Közös tér – Fischer Balázs, Krajcsovics Éva és Nádor Tibor kiállítása

„Az ember, ha fölszáll a magasba s onnan pillant le – léghajóról, templomtoronyból, hegycsúcsról –, akkor ellentétes késztetéseknek van kitéve. Vágyik arra, hogy maradéktalanul beleolvadjon a feltáruló látványba, ugyanakkor óhatatlanul kívülről figyeli amit lát” – fogalmaz Földényi F. László Caspar David Friedrich Vándor a ködtenger felett című képe alapján.

A ma nyíló Közös tér című kiállítás számomra a látás és láttatás, az érzékelés és érzékeltetés gondolatát, valamint a beleolvadás és kívül maradás ellentétének kérdéseit veti fel. Mit jelent a tájat, a természetet vagy egy tárgyat egészében megfigyelni és azt láttatni? Lehet-e a részletekből egészet mutatni? Képes-e a művészet az ábrázolás mögöttibe, a lét kérdéseibe utat törni és csendet teremteni?

Auguste Rodin Paul Gsell művészeti íróval folytatott beszélgetéseiből megismerhetjük, hogy a francia szobrász úgy vélekedett az ábrázolásról, hogy az nem a látottak fotószerű visszaadása, lényege sokkal inkább az, hogy a mű túlmutasson a kézzel fogható realista valóságon. Ezáltal az alkotás mélyebb dimenziót tár fel és így válik valósággá. Mint ahogyan Rodin fogalmazott, „a művész nem úgy látja a természetet, ahogyan az közönségesen megmutatja magát, mert felindulásában ő a jelenségek alatt rejlő belső igazságokat is felfedezi”. Amennyiben Rodin szobrait nézzük, akkor észrevehetjük, hogy az anatómiailag lehetetlen testtartások az egészet tekintve valóban valósággá válnak, ugyanis éppen a mögöttes felmutatása képes kifejezni a mozgást, az életet, a harmóniát, az egészet. Ezáltal az elvonatkoztatás, a másolástól mentes újrateremtés, az absztrahálás valósággá válik.

Piet Mondrian szerint „A szépség érzetét mindig elhomályosítja a »tárgy« megjelenése. Ezért a tárgyat el kell távolítani a képről.” Ezzel szemben Pablo Picasso állítja: „Absztrakt művészet nem létezik. Mindig el kell kezdeni valamivel. Azután lehet távolítani a valóság minden nyomát. Akkor úgy sincs veszély, mert a tárgy ideája már kitörölhetetlen nyomot hagyott.” Leopold Zahn művészettörténész pedig úgy fogalmaz, hogy „azt absztrakt festő nem a természet mintájára alkot, hanem úgy dolgozik, mint maga a természet; nem utánozza a természetet, hanem kérdéseket intéz hozzá.”

Meggyőződésem, hogy Fischer Balázs, Krajcsovics Éva és Nádor Tibor festőművészek valóban ezt teszik: Picassóhoz hasonlóan a tárgy ideája mindegyiküknél meghatározó, Rodinnel gondolkodva a lényeget keresik, és Zahn megállapítását reprezentálva a látottból újat hoznak létre.

Mondhatjuk, hogy a kiállító művészek a megtapasztaltból, a benyomásból, az őket körülvevő világból merítkezve válogatnak és alkotásaikban úgy transzponálják benyomásaikat, hogy azok a festészet magas fokán az érzés, látás, benyomás esszenciáit adják vissza.

Átlényegítenek. Ez a csodálatos a művészetükben! Meg tudják mutatni, be tudnak vezetni, fel tudják tárni a mögöttes valóságot. Az elsőre különböző művek, eltérő festészeti technikák, másfajta színvilág alkalmazása csak a megközelítési mód, a „művészi én” egyéni világát mutatják, de a felszín alatt, a kép lemeztelenített valóságában ugyanarra az eredőre törnek. Ez pedig nem más, mint a megtapasztaltból következő, a mélységet bemutató, a szépséget, jóságot és igazságot kereső művészet felvállalása.

A mai kortárs képzőművészetben nagyon sok mellébeszéléssel találkozhatunk. A látvány, a kisbetűvel írt szép elhomályosíthatja látásunkat. Fischer, Krajcsovics és Nádor alkotásai ezért is fontosak. Ők ugyanis nem engednek a könnyen elérhetőnek, nem kiüresített magánmitológiát teremtenek. Művészetük sokkal inkább azt fejezi ki, amit Pilinszky János egy írásában így fogalmazott meg: „A művészi szép számos titka közül az egyik legszembetűnőbb, hogy az mindig egyfajta alázat gyümölcse”. Ebből az alázatból táplálkozva, ugyanakkor a teljességre törekvésről le nem mondva válik igazzá a Közös tér kiállítás alkotásai vonatkozásában is az, hogy érdemes úgy alkotni amihez semmit sem kell hozzátenni, nem szükséges áthelyezni, vagy elvenni belőle. Mert valóban, Fischer, Krajcsovics és Nádor itt bemutatott festményein az apró részletek, az erőteljes vagy éppen visszafogott gesztusok, az átgondoltság, a képi felépítés, a letakarás vagy feltárás azt eredményezi amiről Pilinszky így vall: „A művészet tulajdonképpen nem más, mint áttörni a tényeket és eljutni a valósághoz.”

És bár itt is igaz az evangélikus lelkész, Friedrich Schleiermacher megállapítása, miszerint „minden véges magában hordja a saját határait, amelyet mintegy a végtelenből kell kivágnia” vagy Weöres Sándor Rongyszőnyegében írt kétsorosa „A valóságon túlinak / reménytelen ostroma mindez”, ugyanakkor tudhatjuk, hogy bár az ostrom valóban reménytelen, mégsem hiábavaló, hiszen a mögöttes felmutatása valamivel közelebb vihet minket az igazsághoz.

Fischer Balázs, Krajcsovics Éva és Nádor Tibor művei vonatkozásában érdemes felidéznünk Hans Urs von Balthasar gondolatát is, miszerint „A műalkotásban az ember azt fejezi ki, amit megtapasztalt: a teremtés sikerültségét.” Az esztétikai teológia meghatározó képviselője ugyanakkor azt is kiemeli, hogy a műalkotás sem tökéletes: „nem áll fölötte annak a bukásnak, amelyet egyetlen teremtmény sem kerülhet ki, de a teremtés arany tisztaságára emlékeztet”.

Idézzük újra fel Földényi F. László gondolatát: „Az ember, ha fölszáll a magasba s onnan pillant le (…), akkor ellentétes késztetéseknek van kitéve. Vágyik arra, hogy maradéktalanul beleolvadjon a feltáruló látványba, ugyanakkor óhatatlanul kívülről figyeli amit lát.” A fenti megállapítás nem csak a művészekre, hanem ránk, nézőkre is igaz. Minekünk is jó értelembe vett feladatunk van itt: a feltárt látványba beleolvadni, időnként kívülről szemlélni azt, megkeresni a művészet kérdéseit, a hasonlóságokat és különbözőségeket azaz párbeszédbe lépni az egyes képekkel, valamint a Közös tér kiállítás együttes üzenetével.

Köszönet illeti a művészeket, Fischer Balázst, Krajcsovics Évát és Nádor Tibort, hogy alkotásaikkal dialógusba léphetünk. Köszönet illeti a Széphárom Közösségi Teret, azon belül is Pokorni Pétert hogy a három művésznek, akiknek már Franciaországban volt közös kiállításuk most lehetőséget adtak arra, hogy sokunk örömére ezen a kiváló kiállítóhelyen ismét együtt gondolkodjanak.

A kiállítást Győrffy Ákos szavaival nyitom meg: „Aki a természetben jár, önmaga halálában jár. Ezzel együtt persze az is igaz, hogy aki a természetben jár, önmaga halhatatlanságában jár.”