Nádas Alexandra Hordozható azilum című kiállítása

Galambos Ádám: Nádas Alexandra Hordozható azilum című kiállítása

Rátalálni egy világra se a képzőművészet, se az emberi élet vonatkozásában nem egyszerű. A művésznek mondhatni még nehezebb is, hiszen az, amit az emberi lélekformálódás a mintakövetésben pozitívumként említ, az a képzőművészetben bár meglévő kritérium, mégis, ha az nem míves önállósággal van kivitelezve könnyen válik ismétléssé, másolássá. Ugyanakkor a korszellem irányzatainak, az úgymond trendinek a követése is veszélyes, hiszen ugyanúgy elsilányulhat, üres maradhat mint az előző. Esterházy Péter szavaival szólva: „A kor-szerűség nem a korral való föltétlen azonosulást jelenti; benne-gyökerezést jelent, de nem gazsulálást.” Jelen kiállításon e múltban gyökerező, de friss és kortárs alkotásokkal találkozhatunk. A művész ugyanis egyszerre képes alkalmazni a klasszikus festészet kifinomultságát a kortárs formavilág és a tartalom mélységének harmóniájaként. A Keve Galéria falai, ívei között megjelenő alkotások lehetőséget teremtenek arra, hogy bepillantást nyerjünk egy olyan gondolatiságba, melynek előképeiről Szuromi Pál így fogalmazott: „megjelölt etikus igazmondás és humanisztikus aggódás egyaránt jellemzi.”

Nádas Alexandra idén tizenöt éve, hogy végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem Képgrafika Tanszékén. 2010 óta férjével, Nagy Gábor festőművésszel közösen vezetik a budapesti NaN-art Rajztanoda és Grafikai Műhelyt, ami 2012 óta otthont ad az Érték-Menhely Szalon programjainak is. 2011 óta a Miszla Art Nemzetközi Művésztelepnek nemcsak tagja, hanem egyben szervezője is. Nádas Alexandra tanító, művészetformáló tevékenysége mellett több mint 400 csoportos kiállításon is részt vett, önálló kiállításai nemcsak rangos hazai, hanem számos külföldi kiállítótérben is megtekinthetőek voltak. Munkásságát számos elismerés kíséri, így többek között díjakat nyert a Vásárhelyi Őszi Tárlaton, MAOE elismerésben is részesült, idén pedig férjével közösen megkapta a Komárom-megyei Príma-díjat is.

Nádas Alexandra olyan érzékenységgel nyúl a klasszikus festészet, a grafikai pontosság megvalósításához, mely feltárja azt az entitást, ami keveseknek adatott: a múlt nagy, vagy eszményített képi és szellemi világát a kortárs megfogalmazás eszközeivel úgy ötvözi, hogy abban nem a múlt, nem is a jelen irányzatok, hanem egy önálló, mondhatni nádasi filozófia bontakozik ki. Olyan képi üzenet, mely magában foglalja a reneszánsz, a letűnt, vagy elveszőben lévő tárgyak és helyek világát, ugyanakkor mindezt felruházza egy olyan – téren és időn kívüli – elvonatkoztatott élménnyel, mely által a forma új, örök és egyúttal egyedi értelmet nyer. Ezáltal a múlt örökséggé, annak tartalmi esszenciáját bemutató, de azt mai értelmezéssel ellátó, mintegy vágyakozással teli fogalommá válik, olyanná, mely bár távoli, mégis közöttünk van, bennünk gyökerezik. Gondoljunk csak az itt is látható Nagy reneszánsz, vagy a Medencés Madonna című alkotásokra. Ezek lírai megfogalmazása nemcsak nehéz feladat, nemcsak némileg távoli a kortárs művészet világától, de egyben unikum is.

Ahhoz azonban, hogy ezek a művek ne önmagukban házat, csónakot, tájrészletet vagy templomot jelentsenek, ne csupán kimunkált alkotásokként éljenek, szükség van ránk, nézőkre, akik a művekkel dialógust alkotva belépünk a szimbólumokkal telített világ ajtaján. Nádas Alexandra képi üzenet-világában felismerjük a formát, találkozunk a mívességgel, érezzük a képek általi nyugalom és a szerkesztés általi pontosság ötvözetét, és éppen akkor, amikor megfejtenénk, amikor a nádasi mű általunk elképzelt mélységéhez érnénk, akkor találkozunk valami mással. Nádas Alexandra ugyanis nem önmagában tár elénk egy tájrészletet, nemcsak a konstruktivizmus eszközeivel absztrahálja azt, hanem egyúttal távolságot és közelséget egyszerre közöl. A lélek tükröződései jelennek meg alkotásain. Így válik a ház oltalommá, a reneszánsz arckép ma is jelenlévő művészi óhajjá, és a csónak, vagy vízzel teli, máshol pedig üres medence egy, a hétköznapitól, a megszokottól elszakított olyan térré, mely egyszerre jelentheti a lélek tartalommal telítettségét, vagy annak hiányát. Olyan formák integrálásával találkozunk, melyek megengedik, hogy feltörjön bennünk a vágyakozás, de a hatás nem egyedül áll, hiszen mindemellett megérezzük a hiányt is. Elszakított terek, melyek a környezetből kiragadva, önmaguk valóságában – az emberhez hasonlóan – mégis békét rejtenek.

Nádas Alexandra alkotásai – a ház mint otthon értelmezésén keresztül – a legszűkebb környezetbe invitálnak. Ott engedi a nézőnek keresni az értelmet, az önazonosság fogalmát, saját egzisztenciájának, békéjének vagy feszültségének megfogalmazását, ahol sokszor nem gondolnánk: a belső térben, a jungi értelemben vett én-ben, azaz önmagunkban. Ajtót tár elénk, nézők elé és egyúttal hagy is minket: önmagunkkal. Olyan ez, mint ahogy azt az előbb említett pszichológus írja valahol: „Aki a víz tükrébe pillant, először saját képmását látja. Aki elmegy saját magához, az kiteszi magát annak, hogy találkozik önmagával. A tükör nem hízeleg, híven mutatja azt az arcot, amelyet a világnak soha nem mutatunk. (…) Ám a tükör a maszk mögé lát.”

Az ember néha idegen. Távol van másoktól, kultúráktól, néha önmagától. Mint ilyen, s egyben kereső ember természetes, szinte ösztönszerű viselkedése, hogy kutat, alkot, formál, valamit megszemélyesít, olyat keres, melyhez tartozhat. Korunk talán legnagyobb kihívása éppen ez: a valahova tartozás, a biztonság, az otthont adó szellemi-, lelki hely megtalálása. Ezért is fontos figyelmeztetés Hankiss Elemér gondolata, miszerint „csak az az ember lehet szabad, akinek van bátorsága arra, hogy hiteles választások során maga teremtse meg a maga világát.” Ugyanakkor tudjuk a feszültséget, a kilátástalanság, a szabadság hiányának húsba markoló jeleit, melyet Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij így fogalmaz meg: „Megérti, uram, megérti, mit jelent az, ha valakinek már nincs hová mennie? (…) Mert hiszen mindenkinek kell, hogy legalább egy utolsó menedéke legyen!”

Az azilum szó jelentése magyarul menedék. A bibliai időkben a bűnelkövetők a szent helyeken menedéket nyerhettek. A szent alapjelentése ugyanakkor elkülönített, elkerített, olyan idézőjelbe vett tér, ami mentes a bűntől, kívül van a profánon. Nádas Alexandra alkotásain keresztül ennek az egyéni azilum-kereséshez ad segítséget. Munkáin megfogalmazódik az az igény, mely az úszó, mozgásban lévő, vagy önmagunkhoz szorítható tárgyak szimbólumában testesedik meg, amik a rohanó, sok szempontból értékevesztett, vagy kiüresített világgal szemben jelzik: az embernek nemcsak szüksége van arra, hogy megtalálja önmaga benső értéktárát, hanem egyben tudnia is kell azt, hogy mindez változik, azaz a formálódásban meglévő örök keresése és az ahhoz való egzisztenciális kötődés válhat az emberi élet azilumává. Ugyanakkor az egykori hippoi püspöknek, Augustinusnak, A Szentháromságról című művében találunk egy csodálatos mondatot, amely szerint: „Aki tudja, hogy még nem találta meg magát egészen, az tudja, hogy mi az egész.”

Köszönjük Nádas Alexandrának, hogy alkotásai kalauzolnak, a Keve Galériának, hogy falai otthont adnak a kiállításnak.

A kiállítást Kassák Lajos szavaival nyitom meg: „A művészetnek nem célja, hanem oka van.”