenő Képzőművészeti Alapítvány alapítói, Barcsay Jenő jogörökösei, Kónya Márta és Kónya Ferenc, akik – megítélésük szerint – nem csak művészetükben örökösei, továbbvivői e jeles piktúrának, de mindannyian emberi kapcsolatukban is kitüntetettnek tekintették a Mesterhez való viszonyukat. Balogh Lászlót, Deim Pált és Konok Tamást. S mindehhez azonnal hozzá kell tennünk: a tisztelet, sőt nyugodtan állíthatjuk: a barátság kölcsönös volt, mert maga Barcsay is igen kedvelte, szerette, nagyra becsülte őket, s élete végéig szoros személyi kapcsolatban is volt mindhármójukkal.

Miként is jöhettek létre ezek a kapcsolatok? Barcsay Jenő 1900-ban született Erdélyben, a Mezőségben, Katona községben. 1910-ben került Kolozsvárra, a következő évben Szamosújvárra, majd a nagyenyedi Bethlen Kollégiumba. 1918-ban tesz érettségi vizsgát, majd főiskolai tanulmányait 1919 és 1924 között végezte Budapesten. Nagyra becsült és általa is sokat emlegetett mesterei Rudnay Gyula és Vaszary János voltak. 1925-ben állít ki először. Már korábban tagja lett a Szentendrei Festők Társaságának, de csak 1929-ben járt először Szentendrén. A város döntően hatott festészete és élete későbbi alakulására. Hatott rá a táj, emlékeztette szülőföldjére, s részese lett a Vajda, Kassák által képviselt művészi tendenciák további alakításának, formálásának, teremtésének. 1945-ben hívták meg a Magyar Képzőművészeti Főiskolára az anatómia és szemléleti látszattan professzorának, 1946-ban kinevezték főiskolai tanárrá. Később világhírű könyve, a Művészeti anatómia először 1953-ban jelent meg. Először 1954-ben részesült Kossuth díjban. Az oktató munka során is alapműveknek tekintett további munkái, az Ember és drapéria 1958-ban, a Forma és tér 1966-ban jelent meg. Negyedszázad oktatói munka után 1970-ben vonult nyugalomba, de a főiskolával tovább őrizte eleven kapcsolatait, s egyre több időt töltött Szentendrén. A műveiből összeállított szentendrei Barcsay Gyűjtemény, mint állandó kiállítás 1978-ban jött létre. Ekkor kijelentette: „Szentendre nélkül nem tudnám elképzelni piktúrámat…” 1985-ben ismét elnyerte a Kossuth-díjat. 1988-ban hunyt el Budapesten, hamvai a Fiumei úti sírkertben nyugosznak.

Balogh László 1930-ban született Szentendrén. A történelem viharai és felkészülése késleltette főiskolai tanulmányainak megkezdését, amelyet 1951 és 1957 között folytatott, Konecsni György növendékeként. Barcsay Jenővel egészen fiatalon szoros kapcsolatba került – azon túl természetesen, hogy tanára volt a főiskolán –, melyet segített szentendreisége, s festői vonzalmainak iránya. Első egyéni kiállítását 1964-ben rendezte a budapesti Fiatal Művészek Klubjában. Emblematikus tömörségű dinamikus szín- és formakapcsolatokból építkező művészete letisztult képi fogalmazást jelez. Életművét festészeti szempontból ítéljük meg jelentősnek, annak azonban szerves része grafikusi munkásságának tág panorámája. Szentendrén él és dolgozik, szülővárosa díszpolgára. Munkácsy díjas (2006), a Magyar Köztársaság Arany Érdemkereszt kitűntetés birtokosa (1994).

Deim Pál 1932-ben született ugyancsak Szentendrén. Hosszú felkészülés után 1958 és 1963 között volt a Képzőművészeti Főiskola hallgatója, ahol Ék Sándor és Pap Gyula is tanára volt, mestereinek Vajda Lajost, Gadányi Jenőt tekinti, s természetesen Barcsay Jenőt, aki anatómia tanára volt. Első egyéni kiállítását 1965-ben rendezte a budapesti Mednyánszky Teremben. Festői munkásságával együtt jelentős képgrafikusi és szobrászi életműve. A hetvenes évektől alakul ki személyes formavilága, melynek először szerves része az idolként megjelenő emberi alak. A figura és a tér, az organikus forma és a geometrikus szerkezet, a tudatosság és intuíció összegződik a csak rá jellemző motívum-struktúrákkal. Szentendrén él és dolgozik. A Magyar Művészeti Akadémiának megalakulása, 1991 óta tagja. Munkácsy díjas (1985), kiváló művész (1991), s 1993-ban Kossuth díjjal tűntették ki.

Konok Tamás 1930-ban született Budapesten. Győri gimnáziumi tanulmányai után a Képzőművészeti Főiskolán Bernáth Aurél növendéke volt 1948 és 1953 között, ahol Barcsay Jenő az anatómia tanára. A főiskola elvégzését követően csak dekoratőrként dolgozhatott. Fontos volt életében Rozsda Endre, Barta Lajos, Bálint Endre megismerése, akikkel később Párizsban is kapcsolatban állt. Barcsay Jenő ajánlásával 1957-ben Derkovits ösztöndíjban részesült, s 1958-ban Párizsban tölthetett fél évet, mint ösztöndíjas. 1960-tól Párizsban, majd a hetvenes évek elejétől Svájcban élt. Első önálló kiállítását Párizsban rendezte, 1960-ban. Letisztult formavilágú geometrikus absztrakcióra építő képi világa a hetvenes évek eleje óta jellemzi festészetét. Húsz évig nem állított ki Magyarországon, amely 1980-ban tört meg, győri kiállításával. Kossuth díjas (1998), a Széchenyi István Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja (2004).

A kamara kiállítás anyaga kizárólag szitanyomatokból áll, melyek nagy része Szentendrén készült. A szitanyomás, mint a képzőművészet egyik sokszorosító technikája a múlt század harmincas, negyvenes éveiben jelenik meg az Egyesült Államokban, majd alkalmazásának nagy fejlődése a második világháború után indult el, melyet elősegített, hogy így világhírű művészek munkáit sokszorosíthatták (Hans Arp, Josef Albers, Jackson Pollock, Roy Lichtenstein, Andy Warhol, Victor Vasarely és mások). Magyarországon az első kísérletek a hatvanas évek közepén kezdődtek, s elterjedésében döntő szerepe volt Kocsis Imrének (szintén Szentendrén élő művész), akinek segítségével – azon túl, hogy a technika oktatása része lett a főiskolai képzésnek – 1979-ben létrejött és megalakult a Szentendrei Grafikai Műhely, melynek keretében Lipták Mihály nyomómester segítségével azóta is folyik e technika alkalmazásával nyomatok készítése.

Barcsay Jenő figyelmét is fiatalabb szentendrei pályatársai irányították rá e technikára, ugyanis azon kevés művészek közé tartozott, akinek képi világa – konkrét képei – alkalmasnak mutatkoztak arra, hogy áttegyék őket szitatechnika általi sokszorosításra. Ismereteink szerint, még életében és aláírásával – mintegy húsz szita munkája született, melyből most e kiállításon tíz alapvető mű látható. Balogh László és Deim Pál szitanyomatai is a nyolcvanas évektől vannak jelen művészetükben, de jelen kiállítás különlegessége, hogy Balogh legrégebbi munkája is csak 1995-ös, a legújabb a múlt évben készült, s Deim pedig egy korai munkája (Temető) mellett három vadonatúj, 2011-ben készült nyomatát mutatja be. Konok Tamás igényes – esetében négyzet formátumú – nyomatai 1994-ben készültek.

A művek azért is különlegesek, mert mind a négy alkotó – mester és tanítványai – szitanyomatai mintegy esszenciájukkal, attribútumaikkal, kompozíciójukkal, struktúrájukkal – hordozzák művészetük lényegét, s ily módon a kiállítás látogatók közvetlen kapcsolatba kerülhetnek a XX. Század magyar képzőművészetének egy kimagasló mestere és tanítványai műveivel.

A kiállítás anyaga egy-két fontos dokumentummal kiegészülve végig halad a Kárpát medence több magyarlakta településén, felhívva a figyelmet a XX. és XXI. század magyar képzőművészetének kimagasló értékeire, melyeket mester és tanítványai állítanak elénk, s a sok helyszín egyben kifejezi azt az összetartozást, melyet a művészet teljesítményei csak erősíthetnek.

Köszönet a szervezőknek, a művészeknek, a kiállítóhelyeknek.

Budapest–Szentendre, 2012. január

Feledy Balázs

Balogh László