Krasznahorkai László és Jutta Hausmann disputája
Budapest – 2013. november 28-án Hogyan látjuk a világot, avagy az európai kultúra kérdései címmel teológus és író disputájára került sor. Világnézeti hitvita a Petőfi Irodalmi Múzeumban.
Jutta Hausmann és Krasznahorkai László
A Petőfi Irodalmi Múzeum dísztermében és élő internetes közvetítés segítségével a világhálón is követni lehetett Jutta Hausmann evangélikus lelkész, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Ószövetség Tanszék tanszékvezető professzorának és Krasznahorkai László Kossuth- és Prima Primissima-díjas írónak nyilvános beszélgetését. Az Asztali Beszélgetések Kulturális Alapítvány szervezésében létrejövő dialógus az identitás kérdésére fókuszált. A honnan jövünk, hogyan határozzuk meg magunkat, avagy mi a saját identitásunk definiálásából már kiderült: kulturális- és szellemi meghatározottságunk erőteljesen befolyásolja világnézetünket. Bár megismerhetünk más kultúrákat, élhetünk különböző országokban, mégis, lesz egy rész a lelkünkben, amit – sok esetben talán saját magunk előtt is – nem-, vagy csak kivételes alkalmakkor tárunk fel.
Ezt követően az építő különbözőségeket feltáró beszélgetés a világ morális változatlanságára reflektált. Arra, hogy bár a technika, a tudomány változik, mintegy körkörös forgásban az ember természete bár néha jobbnak vagy rosszabbnak tűnik, a történelem bizonyítja: az emberi hozzáállás nem változik. Így az, hogy az egyes ember mit tesz, épít vagy rombol – bár a saját élete és környezete számára mindez meghatározó – az egész világra tevékenysége, jobbítási vagy rombolási szándéka nem, vagy csak egy kis időre terjed ki. Így válik a szűk kör a nagy, teljes kör részévé és fordítva. Mindebből az egyház sem kivétel. Krasznahorkai László szerint Jézus sokkal radikálisabb emberekhez való hozzáállást, bűntől való elhatárolódást fogalmazott meg mint azt követői eddig képviseltek. Jutta Hausmann szerint mindehhez hozzátartozik az, hogy az ember – bár lehet, hogy Krisztusban hívő – mégis bűnös, így feladata nem más, mint lehetőségeihez mérten a legjobban a jó felé fordulás. A teológus és író megegyeztek abban, hogy bár az egyes embernek van feladata, célja, azonban azt, hogy a világnak mi a célja olyannyira nem lehet meghatározni, mint azt, hogy milyen lesz az új teremtés földje.
Jutta Hausmann és Krasznahorkai László dialógusa bár a címben szereplő kérdés egy szűkebb szeletére reflektált, mégis, talán jól kifejezi azt az Európán belül felfedezhető szellemi sokszínűséget, melyet magunkon hordunk. Egyúttal öröm volt megtapasztalni, hogy az esetenként eltérő véleményekre lehet párbeszéden alapuló módon reflektálni. És hogy mi változik mindettől? A beszélgetőtársak elmondása szerint: semmi...
Személyes műveleteink
Hogyan látjuk a világot, avagy az európai kultúra kérdései
Az alábbi szöveg nem pontos leirata a Petőfi Irodalmi Múzeumban Jutta Hausmann evangélikus lelkész és Krasznahorkai László író között lezajlott csütörtök esti vitának. Ez az írás csupán hangulatát és a vita menetét próbálja visszaadni, fontosabb csomópontjainak felidézésével. - Szentpály Miklós beszámolója. forrás: litera.hu
– Kik Önök? – Ezzel a kérdéssel indítja el az Asztali Beszélgetések Kulturális Alapítvány sorozatának idei utolsó disputáját az est moderátora Galambos Ádám. Vele szemben Jutta Hausmann evangélikus lelkész, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Ószövetség Tanszék tanszékvezető professzora és Krasznahorkai László Kossuth- és Prima Primissima-díjas író ül.
fotók: Valuska Gábor
– Nekem többféle tapasztalatom van – kezdi válaszát Jutta Hausmann, aki egy egyszerű család első értelmiségi tagjaként óriási tudásszomja segítségével tágította ki saját határait. Ez a tudásszomj egész pályáján végigkísérte. Tapasztalatai egymásra épültek, így többszörös identitással bír. Egyrészt felszentelt lelkész, akit foglalkoztatnak a tudomány kérdései, másrészt állandó párbeszédben van a többi vallással, így rendkívül fontosnak tartja a zsidó-keresztény kapcsolatok ápolását. Másrészt, ahogy ezt már több helyen kifejtette, nőként más szemmel olvassa a Bibliát. Láthatóan a legfontosabb számára, hogy megértsen másokat és megértesse magát velük. Húsz éve él Magyarországon. Az esten, német anyanyelvűként, magyarul beszélget Krasznahorkai Lászlóval, vállalva ebből a helyzetből származó alapvető hátrányát is.
– Miles Davist hallgattam fiatalkoromban, imádom ezt a zenét. Cigány származású vagyok és... csak viccelek – Krasznahorkai László melankolikus hangon beszél – Személyes műveleteink nagy része búvóhelykeresés és behúzódás, hiszen félünk attól, hogy teljes énünkre miként reagál a másik – vezeti fel gondolatait az író. – A létemet teljesen bemutató igazság kimondhatatlan. Ezért bújunk esztétikai paloták rejtekébe.
Majd Krasznahorkai hirtelen a mindennapok felé fordul:
– Idefele láttam négy embert aludni az aluljáróban. Most itt ülök, ebben a kényelmes székben. Ebben a csodálatos épületben. És közben nem tudok elszámolni azzal a négy emberrel. Hogyan lehet elszámolni velük? – a kérdést, amúgy udvariasan, beszélgetőpartnerének szegezi.
– Keresztényként nem hunyhatunk szemet, nem feledkezhetünk meg arról a négy emberről. De közben feladataink is vannak, amiket teljesítenünk kell. Ilyen feladat például az, hogy most leültünk egymással vitázni.
– De keresztényként Önt nem nyugtalanítja, hogy amíg mi itt vitázunk, ők a hideg aluljáróban fekszenek?
– Keresztényként rengeteg kérdésem van. Természetesen én is nyugtalan vagyok miattuk. Ha komolyan veszem azt, amit a szószéken prédikálok, nem mehetek el mellettük szó nélkül.
– De nem elég nyugtalan – veti közbe az író, félig-meddig viccelődve, s szomorúan. – Ám szerintem az a legnagyobb baj, hogy semmilyen mértékű nyugtalansága sem változtatna a világon. Jézus nem arra tanított minket, hogy fogadjuk el a világot olyannak, amilyen. Jézus sokkal radikálisabb elveket fogalmazott meg, mint, amit követői eddig képviseltek. Szerintem ki kell mondanunk: ami elfogadhatatlan az tűrhetetlen. De vajon egyáltalán képesek vagyunk tetteinkkel változtatni a világon? – Krasznahorkai László látszólag a mindennapok legszorosabb tapasztalatai felé tereli a beszélgetést, de lassan nyilvánvalóvá válik, a mindennapokban megmártózva szeretne általánosabb kijelentéseket tenni. – A holokauszt idején, bár egyes keresztény emberek életüket adták másokért, a keresztény egyházak nem léptek fel elég erélyesen. Úgy vélem, a hit csupán véd minket saját tehetetlenségünkkel szemben.
– Valóban a hit védelem a korlátaimmal szemben – válaszol Jutta Haussmann. – Gyakran megfigyelhetjük, hogy még az Istent is társként állítjuk magunk mellé, hiszen ha érezzük, hogy az Isten is részese szenvedéseinknek, együtt szenved velünk, az nagy segítség. Kívülállóként ilyesmit állítani, főként, ha a holokausztról beszélünk persze felelőtlenség, de saját életemre, közvetlen tapasztalataimra vetítve ezt kijelenthetem. – Jézus radikalizmusának kihangsúlyozásával természetesen egyetért, de hozzáfűzi, hogy e radikalizmus felismerése és megélése az életünk lényege. Hisz az ember bűnös, s célja a jó felé fordulás, minél nagyobb mértékben.
Az író egy darabig töpreng. Nehezen szólal meg.
– Kétezer éves kérdésekre teszünk föl válaszokat. Lassan be kell látnunk, helye akkor van mindennek, ha elfogadjuk, hogy ilyen a világ. A világ tehát olyan, amilyen, s az egyetlen helyes álláspont, hogy ezt az állapotot el kell fogadnom. De ez így mégis túlságosan nyugtalanító. Hogy a rossz éppúgy a világ része, mint a jó. Vagyis a bűn a világ része.
– A kereszténység elfogadja, hogy az ember hajlamos a bűnre – reagál Jutta Hausmann.
– Számomra az elfogadás túl erős kifejezés – válaszol az író azonnal. – S most szeretném felmenteni az egyházakat. Én úgy látom ugyanis, az egyház hatalma nem terjed ki arra, hogy irányítsa a történelmet. Ugyanis van a történelemnek egy önjáró mechanizmusa, amit se jó se rossz szándékkal nem lehet befolyásolni.
– Nem, az egyház nem változtat a világon – válaszol kis mérlegelés után. – Van egy szakszó: az eszkatológia. A jelen világnak egyszer vége lesz, minden gyökerestül megváltozik. Az Isten műve lesz az új világ, s e világ eljövetelének reményében él az, aki hisz. Valóban nem az egyház változtat a világon, de ez nem jelenti azt, hogy be szabadna hunynunk a szemünket, ha embertársunk szenvedéseit látjuk.
– Én nem hiszek a világ egészlegességének céljában – magyarázza az író. Közben kint egyre sötétebb van, s hideg, csend, s mintha esne kinn a hó.
– Az eszkatológia szerint a cél nem evilági, túlmutat rajtunk – figyelmezteti Jutta Hausmann.
– De, ha ebben a világban gondolkodunk, rádöbbenünk, részleteiben változhat a világ, globálisan nem. A rendszerváltást megelőző eufóriát a csalódás korszaka követte. Én már akkor is jeleztem kétségeimet, a nyolcvanas évek végén, amikor körülöttem az emberek még a boldog várakozás állapotában voltak. Hiszen, tudtam, ugyanazokkal az emberekkel kell felépíteni újra az országot, akik a szocializmust építették. Akkoriban nem figyeltek rám. Sokan nyugtalanok mostanában milyen állapotban van az ország, amit a rendszerváltás után építettünk. De nem szabad elfelejtenünk, mi építettük ilyennek. Ha ezt nem fogadjuk el, az egyszerűen a tudomásul nem vétele annak, hogy részt veszünk a történelemben.
Galambos Ádám szól most közbe:
– Most egyikőjükkel sem értek egyet. Szerintem van különbség aközött, hogy segítek egy hajléktalanon vagy sem. De az sem mindegy, hogy én vagyok az oka valaki szenvedésének vagy én szenvedek. Mindez változtat a világon.
– Álmodik – mondja rendkívül kedves mosollyal Hausmann asszony. – A világ változik persze: az egyének szintjén, de soha sem lehet tudni, mikor fordul visszájára minden, mikor történik visszarendeződés. Vagy mikor érkezik a világ egy korábbihoz hasonló állapotba.
– Részletekben valóban változik a világ, globálisan nem – mondja egyetértve az író is. – Egy vízesésnél állva, ahogy figyeljük az egyes cseppeket és az egész víztömeget, azonnal rádöbbenünk, hogy az egész sosem a részek összessége. Én most rendkívül nyugtalan vagyok, semmilyen célban nem vagyok képes hinni.
– Ezek szerint van egy lényegi világ, amitől leválasztható a mindennapok világa? – kérdezi Galambos Ádám.
– Valójában nincs két világ – válaszolja Krasznahorkai László. – Voltam egy piszkos háborúban, s azóta tudom, hogy valójában nincs arra szükség, hogy a világtól elkülönítsük a poklot. Nincs számomra szükség a világ hármas felosztására. Azt hiszem, kijelenthetem, mi mindenestül adjuk a lényeget, s a lényeg nem változik.
– Számomra – fűzi hozzá Jutta Hausmann – az a legfontosabb kérdés, hogyan kezeljük a világot, amiben vagyunk, amíg a János jelenéseiben megjelenő örök élet el nem jön. Így az egyik legfontosabb kérdés: az emberi szó, hogyan lehet azonos Isten szavával. Vagyis: hol van Isten, és hogyan tudok megfelelni Isten akaratának.
A beszélgetés után Jutta Hausmann és Krasznahorkai László előtt kisebb sorok alakulnak ki, mindenki, aki akarja, egyenként teszi föl a kérdéseit. Van, aki a beszélgetésre reagál, van, aki kedvenc könyvét hozta aláíratni, s van, aki csak biccentve kezet fog, miután kivárta a sorát. A vitában Európa nem került elő, túl apró szelete annak a térnek, ami az egyes ember és a céltalan világmindenség, vagy az eszkatológiai új világ között feszül.
Elfelejtett jelszó?
