A Benczúr Építész Iroda és a Benczúrok

Hölgyeim és Uraim! Kedves Vendégeink!

Itt, a Benczúr László által tervezett ökumenikus központ szakrális terének központi helyén Benczúr Emese installációja olvasható: „Minden örök”, illetve „Nem minden örök”. Ezt a kettős üzenetet továbbgondolva keresek e kiállítás megnyitón választ arra a kérdésre, hogy mi örök és mi nem. Más szóval a végesség és végtelenség összefüggéseiről gondolkodom, elsősorban az idő és a tér kapcsán.

I.

Minden életmű kiállítás arra emlékeztet, hogy az idő bizony véges. Az alkotók egyes korszakait többnyire jól el lehet választani egymástól, és az egyes művek lenyomatai annak a kornak, amelyben születtek. Nemzedékek egymásba fonódó láncolatára is érvényes ez a születési számokkal vagy a diploma megszerzésének évszámával is jelzett végesség . (Egyébként érdemes volna közelebbről is megvizsgálni, milyen hasonlóságok vannak a lelkész- és művészcsaládok között. A „középső” Benczúr László nyilván tudna erről beszélni, hiszen ő mindkettőt belülről ismeri. Az egyházban őt a köztiszteletben álló édesapja mellett a legutóbbi időkig „ifjabb” Benczúr Lászlónak neveztük, az építész szakmában viszont talán az idősebbnek kell őt mondani.)

A véges időt ismeri a Prédikátor könyvének szerzője is, aki szerint „mindennek rendelt ideje van”. Ezen a kiállításon az „idősebb” Benczúr László számos alkotása arról tanúskodik, hogy „megvan az ideje a kövek összerakásának”, vagyis a templomépítésnek. Itt Lágymányoson, vagy a Kékgolyó utcában, vagy Balatonfüreden vagy az ország valamely távoli csücskében. Mint ahogy megengedte Isten, hogy korábban meg legyen az ideje a kövek szétszórásának és általában a rombolásnak.

Felgyorsult századunkban a véges idő szorításában élünk. Mészöly Miklós Az atléta halála című regényében a címszereplő sportolóra úgy találnak rá, hogy az arcra bukva fekszik az erdei pályán, kezében stopperrel. Szét kell feszíteni ujjait, hogy az órát ki tudják venni kezéből. Eséskor a futó megnyomhatta az indítógombot, mert a mutatók nullán álltak. A metaforikus erejű kép azt fejezi ki, hogy sokszor úgy érezzük, csakis az idő az ellenfelünk. Velünk és bennünk ketyeg az óra – aztán egyszer csak lenullázódik.

Ez az életmű kiállítás azonban arról is tanúskodik, hogy az idő akár meg is állítható. Mert az nemcsak percekből, órákból és évekből áll, hanem szeretetből és odafigyelésből és törődésből. És főképpen szeretetből. Annak kevés az ideje, akinek a szeretete kevés.

A szakrális építészetben megáll az idő. „A por siet, a kő ráér.” (Weöres Sándor) Egy templom igazi üzenete– bár tornyán gyakran ott az óra – nem az idő, hanem az időtlenség. Az örökkévalóság. A végesség helyett a végtelenség.

Itt az előtérben elhelyeztünk egy Bibliát is, a Benczúr család tagjai adják át egymásnak, nemzedékről nemzedékre. (Ez nem az a kicsi, zsebbe rakható Újszövetség, amelyet Benczúr László születésekor kapott Járosi Andor kolozsvári teológiai professzortól, és amelyből egy-egy tudatosan kiválasztott áldó igét szokott felolvasni gyülekezetlátogatásain az egyházkerület felügyelője.) Ezen a nagyobb, teljes Biblia fedelén látszik, hogy az megégett. Tűzből mentették ki. A Krónikák könyvénél, Salamon templomszentelő imádságánál van kinyitva, és ez a mondat van belőle felnagyítva: „Kinek volna annyi ereje, hogy néki házat tsinálhatna? Az ég és az egeknek egei Őt be nem foghatják, s ki vagyok én, hogy néki házat tsinálhassak?” (2 Krón 2,6).

Ez a tűzből kimentett Szentírás arról tanúskodik, hogy Isten üzenete az idő fölött áll. Ahogy az Írás mondja: „Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim soha el nem múlnak.”

II.

Az idő ilyen értelemben vett végtelensége mellett a tér végtelenségéről is beszélhetünk A szakrális térben végtelen szélességűvé nyílik számunkra a világ. Joggal írja Eliade: „„A vallásos ember számára a tér nem homogén. Törések és szakadások találhatók benne; olyan részeket tartalmaz, amelyek minőségileg különböznek a többitől. 'Ne jöjj közel – mondja Isten Mózesnek -, vedd le a sarut lábaidról, mert a föld, amelyen állsz, szent föld' (2 Móz 3,5).

A szakrális térben a végtelenségnek az érzését éli át az ember. „Tágas térre állítottad lábamat”, olvassuk a zsoltárok könyvében (31,9). Az arc sacra ezen élményéhez képest a legszínvonalasabb világi művészet is a szűkösség képzetét kelti, ahol milliméterekben és méterekben kell a távolságot mérni, nem az imádság és a szentség mértékegységével. Természetesen a tehetséges alkotók keze munkáját dicsérik az elkészült házak és szállodák, sportcsarnokok és autószalonok, ám levetett saruval a szent helyek előtt kell megállnunk. Köszönet Benczúr Lászlónak, az ő munkatársainak és általában a Benczúroknak, hogy a végtelenségnek ezt az élményét nyújtják most nekünk.

III.

Az végtelenné nyújtott idő és a tágassá tett tér mellett harmadikként a szépségről kell szólnom. Mert ennek is van véges és végtelen formája A véges szépség bizonyos stílusjegyeket mutat fel, és megfelel az elfogadott esztétikai elvárásoknak. Díjakat is eredményez. Ybl-díj Lacinak, Munkácsy-díj Emesének, Pro Architectura-díj „Kis Lacinak” A véges naponta okot ad az ember örömére. A végtelen szépség azonban ünnepnapi, és abban nem csak az ember, hanem maga az Isten is örömét leli. Ez már nem a földi, hanem az isteni szépség.

Ezen a kiállítás megnyitón merek az Isten szépségéről szólni. Úgy, ahogy a 27. zsoltárban olvassuk, éppen a templom iránti sóvárgás jegyében: „Egy dolgot kérek az Úrtól, ezért esedezem: hogy az ÚR házában lakhassam egész életemben; láthassam, milyen szép az ÚR, és gyönyörködhessem templomában”. Isten szépségéről hasonlóan ihletett szavakkal szól Szent Ágoston: „Uram, hiszem, tudom és érzem, hogy te vagy a legfőbb jó. Nemcsak a legfőbb jóakarat vagy, hanem a legfőbb, mindent fölülmúló szépség is. (…) Tudom, hogy az angyalok és szentek tökéletes öröme, boldogsága: szemlélni téged, az örökkévaló szépséget. (…) Jóságos megváltóm, mert látom, milyen szép vagy, azért szeretlek, és óhajtlak mindig jobban szeretni.”

A 18. század amerikai teológusa, Jonathan Edwards egyfajta vallási esztétikát alkotott meg. A szépre vágyó és a szépséggel találkozó ember szerinte Isten kertjében érezheti magát, ahol mindenhonnan nyugalom és harmónia árad felé. Edwards szerint Isten mindenhol felbukkan, ahol a Szép van jele: a napban, a holdban és a csillagokban, a felhőkben és a kék égben, a virágokban, a fákban és a vízben, vagyis a természet egészében. És, tegyük hozzá: a művészetben, ahol a tárgyak és a színek, a vonalak és a hangok dicsérhetik Isten szépségét.

Isten: a szépség Istene. Ezért dicsőíthetjük őt művészként, alkotó emberként. Magasztalhatjuk őt a tőle kapott készségekkel, tehetséggel. Az ihlet és a Szentlélek talán nem is független egymástól. A művészetre és a keresztyén életre egyaránt érvényes, hogy a szépséget az állandó és az újszerű elemek aránya, a megszokott és a váratlan komponensek egymás mellettisége adja.

Kedves Benczúrok! És különösen is elnöktársam az északi egyházkerületben, kedves Laci! Ha esetleg szokatlannak tartod ezeket a gondolatokat Isten szépségéről, akkor hadd idézzek még egy olyan költőt és egy olyan teológust, akit édesapád – nagyapátok – különösen nagy becsben tartott. A Laci bácsi által személyesen ismert kolozsvári költő, Reményik Sándor egy merész verse ezt a címet viseli: A szépség Egy-Isten nevében. Mivel egy leánynak írja a verset, szóljon az utolsó néhány sora most talán neked, Emese:

Hiába vonnánk vissza hát szavunk:

Kislányom, nem a magunké vagyunk.

Kitárni sebeinket, kincseinket:

Erre rendelt a Szépség-Isten minket.

Végül pedig ígéretem szerint arra a svájci teológusra hivatkozom, aki néhai Benczúr Lászlóra, e kiemelkedően tehetséges család inspiráló pátriárkájára oly nagy mértékben hatott. Karl Bart így ír: „Isten szépsége átöleli a halált és az életet, a félelmet és az örömöt, azt, amit rútnak, meg amit szépnek szoktunk nevezni. Más szóval a szentség szépsége az, ami hatalmas erővel beleárad a szentségtelen, profán világ megviselt lelkébe. A Benczúrok művészete erről a végtelen szépségről tanúskodik.