10. Független Irodalmi Napok

A Tölgy ideje

A tölgyet átölelve, próbáltam belépni idejébe. Szándékkal lépni az időbe, hogy hiánytalanul lehessek jelen. „Jelen lenni” – nyelvi szaltó mortále: része lenni a jelennek, egymás teljes ölelésében lény és idő. Egyik sem türemkedik ki a másikból. Hová lóghat ki a lény a jelenből? Szabadulhat-e bármi a jelenből? Ha mégis kitüremkedik a jelenből, idő az is vagy más? Állapot? A kis semmi állapota lenne? A tudatlanság, az automatizmus? Hiánya a Nagy Semmi átélésének – a tiszta Tudatnak. Aki gondolkodott ezen tudja, hogy aligha kívánhat nehezebbet megvalósítani bárki, mint jelen lenni a pillanatban.

A jelenben lélegezni, az „itt és mosttal”hiánytalanul azonosulni: önmegvalósulás. Vélhetően megvilágosodott állapot: „szatori”. Vihet-e hozzá filozófiai út? Közelebb hozhatja-e gondolat, vagy épp ellenkezőleg: csalfán eltávolít tőle?

Ha a világot, mint állóképkockákból összefűzött mozgófilmet képzeljük el, mekkora lehet egy kocka legrövidebb exponálási ideje? Mekkora a legkisebb kiterjedés, amely már valódi „kép” és nem magában értelmetlen „pixel”? Mi az idő legkisebb „egysége”, utolsó, oszthatatlan atomja, ha létezik ilyen? Miért fontos ez? Azért, mert jó lenne tudni mekkora a legrövidebb intervallum, amelyben a „lény” lényként manifesztálódik? Azaz, már nem”pixel”.

Gyanítható, hogy az idő e mikro dimenziójában nem létezhet még a lény. Sejthető, hogy bizonyos hosszúság, „intervallum” szükséges arculatának megjelenéséhez. Ám addig hol van? Addig mi ő?

Aztán, mi történik e hosszabb intervallumban? A folyó halad, s ha egyetlen millimétert megtett, már végleg megváltozott. Nem beszélhetünk sem ön-azonos folyóról sem ilyen lényről két pillanatban. Ím, a paradox: a lényarc jelenüléséhez szükséges a folyamat. Ám folyamatban nem beszélhetünk ön-azonos dologról, lényről.

Akár a geometriában a pont. Kiterjedése nincs. Tehát iránya sem lehet. Létezése csalóka. Ám a vonal, ha nem állhat pontok tömegéből, miből épül fel? Mi az építőanyaga folytonosságának? Ugyanaz, mint a ponté: az illúzió?

A pontban még nem vagyok, a vonalban már nem lehetek magam. Hol vagyok? Hogyan lehetek? Mikor? Lehetek? Vagyok?

A szüntelen változás folyamán melyik, milyen és mekkora a pillanat, amelyben a lény már tetten érhető, ahol „arca” kirajzolódik, megnyilvánul? Valószínűleg sem pillanat, sem idő, sem „lény” nem létezhet akképp, amiként ezeket a fogalmakat képesek vagyunk elgondolni. Vagyunk, és nem vagyunk.

Villányi G. András