Popper Péter és Kovács Imre

Az Írás avagy az Ó- és Újszövetség

- A  könyv ajánlásában szerepel három igaz pap, akikkel a sors ajándékaként élete során találkozhatott. Mitől lesz igaz pap valaki?

Popper Péter: – Hosszú idő óta összehasonlító valláspszichológiával foglalkozom. Sok helyen megfordulok, európai egyházaknál is, de éltem egy darabig Indiában, voltam nyolc hónapig egy buddhista kolostorban, tanítok a buddhista főiskolán is. Éltem Izraelben közel négy évig. Ott vallásos egyetemen tanítottam. Sok minden van, ahova odaszagoltam.
 

P. P.: – Sokfajta lelkésszel, pappal, guruval, lámával megismerkedtem, így lett belőlem szellemi kóbor kutya. Nemvolt bennem már annyi önátadás, hogy valahova, egy gyülekezethez teljes szívvel becsatlakozhattam volna. De voltak olyan gyülekezetek, voltak olyan papok, akikre rábólintottam. Úgy láttam vándorlásom során, hogy a vallások ugyanarról szólnak. Egyetlen transzcendencia létezik a világon. Konok egyistenhívő vagyok. Ha Istenről van szó, nem látom a különbséget. Azt látom, hogy ugyanarról beszélnek, máshova téve a hangsúlyokat. Ezért a világ legostobább dolgának tartom a vallásos ellentéteket, hogy ugyanannak a transzcendenciának, Istennek a nevében gyilkolják egymást. Ha én egy hétpecsétes gazembert megmutatok egy muzulmán imámnak, egy rabbinak, egy püspöknek, egy lámának, mindegyik azt fogja mondani, hogy ez egy sötét gazember. Teljesen azonos lesz az erkölcsi ítélkezés. Az igaz papságon az előítélet-nélküliséget értem, az elfogadását.

– A lelkész szerint milyen az igaz pap? Engem temetnek

Kovács Imre: – Ezt paptól kérdezni nem éppen szerencsés. Igaz pap szerintem az, akinél a szerep nem fojtja meg a személyiséget. Ócsai Zoltán holnaptemetni fog egy hatnapos kisgyermeket. Ezzel fogadott bennünket: nagyon nehéz temetése lesz holnap. Az igaz pap az, aki nem fut el egy ilyen szituációban a tragédia elől. Nemazt teszi, mint József Attila „Engem temetnek" című versében a megénekelt pap, hogy a gondtalan üdvű Istent dicséri, és semmi köze nincs ahhoz, ami tulajdonképpen ott történik. Az igazi pap nem menekül a harmadik mondatban az üdvösség meghirdetéséhez, hanem tiszteletben tartja Arisztotelészt, aki azt mondja: „A katarzishoz hosszú út vezet." És a katarzishoz ilyen esetben csak olyan úton-módon lehet eljutni, hogyha szembenéz, ha megszólaltatja a szülők fájdalmát. A szülés apás volt, nem tudták, hogy életképtelen lesz a gyerekük. Ha ezt a fájdalmat meg tudja szólaltatni, és nem elhárítja magától, van bátorsága belemenni és hangot adni, akkor igaz. Ha lerázza magáról az egészet, mint kutya a vizet, és elkezdi az üdvösséget emlegetni a második mondatnál, akkor nem igaz ember, nem igaz pap. Nem Luther az egyetlen kételkedő

 P. P.: – Na, még mondok valamit, ha megengeded. Igazi hit nincs kétségek nélkül. A hit kétségek nélkül fanatizmus, és gonosszá teszi az embert. Az egyik kedves és sokat emlegetett történetem, hogy egy fiatal paptársa elment Lutherhez és megkérdezte: „Doktor, nagy baj van! Sokszor én magam sem hiszem, amit prédikálok." Luther összetette a kezét, fölnézett az égre, és azt mondta: „Hála neked, Uram! Azt hittem, csak én vagyok az egyetlen!"

K. I.: – Miért írta a tanár úr ezt a könyvet? Egyáltalán van esélye a mai kor emberének, hogy megértse a Bibliát?

P. P.: – Az orvosegyetem harmadik évfolyamán tanítottam. Mondtam, hogy az emberiség története testvérféltékenységgel kezdődik. Néztek... Mondom, hogy tetszik tudni, mire célzok? Káin és Ábel történetére. Néztek, olyan halhoz hasonló volt a tekintetük. Mondom, ne haragudjanak, tegye már föl a kezét, aki tudja, miről beszélek! Feltették tizennégyen. Voltak hatvanvalahányan a teremben. Azt gondolom, hogy az európai kultúrának az alapkönyve a Biblia, aki ezt nem ismeri, az nagyon eltávolodott már az európai kultúrától. Azt mondta nekem a bencés főapát, Várszegi Asztrik: „Évekig tudnék veled vitatkozni, hogy mennyi teológiai tévedés van ebben a két könyvben. De ezt a könyvet a teológiai tévedései ellenére szeretem, mert közelebb viszi az embereket Istenhez. És ez a lényeg." B arabással a keresztúton

P. P.: – Tanítottam hosszú évekig a színművészeti főiskolán rendezőket. Feladtam házi feladatként, hogy csináljanak tizenöt perces forgatókönyvet János evangéliumából. Az egyik huszonkét éves gyerek a következő forgatókönyvet írta: Pilátus ítélkezik. Kit engedjek szabadon: Barabást vagy Jézust? Köztudott: Barabást. Jézust elküldi kivégezni. Jézus viszi a Golgotára a keresztjét, mindig összeroskad. Mikor harmadszor is öszszeroskad, megszólal egy hang fölötte, és azt mondja, hogy „Uram, engedd meg, hogy vigyem a keresztet!".

Azt kérdezi Jézus: „Ki vagy?" „Kelj fel, Uram, majd meglátod!" „De ki vagy? Simon?" Nem árulja el, azt mondja: „Kelj fel, Uram! Látni fogod, ki vagyok." Jézus felkel, és Barabás az. A szabadon engedett Barabás viszi föl Jézus keresztjét. Mennek föl a Golgotára és beszélgetnek. Nagyon szaggatottan, nagyon vontatottan. És azt mondja Barabás Jézusnak: „Uram, ne vedd el a mi bizonyosságunkat!" „Mi a ti bizonyosságotok?" – kérdezi a forgatókönyvben Jézus. Azt feleli Barabás: „Uram, a bizonyosságunk az, hogy ez a világ romlott, züllött, aljas és gonosz, és mi mégis nagyon jól érezzük magunkat." Ezt nem fogadja el Jézus, és azt mondja: „A bizonyosság az én Atyám házában van." És mennek följebb a keresztúton...