Fabiny Tamás: Ámos Imre és a XX. század - nyitóbeszéd

Fabiny Tamás nyitóbeszéde

Hölgyeim és Uraim!

Amint közismert, Ámos Imre eredeti neve Ungár Imre volt. 1929-től kezdve azonban már Ámosként is jegyezte képeit, majd 1934-ben a nagykállói községi elöljáróságnál hivatalosan is kérvényezte, hogy ezt a bibliai  nevet használhassa. E nyilván tudatos névválasztás fel kell hogy keltse érdeklődésünket: ki is volt ez a próféta? Az Ószövetségben, a héber Bibliában ezt írja ő magáról:

„Nem vagyok próféta, sem prófétatanítvány. Pásztor vagyok én, és fügét termesztek. 
De elhívott engem az ÚR a nyáj mellől, és ezt mondta nekem az ÚR: Menj, és prófétál…”
(Ám 7,14-15)

A bibliai Ámósz a későbbiekben egyebek mellett így prófétál:

„Ünnepeiteket gyászra változtatom, és dalaitokat siratóénekre.
Minden derékra gyászruhát huzatok, minden fejet kopasszá teszek.
Gyászba borítom őket … Keserves nap lesz a végük…” 
(8,10)

A bibliakutatásból tudjuk, hogy Ámósz volt az első író próféta. Az ő nyomdokában járó XX. századi tanítvány rajzoló próféta, festő próféta volt. 

A mostani kiállítás egyik különlegessége, hogy kortárs művészek segítik alkotásaikkal értelmezni Ámos Imre művészetét. Lator László például egy zsoltárparafrázissal van jelen, amellyel így jellemzi a kort, amelyben a festő élt:

[Isten] lehajtotta az eget, és alászállt. 
Forgó sötétségbe mártotta lábát. 
Ahova nézett, tűz támadt, alatta 
megindult és kettéhasadt a föld. 
A mezőket kénesővel maratta.

Ezek a sorok Ámos Festő, égő ház előtt című képére irányítják figyelmünket. Hogy tovább tágítsam az asszociációs horizontot, bennem Kányádi Sándor Volt egyszer, volt egy is zsidó című, jiddisből fordított versciklusa idéződik fel, amelyet Gryllus Dánielék zenésítették meg és énekelnek: 

Ég, testvérek, ég,
Jaj, a mi árva kisvárosunk ég,
Dühöng a szél, szörnyű táncot
Járnak benne a vad lángok.
Recseg-ropog, omlik minden,
Vöröslik az ég
[…]
Mindenfelől körülfogták,
köröskörül már nyaldossák
a lángnyelvek a városkát,
minden, minden ég.

Fájdalmasan igaz a folytatás is hiszen a múltbeli tragédiákat és a mai gyalázatot gyakran fogadta-fogadja tétlen közöny:

Ők csak állnak és csak nézik,
Szörnyű szörnyűség,
Ők csak állnak és csak nézik,
a városunk ég.

Ámos Imre nem maradhatott békés pásztor és fügetenyésztő, hanem az égő ház, az égő város festője kellett hogy legyen. Népe és benne saját sorsát így prófétálta meg:

Ég, testvérek ég,
Jaj, minden perccel közelebb a vég.
Városunkkal együtt leszünk,
pernye, korom, hamu leszünk,
Sivár falak meredeznek,
füstös omladék.
Ég, testvérek, ég,
És rajtunk kívül nincsen segítség.
Ha városkánk neked drága,
ragadj vödröt, s ha nincs más, a
véred fröcsköld rá a lángra,
nincsen veszve még!
Ne állj, testvér, ne tétlenkedj,
nincsen veszve még,
Ne állj, testvér, oltsd a tüzet, 
a városunk ég.

Ámos Imre és sorstársai esetében nem szürreális utalás, hanem a megtapasztalt valóság volt a „véred fröcsköld rá a lángra” imperativusza.  Az említett sorstársak között természetesen gondolok Radnótira is Kiállításunkon látható az a fakéreg, amelyre – immár papír híján –  rajzolni kényszerült a munkaszolgálatos Ámos Imre. Mindez eszembe idézi a Negyedik ecloga záró sorát: „… az égre írj, ha minden összetört”. 

Bizonyos vagyok benne, hogy az itt kiállított Ámos-művek sokakban indítanak el hasonló asszociációs folyamatokat.  Például a gyakran szereplő létra, amely eredetileg az eget és a földet kötné össze, hogy – mint Jákó álmában – Isten angyalai fel-le közlekedjenek rajta. Az egyik itt látható rajzon a távozni készülő művész markolja a létrát, amely fölött vészjósló madarak köröznek a téli ágak között. Az Égő óra című rajzon pedig a bekötött szemű (halálra ítélt) ember már nem is létra fokára, hanem a tűzbe lép. Az Önarckép angyallal és hasonló művekre reflektál Aknay János itt látható angyal képei, de Ámos életét és festészetét gondolják tovább Deim Pál szögesdrót-motívumai, Konok Tamás transzcendns keresése, Váli Dezső zsidó temetője, Haraszty István lélekharangja vagy éppen Ézsiás István sárga csillagja. Lugossy Mária alkotása, a Meredek út pedig Radnóti és Ámos életét és sorsát kapcsolja össze. Példaértékűnek tartom, hogy Galambos Ádám kérésére oly sok alkotó hozzájárult ehhez a kiállításhoz. Az Asztali beszélgetések kulturális alapítvány elérte, amire a mai megosztott magyar társadalomban és művészvilágban kevesek képesek: összehozott különböző gondolkodású, világnézetű, politikai elkötelezettségű, ám az értékeket egyaránt becsülő alkotókat. 

Teológusként a magam feladatát abban látom, hogy három rövid kérdést tegyek fel.

HOL VAN ISTEN?

A szenvedéseket látva gyakran fogalmazódik meg ez a panaszos, szemrehányó kérdés. Szaknyelven a teodicea kérdésének hívjuk azt a felvetést, hogy miért tűri, miért engedi Isten a szenvedést. Ez foglalkoztatja Elie Wieselt is, aki Az éjszaka című írásában azt idézi fel, ahogy a koncentrációban három elítéltet, két felnőttet és egy gyereket felakasztanak. A két felnőtt azonnal megfullad, ám a ki Pipel, „a szomorú szemű angyal” fél óra hosszat lóg az akasztófán. „Hol van az Isten?” fogalmazódik meg ismételten a kétségbeesett kérdés a szemlélőben. Így ír Wiesel: „Hol van az Isten? – Magamban (…) a következő választ hallottam: Hol van? Ott, - ott lóg az akasztófán…”

Elie Wiesel „szomorú szemű angyaláról” Ámos Imre egyik legszebb műve, a Síró angyal jut eszembe. Kezével kétségbeesetten kap a nyakához (már érzi a kötél szorítását?), bordái a 22. zsoltár „megszámlálhatják minden csontomat” sorát idézik, s az angyal szeméből piros és fehér könnyek hullanak. Az Isten könnyei ezek, aki nem megengedi a szenvedést, hanem együtt szenved az emberrel. A piros és fehér könnyek talán arra is utalnak, hogy Jézus oldalából, amikor a katona dárdája átszúrta testét, víz és vér ömölt… A kiállításon írásaikkal jelen levő művészek is rezonálnak az angyalnak egyszerre emberi és isteni könnyhullatására. Ferdinandy György visszaemlékezik két asszony könnyeire: Silbermannénak, a varrónőnek a sírására 1944-ből és Aranka néni görcsös zokogására a Németvölgyi úti Mackós iskolában: „Hogy ne sírnék?- kiabálta […] Elviszik a gyermekeimet!” Juhász Ferenc ugyancsak itt olvasható verse pedig ezekkel a sorokkal zárul:

Sorsom kozmosz-súlya könnycsepp, ég, mint kézben, lábban szög-seb, Isten-súly könny Krisztus-szemben.

HOL VAN A TESTVÉRED?

Olvashatjuk e kiállítás első termének falán a feliratot, amelyet a rendezők szögesdrótból raktak ki. A testvérgyilkos Kaintól kérdezi ezt az Úr, és ismerjük a cinikus választ is: „Őrizője vagyok az én testvéremnek?” Tudjuk, hogy a holokauszt, a soa idején oly könnyen adódott az önfelmentő válasz: Nem vagyok őrizője! Sőt, a más fajú, más vallású, másként gondolkodó, másként élő nem is a testvérem. A tagadás szelleme ma is köztünk van. A kiállításra küldött reflexióiban Parti Nagy Lajos nem véletlenül emleget „cigánygyilkosságokat és tiszaeszlározást”. Egyáltalán, ahol Parlamentben vagy azon kívül listákat próbálnak emberek bizonyos csoportjáról összeállítani, ott tovább él Kain lelkülete Hiszem, hogy ez a kiállítás is hozzájárulhat ahhoz, hogy a másikat ismét testvérnek tudjuk nevezni. Testvérem, Ábel, testvérem Ámos Imre, testvérem Radnóti, testvérem Balog Mária. Ámos Imre Chagallt is idéző Krisztus-ábrázolásai kapcsán pedig Martin Buber és Schalom Ben-Chorin szép szavával az is mondhatjuk: Bruder Jesus, testvérem, Jézus. 

HOL VAGY TE?

Benczúr Emese installációjára hívom fel ebben az összefüggésben a figyelmet. Az gombostűkkel kirakott felszólítása mindig az adott nézőpontra vonatkozik: „Arra emlékezz, amit felejtenél!”  Az egyháznak is, a maga sajátos nézőpontjából, emlékeznie kell. Emlékeznie kell mindarra, amit szóval, cselekedettel és mulasztással elkövetett, zsidó testvérei ellen is. Bűnvallást kell tennie. „Akár úgy, ahogy Dietrich Bonhoeffer tette a náci Németországban: „Az egyház megvallja, hogy igehirdetése  […] nem volt kellően nyílt és meggyőző. […] Megvallja félénkségét, a nehézségek elöli kibúvásokat, veszedelmes engedményeit. Gyakran megtagadta őrállói és vigasztalói feladatát[…] néma maradt, amikor kiáltania kellett volna, mert az ártatlanok vére az égre kiáltott. Nem találta meg az igaz szót, megfelelő módon, a kellő időben.” A mai kiállítás előterében ez a mondat is olvasható: „A Magyarországi Evangélikus Egyház felelősséget érez a múltban elkövetett mulasztásáért, és a jelen kiállítást a bocsánatkérés és a szeretet kifejezésének szolgálatába kívánja állítani.”

Természetesen hivatkozhatnék számos pozitív példára. Arra az Ordass Lajosra, aki eredeti Wolf családnevét a német megszállás elleni tiltakozásul 1944. március 19-én változtatta Ordassra. Arra a Sztehlo Gáborra vagy Keken Andrásra, aki több ezer zsidó gyermeket és családot mentettek meg. Nem teszem ezt, mert tudjuk, hogy milyen sokan hallgattak, félelemből, számításból vagy éppen közönyből. Ezért azonosulok Takács Zsuzsa Ámos Imre emlékezete című, itt olvasható írásának kezdő mondatával: „Kereszténynek lenni és maradni azt jelenti, hogy vállunkon hordjuk a magyar zsidósággal 33 és 45 között történtek keresztjét, a mulasztás átöröklött terhét.”

Éppen Ámos Imre képeiből meríthetünk azonban erőt. Nagyon sokat jelent számomra a Sárga angyal című festmény, amelyen éppen egy szentendrei templom fölé borul védő öleléssel az angyal. Szép és vigasztaló ez a gesztus. Ezt is Ámos Imrének köszönhetjük.

A vigaszban pedig mindannyian osztozhatunk. A névadó Ámosz próféta könyve – annyi apokaliptikus kép, az emberi bűnt ostorozó kijelentés után – ezekkel a mondatokkal zárul:

„Jóra fordítom népemnek, Izráelnek sorsát. Az elpusztult városokat felépítik, és laknak bennük.
Ültetnek szőlőket, és isszák azok borát, kerteket művelnek, és eszik azok gyümölcsét.
Elültetem őket földjükbe, és többé nem tépik ki őket földjükből, amelyet nekik adtam. 
Ezt mondja az ÚR, a te Istened.”

 – Ámósz próféta szavaival.

Fabiny Tamás

evangélikus püspök

  Schweitzer József köszöntője

 KIÁLTVÁNY - Ámos Imre és a XX. század 

Juhász Ferenc: Az áhítat angyala

Ámos Imre és a 20. század

Feldolgozni a feldolgozhatatlant? Mit kezdünk a múlt sötét oldalával? Mi történik akkor, amikor a kvalitást és az életet mások korlátozzák vagy ideológiai alapon megsemmisítik? Lehet-e a széthúzás helyett testvériségen alapuló társadalmat elképzelni? Van remény? A második világháborút megelőzően a párizsi világkiállítás idejére az Eiffel-torony oldalára a művészek akaratából a PAX felirat került. Ma Ámos Imre egyik alkotására helyeztük el úgy a béke jelképét, hogy közben művészeket kértünk meg az együtt gondolkodásra, az összefogásra. Ámos Imre életén és művészetén keresztül szembesülhetünk a holokauszt esztelenségével, a szolidaritás hiányával, az ember embertelenségével. A „magyar Chagall” és még százezrek kegyetlen meggyilkolása azonban nemcsak saját korának, hanem jelenünknek is üzen. „Hol van a te testvéred?” Alapvetően ezt a kérdést kutatják és keresik a feldolgozás lehetőségének reményében, a testvériség jegyében a kötet alkotói. 

A kötet szerzői:
VÉDNÖKÖK: Schweitzer József, Fabiny Tamás, Várszegi Asztrik
IRODALOM: Darvasi László, Ferdinandy György, Juhász Ferenc, Kertész Imre, Krasznahorkai László, Lator László, Parti-Nagy Lajos, Petőcz András, Podmaniczky Szilárd, Takács Zsuzsa, Tolnai Ottó, Závada Pál
KÉPZŐMŰVÉSZET: Aknay János, Ámos Imre, Anna Mark, Benczúr Emese, Bohus Zoltán, Böröcz András, Deim Pál, Ézsiás István, Fehér László, Haász István, Haraszty István, Hollán Sándor, Kalmár János, Konok Tamás, Kovács-Gombos Gábor, Lugossy Mária, Matzon Ákos, Megyik János, Nádler István, Pauer Gyula, Szüts Miklós, Tölg-Molnár Zoltán, Váli Dezső, Vojnich Erzsébet
FILM: Gothár Péter
ZENE: Dés László, Fassang László, Vukán György, Szent Efrém Férfikar

176 oldal + DVD melléklet, 240x240 mm, keménytáblás, ISBN 978-963-13-6179-7, 2013