Rudolf Péter és Ócsai Zoltán beszélgetése

A mindennapi mókuskerékben szükség van egy kis játékra, kellenek vicces momentumok.

A mindennapi mókuskerékben szükség van egy kis játékra, kellenek vicces momentumok, akár improvizációk a munkában, hogy ezek megsokszorozzák a közösség erejét. Néha jól jöhet egy kis kockázat vagy hazardírozás is, különösen, amikor jottányit sem haladnak előre az ügyeink – állapították meg a győri evangélikus disputák évadnyitó beszélgetésén, ahol Rudolf Péter színész és Ócsai Zoltán győri evangélikus lelkész volt a meghívott vendég.

Az előadás témája (Játék, mese, élet) garantálta, hogy a komolyabb gondolatok mellett ezúttal a humornak is fontos szerep jutott az este során. A beszélgetést Galambos Ádám, az Asztali Beszélgetések Kulturális Alapítvány elnöke vezette.

Galambos Ádám: – Hogy álltok a mesével, mennyire veszi körül az életeteket?

Rudolf Péter: – A gyerekeim épp kinőttek abból a korból, amikor az ember mesét olvas nekik, s közben próbál nem elaludni. Ez utóbbira nem tudom a magyarázatot, mindenesetre velem többször megesett az a rejtély, hogy már a harmadik mondatnál ásítozni kezdtem. Arra viszont nagyon erősen emlékszem, hogy gyerekként azt szerettem a legjobban, amikor édesanyám talált ki történeteket. A mesét ma is az életem részének gondolom – tartsanak ezért bármennyire infantilisnak –, hisz a mesét nyugodtan lehet tágabban értelmezni, arról nem szólva, hogy a jó mese: tanítás.

Ócsai Zoltán: – Nekem a mese évek óta a mindennapjaim része. A nagyobbik lányom igazi mesefüggő, esténként két-három órát beszélünk, olvasunk fel neki. Igaz, közben az ásítás minket is gyakorta megkörnyékez, úgy látszik, ez ragadós. A mesék mellett állandóan játszunk a gyerekekkel, múlt héten például egy szerepjátékkal szórakoztunk, amiben mindenkinek jelmezt kellett magára ölteni, de nem tudtuk befejezni, mert temetésem volt. Amikor készülődtem, a nagyobbik lányom azt hitte, hogy ez még a játékhoz tartozik, s megszólalt: „Aha, akkor most te lelkésznek öltöztél?" Tündéri jelenet volt.

R. P.: – A színészlét egyik leglidércesebb oldala, hogy amikor minden normális ember este leül asz eretteivel megbeszélni a napot, akkor kelünk mi fel az asztaltól. Ráadásul a feleségem is színész, úgyhogy meglehetősen nehezen éltük meg ezeket a pillanatokat a gyerekek öt-hat éves korában. Egyszer, emlékszem, mondtuk a gyerkőcöknek, hogy anya és apa megy játszani a színházba, mire viszszakérdeztek: „Miért nem itthon?"

G. Á.: – Lázár Ervin meseíró említette egyszer a győri evangélikus dispután, hogy úgy tudott igazán jól írni, amikor kicsik vették körül. Amikor viszont megszűnt körülötte a gyerekzsibongás, hamarosan egy épkézláb gondolat sem jutott az eszébe. Ti hogy vagytok ezzel ?

Ó. Z.: – Ugyan ott voltam, amikor ezt szóba hozta Lázár Ervin, de most mégsem tudok konkrétan válaszolni arra, milyen gyerek nélkül élni. Annyira benne vagyunk ugyanis a feleségemmel a gyerekáldás sűrűjében, hogy egyelőre elképzelni sem tudok másik állapotot.

Fociban ismerszik meg az ember

R. P.: – Az semmiféle gondot nem okoz, s az infantilizmusomba lazán belefér, hogy úgy tanuljak szöveget vagy úgy írjak forgatókönyvet, hogy előtte- utána a gyerekekkel vagyok. Sőt, mivel alapvetően lusta természetű vagyok, sokszor örültem, amikor megmentőmként feltűnt a fiam, s azzal nyaggatott, hogy menjünk legózni. Ilyenkor többnyire amásodper c törtrésze alatt meggyőzött arról, hogy most nekem nem szabad szöveget tanulnom, s mennem kell legózni.

Persze amikor olyan munkát végzek, mondjuk, rendezési tervet építek fel, amiben a szétszórt lelkemnek valamiféle rendre van szüksége, akkor nem szeretem, hogy csihi-puhi zajlik körülöttem. Mindennek a gyerekeim iránt érzett szeretetemhez természetesen semmi köze. Amikor nyáron egy-egy tábor felszippantja őket, néha akkor is önkéntelenül benézek a szobájukba. Nem kérdezed meg, mit sportol a lányom?

G. Á.: – Nos, igen. Mit sportol a lányod?

R. P.: – Kérdésed köszönöm, párbajtőrözik. Nagyon érdekes a történet, amikor két éve néztük együtt az athéni olimpiát, s szurkoltunk Nagy Tímeának, egyszer csak kibökte a lányom, hogy ő is párbajtőrözni szeretne. Ezt követően abátyjáv al letörtek két ágat, nekiálltak vívni, mire rövidesen arra figyeltem fel, hogy Szonja mindig elveri Olivért. Egy idő után kedvet kaptam, s ágat ragadtam én is. Úgy gondoltam, két-háromszor hagyom nyerni Szonját, majd megtanítom neki, hogy veszteni is tudni kell. Nos, én sem jártam sokkal több sikerrel, folyamatosan bohócot csinált belőlem. Így került Szonja a Vasashoz, idén korosztályos bajnoki döntőt vívott, s abból gondolom, hogy komolyan veszi ezt a sportot, mert edzések után sohasem nyafog.

G. Á.: – Ha jól tudom, mindketten fociztok. Egyetértetek azzal, hogy a fociban minden benne van, az élet minden szépsége és nehézsége?

Ó. Z.: – Abszolút. A labdarúgás az a játék, ami az élet minden területéhez ad valami támpontot, abűnr ossz mérkőzésekből is rengeteget tanulhatunk. Ráadásul szerintem a pályán lehet megismerni, ki milyen ember valójában. Amint útjára indul a labda, azonnal sok mindenre fény derül, percek sem kellenek ahhoz, hogy megmutatkozzon, ki játszik tisztán, ki alattomosan, ki gyáván.

R. P.: – Hetente kétszer szoktunk focizni a színészválogatottal, nagyjából mindig ugyanaz a két csapat küzd óriási elánnal egymás ellen. Pár hete véletlenül átkerültem a másik gárdához, s hiszik vagy sem, de pillanatok alatt ugyanolyan erőbedobással tudtam hajtani a korábbi csapatom ellen. Véleményem szerint a nagypolitikában gyakran hasonló helyzettel állunk szemben, vagyis szinte teljes véletlen, ki melyik oldalon tűnik fel. Azoknál a politikusoknál, akiknél semmilyen elképzelés, gondolatmenet, csak sodródás látható – márpedig szerintem igen-igen sokan csak sodródnak a magyar politikában –, róluk mindig az jut eszembe, hogy amit képviselnek, azt nyugodt erővel képviselhetnék a másik oldalon is.

Puskás és az olasz sztárügyvédek 

Ó. Z.: – Igen, az nagyon igaz, hogy pillanatok alatt a korábbi vetélytársunkkal is csapatot tudunk alkotni, ha úgy hozza az élet. Ugyanakkor – s ennek lehet, hogy politikai áthallása lesz – nem szeretem, ha tudatosan döntetlenre játszunk. Emlékszem, néhány éve Balatonszárszón táboroztunk azokkal a református lelkészekkel, akiktől az egyetemen mindig kikaptunk fociban. Balatonszárszón azonban mindenki meglepetésére a rendes játékidő után 5–5-re végeztünk, evangélikus társaim egytől egyig örültek az eredménynek, egyedül csak én erősködtem, hogy folytassuk.

Meggyőztem őket, mire kikaptunk. A csapattársak rögtön kikiáltottak bűnbaknak, ettől függetlenül azonban hiszem, hogy nem szabad döntetlenre játszani.

R. P.: – Ha már a focinál tartunk, azt el kell mesélnem, hogy anno a színészválogatott játszott egy mérkőzést az olasz ügyvédválogatottal. Zárójelben jegyzem meg, hogy a meccset hatalmas hassal Puskás Öcsi bácsi vezette, s azt soha nem felejtem el, hogy intette rendre a puszta hüvelykujjával az olasz sztárügyvédeket. Itthon annak rendje-módja szerint kikaptunk tőlük, de ebben semmi szégyellnivaló nem volt, az olaszok négy játékosa korábban a Juventusban kergette a labdát.

A monzai viszszavágón viszont csodák csodájára győztünk. Ezt a sporttörténeti eredményt pedig kizárólag annak köszönhettük, hogy nem volt pénzünk repülőjegyre, s noha 16 órán keresztül zötykölődtünk Monzáig, útközben igazi csapattá kovácsolódtunk. De hogyatör ténet ne legyen ennyire szép és kerek, miután hazajöttünk, a médiát nem az érdekelte, hogy nyertünk az olaszok ellen, hanem a meghúzódott combom.

G. Á.: – Munka közben szoktatok játszani?

R. P.: – A színházban önmagában egy nagy játékról van szó. A vagány keresésre vagy az anyaghoz történő bátor hozzányúlásra pedig kimondottan a próbák alatt van lehetőség. Ugyanakkor ahogy öregszem, mindinkább a pontosság híve vagyok, amibe természetesen bele kell hogy férjen az adott nap hangulata is.

Okos a bíró

G. Á.: – Előfordult, hogy foci vagy bármilyen játék hevében tisztességtelenül játszottatok?

Ó. Z.: – Ha véletlen szabálytalankodásról van szó, akkor természetesen.

R. P.: – Ha tudod, hogy rólad ment ki a labda, akkor bemondod a bírónak?

Ó. Z.: – Persze, hisz annak többnyire nincs tétje. Viccet félretéve: mindig úgy voltam vele, hogy inkább veszítsen tisztességesen az ember, mint hogy tisztességtelenül nyerjen.

R. P.: – Káromkodni szoktál a meccsen?

Ó. Z.: – Nem igazán, de azért erre is akadt példa. Életemben viszont egyszer állítottak ki, de akkor azért, mert dicsértem a bírót. Azt mondtam neki: „Spori, okos vagy."