A szentendrei Vajda Lajos Stúdióból kinőtt, autodidakta képzőművészek által létrehozott A. E. Bizottság a nyolcvanas évek hazai ellenkultúrájának meghatározó zenekara volt. A „minden lehet művészet, az élet maga is művészet” fluxushoz köthető szemléletmódjának megfelelően a zenei és képzőművészeti műfajok határainak ironikus áthágásával olyan produktumokat hoztak létre, amelyek ellenálltak a korabeli, ideológiailag terhelt hivatalos kánon elvárásainak. Anélkül váltak politikai tényezőkké, hogy egyetlen konkrét politikai ügyre is reagáltak volna, annak ellenére lettek sikeres zenészek, hogy szakmai szempontból képzetlenek voltak, s úgy szabtak új irányt a hazai alternatív kultúrában, hogy a legkevésbé sem szándékoztak irányokat kijelölni. A Bizottság története túlmutat önmagán és túlmutat a korszakon is – a tagjai által képviselt művészeti aktivitás ma ugyanolyan hiteles és erőteljes esztétikai hatást vált ki, mint negyedszázaddal ezelőtt. A Műcsarnok kiállítása mindenekelőtt ezt mutatja be – a tagok közül főként Wahorn András, fe Lugossy László és ef Zámbó István alkotásaira fókuszálva.

A kiállítás koncepciójáról

Magyarországon a jelenlegi kortárs kulturális kontextus alapjai huszonöt-harminc évvel ezelőtt, a nyolcvanas években jöttek létre. A szépirodalomban Esterházy, Nádas, Krasznahorkai és Szilágyi István prózája, Petri György, Oravecz Imre és Nagy Gáspár költészete, a színházművészetben Kaposvár és a budapesti Katona József Színház teljesítménye, az építészetben Makovecz Imre, Nagy Tamás, Török Ferenc és Csete György szakrális művei, a zenében Kocsis Zoltán és Fischer Iván iskolateremtő tevékenysége alapvetően meghatározza a magas kultúrához való viszonyunkat ma is. A nyolcvanas években a politikai hatalom által felügyelt műhelyekhez képest az alternatív kultúra hatása is érezhetően megnőtt – ennek legfontosabb területe a pop- és a rockzene lett. Mindez a késő kádárizmus áporodott klímájában, a vasfüggöny mögött, mégis ezer szállal kapcsolódva a nyugati világhoz. A Bizottság ennek a korszaknak az emblematikus jelensége volt. Fényes bizonyság arra, hogy a művészi szabadság akkor is lehetséges, ha a politikai hatalom erős korlátok közé szorítja az embert. A zenekar tagjai minden külső kényszer nélkül, szabadon alkottak egy olyan világban, amelyben a szabadság fogalma többnyire ideológiai lózungként volt használatos. Tevékenységük révén nem pusztán zenei, hanem a kifejezés eredeti értelmében vett képzőművészeti események jöttek létre. Ennek megjelenítése a kiállítás. Számvetés egy korszakkal, számvetés kulturális emlékezetünk egyik fontos elemével. A tárlat ilyen módon az amnéziáról, elfojtott emlékekről és – mindenekelőtt – az emlékezésről is szól. S nem utolsósorban arról, hogy miért vált folytathatatlanná a nyolcvanas évek nagyszerű művészete, hogyan alakult át teljesen a világunk, miközben visszatekintve úgy látjuk, hogy nem változott semmi.

Akik a nosztalgia nyújtotta öröm reményében keresik fel a kiállítást, alighanem csalódni fognak. Kiderülhet, hogy amire felhőtlen jópofáskodásként emlékezünk, az valójában dráma volt. De nem halogatható tovább a szembesülés. Nemcsak a politikai rendszer átalakulása óta eltelt immár több mint két évtized miatt, hanem azért sem, mert ha a mai kultúránk alapjaihoz szeretnénk eljutni, a nyolcvanas évekig kell visszaásni. A Bizottság teljesítményével való számvetés aktuális, fontos ügy.

A kiállításhoz számos kísérőrendezvény társul. Hetente lesz filmklub, irodalmi, zenei és múzeumpedagógiai program. Októberben konferenciát rendez a Műcsarnok a Bizottság-jelenségről. A régi művek mellett újak is láthatóak lesznek, a tárlat létrejöttét pedig az alkotók (Mispál Attila rendezésében) önálló filmben dolgozzák fel, amelyet október végén mutat be az egyik hazai televízió. A kiállításhoz kapcsolódóan várhatóan megjelenik egy új zenei CD, s a Műcsarnok újra kiadja (ezúttal angol felirattal) a Jégkrémbalett című filmet is DVD-lemezen.

Kurátorok: Gulyás Gábor, Készman József