Aknay János és Kalmár János közös kiállítása

Aknay János és Kalmár János Térantropológia című kiállítása

SZEIFERT JUDIT: Térben és időben

Aknay János és Kalmár János Térantropológia című tárlata

Aknay János festőművész és Kalmár János szobrászművész közös kiállításának témája a tér, a tér és ember kapcsolata, illetve ahogy arra a kiállítás címe is utal a tér embertanának feltárása.

Aknay János az őt körülvevő teret, a tájat, a várost és közvetlen környezetét jeleníti meg képein. Redukciójában mértani alakzatokra vezeti vissza a formákat, ugyanakkor lírai vonalvezetése által képelemei organikusak, és olykor emberi arcot öltenek.

Kalmár János szobrai legtöbbször antropomorf indíttatású figurák, amelyeket líraian geometrizáló absztrakcióval alakít konkrét alakzatokból egyetemes fogalmak megszemélyesítőivé. Természetesen mint plasztikák elsősorban téri viszonyokat modelleznek.

A közös tárlaton megjelenő festmények és plasztikák egyik alapvető, és mondhatni legemberibb kapcsolódási pontja az idővel, a múlttal, és az emlékezéssel való reláció. A kollektív és személyes emlékezet egyaránt megjelenik bennük, szubjektív történésekből egyetemes érvényű tapasztalatok szűrhetők le általuk. Az emlékezés, az emlékezet mindig mutat egyéni eltéréseket. Ez jelenleg az alkotók munkamódszerében és szimbólumértékű emléktöredékeik megjelenítésének formájában nyilvánul meg. A két alkotó emlékezésének egyik hasonlósága, ami általánosan is érvényes, az absztrakció. A másik az antropomorfizálás, azaz a tapasztalatoknak, az emlékfoszlányoknak, a személyes és a történeti múlt eseményeinek, lenyomatainak emberi léptékben, az ember által meghatározott viszonyrendszerben való értelmezése. Minden emlék szubjektív, valamennyi a személyes érintettség, a személyesen átélt idő és a személyes emlékezet szűrőjén keresztül formálódik.

Minden alkotó a múlthoz, a múlt emlékeihez, művészeti örökségéhez korának ízlése szerint közeledik, illetve saját szempontjai alapján emel ki belőle darabokat, töredékeket, sokszor konkrét másolatot készítve róluk, máskor csak gondolatindító ihletként használva fel azokat. Ugyanakkor az időnek van egy másik, a konkrét művészeti örökségtől független hatása is. Az idő nyomai, amelyek minden tárgyon, a leghétköznapibbtól a legművészibbig láthatóvá válnak. Az idő által hagyott jelek az enyészet felé vezető úton megnemesítik a felületeket, és egyenlőségjelet tesznek a legprofánabb és a legszentebb dolgok közé.

Aknay absztrakció által idézi meg az emlékezés folyamatát, míg Kalmár az ősi formaképzés mellett az idő munkamódszerére utaló felületi hatásokkal, archaizáló faktúrákkal hangsúlyozza szobrainak múlttal való intenzív kapcsolatát.

Aknay János festményei első megközelítésben a geometriai absztrakció hagyományaihoz köthetők. Elvont motívumaiban a szentendrei művészet hagyományai is fölsejlenek, néhol konkrétan a városhoz köthető formakincs mai vetületeit, újszerű pandanjait fedezhetjük fel bennük. Egy-egy félköríves ablak- vagy ajtónyílás jelzi, hogy a mértanias alakzatokból felépülő kompozíció épületet, házat vagy templomot ábrázol. Kapuk, háztetők, tornyok, házfalak, kerítések sora bontakozik ki a végletekig egyszerűsített, emblematikusan összegző, letisztult elemek és áthatásaik rendszeréből. Színei homogénen töltik ki a formákat, mégis lírai átmeneteket érzékeltetnek. Transzparens rétegek és áthatolhatatlanak ható felületek váltakoznak, és adnak újabb és újabb téri távlatokat a síkokból épülő képi rendszernek. A festményeken megjelenő alakzatok metafizikus tájképekké állnak össze. Az analitikusan újrafogalmazott látvány kozmikus irányokba tágítja a képek dimenzióit. Az absztrakció, a színekkel kitöltött geometrizáló formák letisztultsága által az emlékezet szűrőjének szinonimájává válik, ahogy arra a képcímek is utalnak. Hiszen valamennyi kép címe Emlék. Az emlékezés eszköz a művész számára, hogy érzékeltesse a múltbeli, vagy a lehunyt szemmel is felidézhető élményanyag lényeges vonásait. Egyfajta szinesztéziaként monokróm felületekkel, tiszta színekkel és leegyszerűsített, mértani alakzatokkal idézi meg a helyek fényeit, illatait, hangulatát. Kiemeli az általa fontosnak tartott, szimbolikus értékkel bíró helyek, épületek emberi léptékét, megragadja ezeknek a helyeknek, tereknek az intimitását és monumentalitását egyszerre.

A szobrászi alkotói folyamat metamorfózis, amely Kalmár János esetében az antropomorf és az absztrakt határán érhető tetten leginkább. Műveiben nem csak a lélek elmélyült nyugalma, de az ember fizikai létének kiszolgáltatottsága és múlandósága is megfogalmazódik. Szobraival szubjektív emlékeket kelt életre úgy, hogy a kollektív emlékezet mozzanatait, a (művészet)történeti múlt emlékanyagának egyetemes érvényű darabjait (Sarcophagus, 2012), valamint fogalmait (Shelter, 2012) is megidézi. A meditatív ember lényeglátása és az ideák világának általánosító szemlélete között egyensúlyozó alkotásokban így van valami egyedien emberi, valami esendő.

Kalmár Jánosnál az emlékezés mellett szerepet kap az idő mint alkotótárs. Felületi hatásokkal is érzékelteti az idő fokozatos építő-romboló munkájának nyomait. Kalmárnál a redukció és az ősi kultúra formavilágán alapuló kifejezésmód festőien alakított, archaizáló felületképzéssel párosul, így a valóság és az absztrakció határmezsgyéjén való megjelenítés mellett az idő megragadása is szerepet játszik munkáiban. A plasztikák felszínén látható patina is az idő múlásának szimbóluma – a barnás színezés kiemeli a felületen lévő apró szabálytalanságokat, ugyanakkor líraian festői hatást kelt. A barnás szín megidézi a rozsdavirágokat is, és a patina transzparens rétegei hol lazúrosan egymásba oldódnak, hol áthatolhatatlan felületet képeznek a szobrok felszínén. A fragmentum és töredék, a kopottas felületképzés ellenére a szobrok az időtlenség monumentumai (Timeless positions, 2012). A végtelen idő emlékműveiként állnak, miközben a múlandósággal szembesítenek.

Az emberi lét, és az ember által létrehozott produktumok is más léptékkel mérhetők, mint a földtörténet, vagy a kozmosz egyéb teremtményeié. Alkotásaik által a művészek, így korunk alkotói is, efelé a másfajta, ha tetszik, tágabb léptékű időtartam felé igyekeznek utat nyitni. Az emberélet, és saját koruk határait túlhaladó, a földtörténet vagy a világegyetem időfogalmaival mérhető dimenziók irányába tesznek lépéseket. A műalkotások tehát nem csak térben, de időben is sokkal tágabban értelmezhetők, mint mindennapi létünk más mozzanatai.

Aknay és Kalmár most látható műveinek tükrében még fokozottabban érezhetővé válik, hogy a jelen az idő végtelen folyamának csupán egyetlen kimerevített pillanata. Mindannyian szereplői vagyunk a történetnek, s ezáltal részeivé váltunk a nagy egésznek.

Aknay tehát a teret antropomorfizálja, míg Kalmár az emberi alakot „teresíti”, de végső soron mindkét művész alkotásai helyi értéket jelölnek, helyzetbe hoznak, teret teremtenek. Műveik tere a mi terünk, nézőké, azaz emberi tér. Emberi viszonylataik, azaz antropológiájuk az egyén által megélt idő, és a műalkotások által is közvetített, egyetemes időbeli távlatok közötti kapcsolatban oldható fel leginkább.

Kalmár szobrai és környezetük, az általuk kitakart „negatív formák”, és a szobrok közötti térrészeket birtokba vevő, abban mozgó, létező szemlélő közösen határozzák meg ezt az emberi időt, teret. Aknay képeinek terei pedig a nézők befogadói folyamatában teljesednek ki, és ebben az interakcióban megszűnnek, feloldódnak a határok a képek által kialakított szegmensek, valamint a nézők valós tere és ideje között. A keret többé már nem elválaszt, hanem összeköt. Mind Kalmár plasztikái, mind Aknay festményei folyamatos átjárhatóságot biztosítanak a kiállítás valóságos tere (amiben a nézők épp tartózkodnak), és a művek által megidézett helyek, illetve idők, korok emlékképeinek olykor álomszerű, olykor pedig konkrét tér- és időfragmentumai között. A nézők a műveket szemlélve megszűnnek csak saját világuk, mindennapjaik terében és idejében létezni. Átléphetnek, ki-be járhatnak a hétköznapok és a műalkotások világa között. Olykor a képek diptichon formája, és több esetben az alkotások tematikája is megerősíti ezt a szerepet. Hiszen a műveken megjelenő szakrális épületek, templomok, oltalmazó helyek, illetve az átszellemült, imádkozó, térdeplő figurák szintén transzcendens dimenziók irányába mutatnak. A transcendo latin ige magyar megfelelője: átlép, áttér, átkel. A transzcendencia kifejezés, amely a vallásos szóhasználatban elsődleges értelemben a teremtetlen létezőre, azaz Istenre utal, ebből az igéből származik. Általánosabban a transzcendencia olyan valóságot jelöl, amelynek megismeréséhez az embernek át kell lépnie köznapi értelemben vett határait. Aknay János képei és Kalmár János szobrai ebben az átlépésben segítenek – közvetítők, szellemi átjárók, spirituális kapuk. Megnyitják, sőt eltörlik a határokat hétköznapi és transzcendens, profán és szakrális, organikus és absztrakt, horizontális és vertikális, személyes és egyetemes, valamint múlt és jelen között. Kiszakítanak mindennapjaink megszokásaiból, elnémítják a külvilág zaját. Térantropológiájuk azt jelenti, hogy emberivé teszik számunkra a teret, az időt, a világot, amiben élünk. Megteremtik azt a helyet, ahol álom és ébrenlét, emlék és valóság, ember és idea, tér és idő találkozik. A művészi szemlélődés, a meditáció helyét.