Podmaniczky Szilárd: Angyalklíma

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim! És kedves Angyalok!

Fazakas-Koszta Tibor Átváltozások című kiállításán vagyunk. Az imént négyféle megszólítást alkalmaztam, pedig csak egyet szerettem volna, azt, amivé mindannyian átváltozhatunk. Egy lénnyé, akinek nem tudok nevet adni.

Tibor képei engem első ránézésre lenyűgöztek. Kaptam tőle egy katalógust, amelyben az itt látott festmények közül szerepel néhány. A Reneszánsz bizonyosan. Kinyitottam a könyvet, és áradtak felém a képek, és fordítva, egyetlen pillanat alatt benne voltam a képben. És jól éreztem magam bennük. Azokat a felejthetetlen, ma atavisztikusnak nevezhető pillanatokat idézték fel bennem, amikor gyerekként a nyári vihar után belesétáltam a langyos vízpárában fürdő kertbe, fürtök és bokrok között feküdt a földre a fény. És az angyalok is suttogtak.

A fény és az időjárási viszonyok, ha rövid időre is, képesek arra, hogy valami teljesség mutatkozzon bennük, egyfajta egészérzés, amikor azonossá válhatunk a külvilág látványával.

Tibor festményeinek fontos szereplője az angyal, de talán még fontosabb az előbbi gondolatmenet szempontjából a fény- és időjárási viszonyok. Az általam eddig látott képei között egyetlen egyet sem találtam, amin ne láthatnánk az égnek legalább egy, a napszakra, időjárási viszonyokra utaló darabját. Vagyis első ránézésre az időérzet mellett valamilyen hőérzetünk támad, ami különösen domináns esztétikai benyomás.

Ha az utóbbi időben nem foglalkoztam volna a Föld klímájával és klímatörténetével, valószínűleg elsősorban az arc nélküli figurákban, az arctalan angyal figurájában találom meg a képek rám tett erős hatásának magyarázatát.

Ma már nincs olyan hírösszeállítás, amiben ne kapna szerepet az időjárás-jelentés. Az embereket érdekli a jövő, a közeli és a távolabbi kilátások. A meteorológia pedig épp az a tudomány, amely tudományos apparátusa ellenére, vagy éppen azzal együtt, képes a jóslásra. Megmondja, hogy mi lehet holnap, vagy egy hét múlva. Nem csak a jövőbelátás és jövőtervezés miatt érdekel bennünket az időjárás, hanem azért is, mert minden kultúrának megvolt a maga viszonya az időjáráshoz. A földtörténet évmilliói során a Föld klímája határozta meg a bioszféra alakulását. Ma úgy gondolunk rá, mintha csak annyit jelentene, hogy vegyünk-e kabátot reggel, vagy ne. De ez csupán látszat. A klíma dinamikus változása végigvonult a történelmen, gazdaságalakító ereje miatt hatalmak kialakulását és bukását idézte elő. Pontos leírások olvashatók az egyiptomi és a római birodalom gazdasági életét befolyásoló klímaváltozásokról. A klíma kultúrtörténeti és művészeti munkákban is erős szereposztást kapott, ha csak a Bibliában olvasható meteorológiai jelenségekre, azok szimbolikus, vagy épp történetalakító szerepükre gondolunk.

Őszintén szólva, kicsit félve fogtam bele ebbe a gondolatmenetbe, mert soha nem próbáltam még levezetni festmények iránti erős szimpátiámat a meteorológiából. Úgy tűnik, talán nem lőttem mellé. Tibor képeinek meghatározó atmoszféráját a nagyon is jól érzékelhető klimatikus körülmények adják. Az ember klímaélménye pedig olyan mély gyökerekkel rendelkezik, hogy a gyökércsúcs nem is látszik.

Azt is mondhatnám, a klímaélménynek olyan mély gyökerei vannak az ember szellemiségében, mint az angyalélménynek. Amikor az angyalok megfújják a harsonákat, számos klímaesemény-metaforát használ a Jelenések könyve. A természet erői minden korban katartikus hatásúak voltak, élet és halál urai.

Aztán arra próbáltam választ keresni, hogy ezek az angyalok vajon harsonaszó előtti vagy utáni angyalok? Rá kellett jönnöm, hogy épp azzal rontom el a játékot, ha történeti időben keresem a helyüket, merthogy magát a történeti időt ábrázolják. Az egészet. Anblokk! Arra a kérdésre, hogy mikor történik mindez, az a válasz, hogy mindig. Ránézel a képre, történik, ránézel két év múlva, akkor is történik. És ez nem a kép védtelen statikusságának, hanem a kép aranyidejének a fedezete. Hogy mi az az aranyidő? Nem tudom. Egy szó, amit talán az örökkévalóság helyett használok. (Egyébként Krúdy írt ilyen címen regényt A Kis Mária kacérságairól.)

Kérdeztem egyszer egy barátomat, hogy mi az az elviselhetetlen belső kényszer, ami miatt időnként erősen hajlok a csak növényi táplálkozás felé az állatival szemben, mindazonáltal egyetlen rossz emlékem sincs a csülkös bablevesről. Akkor a barátom annyit mondott, hogy a szem. A szem az oka. Az állat a szemedbe tud nézni, a karalábé nem. És aki a szemedbe nézett, az te magad voltál. Nyilván azért jegyeztem meg, mert van benne valami. A növényi lét tekintet nélküli.

Amikor a megnyitó előtt néhány nappal Tiborral beszélgettünk az arctalanságról, azt mondtam, hogy nekem az arc hiánya az ego hiányával egyenértékű. Vagyis olyan állapot húrjait pengeti bennünk, amikor egy-egy pillanat erejéig képesek vagyunk a világ részeként átélni magunkat, ellentétben a világgal folytatott állandó harccal. De a szem-telenség elmélete alapján még ezen is túlmegyünk. Nem csak a világgal egyé vált emberre gondolhatunk az arctalan figurára, hanem erős a gyanúm, hogy ezzel a növényi létezés kapuit döngetjük. A növényi lét pedig angyali.

Elérkeztem oda, hogy egy roppant bonyolult, szinte átláthatatlan elméleti hátteret támasztottam annak az élménynek, amit úgy neveztem az elején, hogy a festmények már első ránézésre lenyűgöztek. A tudomány és a művészet abban fenekestül azonos, hogy mindkettőt a megismerés motorja hajtja, de amikor az okokat keressük, a tudományos elméletek olykor szebbek, mint a művészetelmélet leíró fáradozásai. Én egyetlen művészetelméleti gyakorlatban hiszek, és ezt hajlamos vagyok most is elmondani, ahogy minden más alkalommal. Abban a kritikai álláspontban hiszek, amelynek kiindulópontja kacér és merész, mégpedig az, hogy a mű nem létezik. A művet nekünk kell fölépíteni, kizárólag genezisében szabad átélni. Tibor képei ebben patyolattiszta partnerek. Közel százszázalékos intenzitással megláthatod bennük, hogy ki is vagy valójában.