A létezés formái - Lugossy Mária életmű-kiállítása

Lugossy Mária szobrászművész több mint három évtizedes pályáját végigkíséri a formák határozottságát széttörni vágyó feszültség megfogalmazása, a szigorú plasztikai elemek és a lágy formák harmonikus egysége. Ezt a problematikát járja körül érmekben, ékszerekben, de sosem szűnő érdeklődéssel tekint a köztéri alkotások felé is.

Pályakezdő munkái a hetvenes években a konstruktivizmus jegyében születtek, de az erősen geometrikus alkotásokon érezni a neoavantgárd forradalmi alkotói nyelvét is. Tevékenysége szempontjából sokat jelentett a megfelelő anyagra való rátalálás: először az üveg, majd a bronz, végül a kő. Az üvegművek esetében a koncepció fontos elemévé válik az anyag; átlátszósága, szilárdsága és törékenysége Lugossy figyelmét a nagyméretű optikai lencsék és a zárványok, kövületek irányába tereli. A lencsék homorú és domború formája, belső rajzolata, az egymásra torlódó üvegrétegek hullámzó mozgása megnyitja előtte az organikus rendszerek és letűnt kultúrák világát. Alkotói munkájának ez a szakasza az aktuális szobrászati tendenciák újrafogalmazási kísérletének is tekinthető. A kövületek, zárványok a letűnt idők örököseiként a tér, idő és mozgás egységét szimbolizálják, ugyanakkor két test egymásban való megjelenítése szobrászati problémákat is fölvet. A zárvány-gondolatot folytatta azokban a művekben is, amelyekben üvegburokkal bronzformákat zár körbe, a két különféle anyag egységében az emberi sors és a történelem drámai küzdelmét tárva elénk. Különösen szép példája ezeknek az alkotásoknak a 301-es parcella számára készült emlékműterv, aminek központi gondolata a korlátok közé szorult tér, idő, természet és emberi létezés.

Az 1990-es évek folyamán Lugossy művészetében egyre nagyobb helyet foglalt el a történelem, mint az egyes ember sorsának hordozója. Ez a gondolatkör az évezred végén a szoborkönyvek sajátos formáját ölti. A fényes fekete könyvek nyitott lapjain az ember különös reliefként, a természetnek és a történelemnek kiszolgáltatott, létbe dobott tárgyként jelenik meg. Ezekben az alkotásokban a történelem anyaga öltött formát, ugyanakkor számtalan velük egy időben készült munkában a természet múltba süppedt, megkövesedett, jégkorszakok gyalulta darabjai hevernek egymás mellett. Lugossy ezt a gondolatkört folytatja az elmúlt évezred végén készült szobraiban. Legfrissebb alkotásainak középpontjába újra a természet kerül. Az ember, a teremtés és a teremtő erő kapcsolatának kozmikus egységét kívánja általuk megragadni.

Lugossy Mária munkái klasszikus szobrászati alkotások, a komponálásban, az emberalak és a tárgy egységének megteremtésében, az anyag használatában egyaránt hagyománytisztelet és bátorság vezeti kezét. Az Iparművészeti Múzeum életmű-kiállítása ennek a következetesen fölépülő alkotói pályának az ívét rajzolja föl. A tárlathoz kapcsolódó katalógus és Kovalovszky Mária bevezető tanulmánya a hazai kortárs szobrászat és üvegművészet törekvéseivel összefüggésben rajzolja meg Lugossy Mária eddigi munkásságának képét.

A művésznő saját alkotásairól:
„Egy alkotó ember számára nincs nagyobb kihívás, mint az, amikor tetten érheti a teremtés pillanatait, kőbányák mélyén, cseppkőbarlangokban, egy kődarab formájában. Kozmikus méretekben, kiszakadva a környezet rabságából ismét rá kell döbbennem, hogy az ”Ősrobbanás” a kezdet, és azóta is áthatja a teremtett világot az Ősenergia, ami bennünk éppen úgy megvan, mint a körülöttünk lévő dolgokban. Az Energia, a kiolthatatlan és örökké létező, jelen lévő, ami maga a Teremtés. Nevezhetjük Istennek, vagy akármi másnak. Úgy érzem, bennem megvan az isteni szikra, amely képessé tesz köztéri szobrok vagy tenyérnyi plasztikák alkotására egyaránt.
Leggyakrabban választott matériám az üveg: maga a megdermedt fény. Szakrális anyag, melyben a szivárvány is megjelenik olykor, és képes teljesen feloldódni a Mindenségben: van és nincs egyszerre. Képes bejárni a képzelet útján mélytengerek hasadékait, földalatti barlangok szűkös járatait, hogy aztán felbukkanjon a mélyből, és létezni kezdjen. A sötétségből, a feneketlen mélységből születtek azok a szobrok, amiket én töredékes történelemnek nevezek.
2004-ben ”Jégkorszak” címmel rendeztem meg retrospektív kiállításomat három teremben a Műcsarnok baloldali teremsorában.
Az első teremben a ”Genezis”, az ember által érintetlen édeni állapotok jelentek meg türkiz színben. A második teremben feketére váltva emberi testrészek, hatalmas fekete vízfelületeken, a harmadik teremben pedig az ember utáni csend néma, magára hagyott sziklái meredeztek az ég felé. Ez a három korszak jellemzi eddigi alkotótevékenységemet. A csend évei következtek. Befelé fordultam, és lassan áthelyeződtek a hangsúlyok. Volt egy fantasztikus álmom: a szivárvány minden színében játszó jelenség, egy aura kék üvegből. Lassabban dolgozom, jobban átgondolom az egyes szobraimat, és haladok tovább befelé. Polcz Alaine-könyveket olvasok, és csendesen készülök a megkerülhetetlenre, ami mindnyájunk földi életének befejezése, hogy egyszer (ki előbb, ki utóbb) ismét egyesüljünk a Teremtővel.

Naszlady Ágnes

Iparművészeti Múzeum; Üvegcsarnok