Vendég: JELENITS ISTVÁN – Széchenyi-díjas piarista szerzetes, író, tanár
Beszélgetőtárs: Galambos Ádám – evangélikus teológus

Téma: PILINSZKY JÁNOS ÜZENETEI Esterházy Péter Pilinszky Jánosról: „Nincs művész, aki mélyebben ismerné, tudná minden és semmi, gyöngeség és erő, szent és profán, bűn és bűnhődés közelségét, kockázatunk nagyságát, vagyis a kockázatot és a nagyságot.” A beszélgetésen Jelenits István piarista szerzetessel Pilinszky János életéről és művészetéről beszélgetünk. Érintjük a keresztény líra kérdését, a 20. század traumáit és azt a lírai világot amit Pilinszky – mindeközben és mindezek ellenére – létrehozott és üzenetül hagyott.

 

A rendezvény 2019. május 30-án került rögzítésre a Petőfi Irodalmi Múzeumban.
Az Asztali beszélgetések sorozat tizenötödik évadának zárórendezvénye.

Az evangélikus teológus felidézte, hogy Pilinszky a Károlyi-palotától (ahol a Petőfi Irodalmi Múzeum működik – a szerk.) száz méterre született, és először azt kérdezte, milyen hatással volt ez a belvárosi környezet a költőre.

Jelenits atya válaszában kiemelte, hogy Pilinszky „egy öccsnek” született, volt egy világszép nővére, akire nagyon felnézett gyermekként. A nővére teniszezni járt, és a kis Pilinszky János „lovagként”, labdaszedőként ténykedett körülötte. Az öt évvel idősebb lány szemével figyelte a világot. Amikor beíratták a piaristákhoz, a nővére lovagjai felfedezték, hogy itt a kis Pilinszky, és ő nem az osztálytársaival volt jóban, hanem az idősebb fiúkkal, akik bevitték az önképzőkörbe. Elképedt, hogy Ady Endréről és másokról hallott előadásokat, és ez megragadta a fantáziáját. Olyan dolgokat ismert meg, ami nem egy elsős gimnazistának való, hanem nagyobb legénykének, és ő így nézett szét a világban és az irodalomban, így például már ekkor megvette Dosztojevszkij egyik regényét. Tudta, hogy ezt otthon nem vennék jó néven, a nadrágszárába rejtette, és titokban olvasta. Még egészen kisgyerek volt, amikor bekerült az iskola színjátszókörébe, és itt is a nagyobbakkal játszott együtt. Nagy hatást gyakorolt rá az egyik nagynénje is, aki szervita apáca volt. A szervita nővérek Károlyi gróf egyik pesterzsébeti kastélyában bűnöző lányoknak rendeztek be nevelőházat, Pilinszky gyermekként nyaranta gyakran volt itt, bámulta ezeket a sokszor bilincsbe vert, hol síró, hol nevető lányokat. Mindez megjelent a kötészetében is: hallatlanul izgalmas versekben rajzolta meg az alakjukat.

Galambos Ádám Pilinszky másik nagynénjéről is említést tett, aki beszédhibás lett, miután gyermekkorában legurult a szénaboglyáról és súlyosan megsérült a feje. Jelenits István tényként állapította meg, hogy ezek a kicsit stigmatizált emberek végigkísérték a költő életét, különösen érzékeny volt az életükben megnyilatkozó mélységek iránt.

Jelenits István magyartanárként sokat gondolkodott azon, hogy milyen különös Pilinszkynek már a költői indulása is. A legtöbb költő, különösen a Nyugat nemzedékének tagjai, hosszú utat tettek meg, míg ráleltek saját hangjukra. Pilinszky viszont, néhány kezdetleges vers után, meghökkentő biztonsággal találta meg hangját.

Pilinszky egész életére megrázó hatással voltak II. világháborús élményei. Jelenits atya felidézte: a háború vége felé hívták őt be, ez már a visszavonulás időszaka volt. Annak ellenére, hogy az édesapja katona volt, ő nem katonának született. Rengeteg könyvet vitt magával, de amikor a vagonokon utaztak visszafelé, vesztesként, egymás után dobálta ki a könyveket a vonatból, mert úgy érezte, hogy az azokban leírtak érvényüket vesztették. Később azt írta, egyetlen könyv nem vesztette csak érvényét: a Biblia. Lebombázott tájakon utazott, mint egy holdbeli táj, olyan volt a világ, zsúfolva menekülőkkel, nem tudták, hova mennek. A költő átélte a teljes elmagányosodást, a világ pusztulását. Prózájában és verseiben is maradtak ennek nyomai. Kevés verset írt ugyan erről, de azok borzasztó erejűek, a világ kiüresedésről és összeomlásáról szól bennük. Nem arról van szó, hogy valaki háborúzik valaki ellen, hanem kozmikus katasztrófa szakadt rá a világra. Ennyire hiteles erővel a II. világháborúról a világ költészetében is csak nagyon kevesen írtak. Pilinszky költészete ettől lett világszerte ismert és elismert, mert az angol, a francia, a német olvasó is azonosulni tud azzal, amiről ír. Versei a magyar ember számára talán kicsit idegenül hatnak, az idegenek számára úgy szólnak, mintha az anyanyelvükön írták volna, mert ezek a döbbenetek nem magyar döbbenetek voltak, hanem az egész emberiség átélt tapasztalatok a világháború idején, és a világ, a kultúra összeomlásának, az élet veszélyeztetettségének elemi, minden emberre egyformán rászakadó valósága.

Galambos Ádám felidézte, hogy Kertész Imre Nobel-díjas magyar író Pilinszkyvel kapcsolatban többször emlékeztetett rá: Auschwitzról ugyanazt mondta, amit ő, a jóvátehetetlen realitásról beszéltek mindketten. A katolikus Pilinszky János botránynak nevezte a holokausztot, és ezzel nyilván arra utalt, hogy mindez a keresztény kultúrkörben történt meg, és így a metafizikai szellem számára kiheverhetetlen. Jelenits István rámutatott: Pilinszkyt nem az érdekelte, hogy mit kezdünk ezzel a botránnyal, hanem szóvá tette a botrányt, és a kereszténység ebben megrendítően szerepel.

A háborút követően Pilinszky nem folytatta az egyetemet, és félig végzett bölcsészként egy kiadónál helyezkedett el korrektorként. Halálfélelemben dolgozott, mert attól félt, ha Sztálin műveinek átnézése közben hibát ejt, kivégzik. Egy váratlan baráti segítség révén került az Új Emberhez, ahol először kifutófiúként a postára kellett vinnie a csomagokat. Közölték ugyan egy-két versét, de a lap vezetése úgy gondolta, a költészete túl nehéz az Új Ember egyszerű olvasóinak. Végül azonban a főszerkesztőnek eszébe jutott, hogy mégiscsak egy költőről van szó, ezért megbízta azzal, hogy a házi használatra vásárolt könyvekből tartson ismertetést a kollégáknak. Ezek egész érthetőek voltak, így a főszerkesztő megengedte, hogy kritikákat írjon könyvekről, beszámolókat kulturális eseményekről. Pilinszky úgy találta magát, mint hal a vízben. Remekműveket írt, azt adta, ami ő maga volt, témákat keresett, utazott. Később tematikus cikkeket írt, például a tízparancsolatról. Az olvasók szerették az írásait, amit bizonyít, hogy miután rendszeres szerzője lett a lapnak, emelkedett az eladott példányszám.

Jelenits Istvánt baráti kapcsolat fűzte Pilinszky Jánoshoz. Beszélt a költő félelmeiről, arról, hogy magányosan, kiközösítve élt. És valahogy az időn kívül. Például ha éjszaka megéhezett, kiment vásárolni, és csodálkozott, hogy nincsenek nyitva a boltok. Ha éjfél után megírt egy verset, feltárcsázta Jelenits atyát, hogy felolvassa azt neki. „Ne haragudj, tanár vagyok, holnap öt órám lesz, muszáj éjszaka aludnom, mondtam neki. Attól kezdve nem olvasott fel egyáltalán verset nekem” – emlékezett vissza Jelenits István. Hozzátette: aki nem vett részt az ő kiszolgáltatottan szeszélyes életterében, azzal nagy tisztelettel, de szakított, mert nem volt képes arra, hogy egy megszokott rendhez alkalmazkodjon.

Galambos Ádám idézte Pilinszkyt, aki költőnek és katolikusnak tartotta magát. Jelenits atya szerint Pilinszky idegenkedett attól, hogy programszerűen fejezze ki költészetében a katolicizmust. Nem azt tartotta küldetésének, hogy a hit tanítását költőien bemutassa az embereknek, hanem a költőknek azt az ősi feladatát, hogy az élet megrendítő mozzanatait írja bele a verseibe. Ezzel együtt katolikus volt, nemcsak örökség volt ez számára, hanem hitbéli meggyőződés.

Jelenits tanár úr különlegesen érdekesnek mondta, hogy Pilinszky János 1921-ben született, száz évvel Dosztojevszkij után, és 1981-ben halt meg, ugyancsak száz évvel az orosz és a világirodalom egyik legnagyobb írójának halála után. Nem véletlenül ragadta meg Pilinszkyt már gyermekkorában Dosztojevszkij világa, az ő életét belengő alakok is hallatlanul érdekes, izgalmas figurák, őrzik azon idők emlékeit, melyekből Pilinszky költészete származik.

 

Jelenits István és Pilinszky János egy asztalnál

Pilinszky egykori szülő- és lakóhelyéhez nagyon közel, a Károlyi-palotában, a Pilinszky János üzenetei című esten Jelenits István, a kecskeméti piarista gimnázium és – többek között – a Pázmány Péter Katolikus Egyetem legendás oktatója megelevenítette a költő jellegzetes alakját és az általa életre hívott rejtvényes, ugyanakkor összetéveszthetetlen lírai világ néhány darabját. A különös gyerekkor és a költői életút felvázolása közben világossá vált az is, hogy a mindenféle iskolai skatulyától idegenkedő, az egykor a felsőbb osztályosok önképző körében szellemi-lelki otthonra találó Pilinszkyhez is közelebb áll ez a fajta beszéd- és megközelítésmód. 

Galambos Ádám moderálásával Pilinszky költői pályájának három meghatározó szakaszát érintette Jelenits István. Az első a katonaság és a második világháború, a lágervilág megrázó élményeihez kötődik. „Pilinszky korán rátalált a saját hangjára és a saját alapvető költői magatartására a világégés következtében. Hiteles erővel írt a háborúról” – tette hozzá, majd az összetartozó Ravensbrücki passió és a Harmadnapon című verseken keresztül meg is mutatta ezt. Figyelemreméltó történet, hogy amikor a vagonokon hazafelé utaztak, a költő vesztesként, egymás után dobálta ki a magával vitt könyveket a vonatból, mert úgy érezte, azok érvényüket vesztették. Később azt írta, egyetlen könyv nem vesztette csak érvényét: a Biblia.

Pilinszky következő megidézett korszaka az Új ember című folyóirathoz kötődik, ahol kezdetben jóformán kifutófiúként, később sikeres kritika- és jegyzetíróként dolgozott. „Nem penzumszerűen írt, hanem azt adta, ami ő maga, olyan dolgokról írt, amelyekre ő maga is mélyen rezonálni tudott” – hangsúlyozta a tanár úr. Az esten utolsóként elhangzott versek Pilinszky kései, több szakember által töredékesnek mondott költői korszakából származtak. Jelenits István elsősorban esztétikai szempontú megközelítésmódjával felhívta a figyelmet a „tökéletesen elejtett talánokra”, a mintegy „egymás mellé hulló szavak” erejére. Ezek egészen új megvilágításba helyezték a hallgatóság számára a Pilinszky-szövegvilágot. 

Pilinszky vallásos világáról pedig Jelenits István elmondta, számára nemcsak örökség, hanem meggyőződés volt a hit, ugyanakkor nem érezte feladatának, hogy a hit tanulását vagy élményét más ember számára is hozzáférhetővé tegye. Programszerűen nem mondható tehát „katolikus költőnek”, ahogy például Sík Sándor. „Pilinszky nem azért keresztény, hogy másokat meggyőzzön annak igazáról, hanem úgy keresztény, ahogy a természete diktálja, vagy ahogy Isten adta neki” – fogalmazott Jelenits István.

Az est mintegy lábjegyzeteként hangzott el csupán az a néhány információ, amely leleplezte Pilinszky János és Jelenits István személyes ismeretségét. Jelenits István egykor a költő egyik kötetéről írt recenziót a Vigiliába, melynek hatására Pilinszky felkereste őt. Aztán kecskeméti évei alatt a tanár úr egyik diákja írt Pilinszkyről egy szép pályamunkát, amelyet mint tanár elküldött a költőnek. A gesztus hatására megindult ismeretség a közös piarista kötődést is feltárta, és elmélyítette a kapcsolatot. Jelenits István később esketője, majd temetője lett Pilinszkynek. Mégis, nem a személyes kapcsolaton, nem is Pilinszky személyén, hanem költészetének személyen és nemzeten túli univerzális megszólító erején volt a hangsúly elsősorban – a kockacsönd, holdbéli tájak, a kinnfeledt nyugágy – melyek itt maradtak ránk nehéz örökségül.