Konok Tamás 90

Kiváló zenész édesapja a diszlexiás nehézségei miatt és virtuóz zenei tehetség híján utcaseprői karriert jósolt neki – árulta el a művész mintegy a beszélgetés felütéseként, általános derültséget kiváltva. Konok Tamás ezen az estén elsősorban visszaemlékezett, mesélt az életéről, megosztva a hallgatósággal a hol abszurd drámába, hol komédiába illő, de valósághű epizódokat.

A gimnáziumi évek alatt a konzervatórium hegedű tanszakának növendéke, majd a Győri Filharmonikus Zenekar tagja volt, emellett a városi szabadiskolában rajzolni tanult. A két pálya közti hezitálását az döntötte el, hogy az érettségi után azonnal felvették a Képzőművészeti Főiskolára. „Végül – fogalmazott – a festészetben találtam meg hangomat.”

Konok szerint ahhoz, hogy valaki művész legyen, végzet kell. Persze vannak a végzetet bizonyos mértékig befolyásoló földi tényezők is, mint például Rákosi Mátyás öccse, bizonyos Bíró elvtárs, aki azzal, hogy nem engedte a festőt a tanári pályára, voltaképp egyik legnagyobb jótevője lett.

A főiskola elvégzése után az osztályidegennek minősített Konok nehéz körülmények között élt, és a Győri Textilművekben dolgozott dekoratőrként. Később felvették a Képzőművészeti Alapba, ettől kezdve részt vehetett kiállításokon, és dolgozhatott művésztelepeken. Zsennyén és Sárospatakon ismerte meg többek között Rozsda Endrét, Barta Lajost, Bálint Endrét és Kassák Lajost.

Az 1957-ben Barcsay Jenő ajánlására neki ítélt Derkovits-ösztöndíj tette lehetővé, hogy külföldi tanulmányútra pályázhasson. 1958-ban négy hónapra Párizsba utazott, a rákövetkező évben pedig visszatért a számára a szabadság új légkörét jelentő városba, majd amikor minden indok nélkül visszavonták az útlevelét, és azonnali hatállyal hazarendelték, eldöntötte, hogy végleg külföldön marad. Az út- és formakeresés, a vonalrajzokkal való kísérletezés időszaka után 1960-ban a párizsi Galerie Lambert-ben nyílt meg első önálló kiállítása, majd kijutott Washingtonba, aztán egy évre New Yorkba és Kaliforniába is. A geometrikus absztrakció felé aztán a zürichi éveiben fordult a „legradikálisabban”.

Konok Tamás vallja, hogy a művészet filozófia. És a (képző)művészet feladata nem a látott világ megörökítése, hanem egy új világ létrehozása, hovatovább: a láthatatlan láthatóvá tétele. Párizsban az új impulzusok hatására egy a művészi identitást és irányultságot meghatározó komoly és életre szóló választás elé került, jelesül, „hogy a dionüszoszi ember szertelen, véletlenszerű gesztusérzeteiből alkot, vagy pedig az egyszerű, tiszta, világos, pontosan szerkesztett, statikus irány felé vigye a művészetét”.

„Dionüszoszi” példaként Brahms zenéjét említette, az apollói rend képviselőjeként pedig Haydnt és Mozartot. Elárulta azt is, hogy munkásságára tudat alatt is hatással volt az évekig tartó rendszeres zenetanulás. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a zenei és a képzőművészeti formák, még ha mutatnak is rokon vonásokat, nem feleltethetők meg egymásnak.

Későbbi feleségét, Hetey Katalin szobrászművészt, aki hasonlóképp a rész-egész viszonyokkal kísérletezik művészetében, Fejtő Ferenc párizsi otthonában ismerte meg. A történész, kritikus, író Fejtő az egyik nyilatkozata szerint – ezt az esten felolvasta a beszélgetőtárs, Galambos Ádám evangélikus teológus – Konokot a szigorúsága miatt szereti, hogy egyszerre tud alkotó művész, tudós és tiszta ember lenni; mindezekért számára Konok a művészi és emberi szabadság eszményét testesíti meg. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 39–40. számában jelent meg 2019. október 6-án. Szöveg: Kinyik Anita