Emlékmű és/vagy emlékezet? - GYÖRGY Péter és WEHNER Tibor disputája - VIDEÓ

Lehet-e társadalmi konszenzus nélkül emlékművet állítani? Van-e lehetőség a hazai emlékművek újragondolására? Miért van az, hogy emlékművek olyan tereken találhatóak, ahol jelentésük tompul, átlényegül vagy ellehetetlenül? Milyen a mai magyarországi emlékezetkultúra?
A Petőfi Irodalmi Múzeum dísztermében rendezett telt házas Asztali beszélgetések keretében többek között ezekre a kérdésekre keresték a válaszokat a disputapartnerek, György Péter esztéta és Wehner Tibor művészettörténész.

A disputa teljes terjedelmében itt nézhető meg:

Emlékművek, amelyek “maguktól kikelnek”

Új Művészet, Eged Dalma

Emlékmű és/vagy emlékezet címen, január 28-án György Péter esztéta és Wehner Tibor művészettörténész részvételével, Galambos Ádám evangélikus teológus moderálásában rendeztek kerekasztal-beszélgetést a Petőfi Irodalmi Múzeumban, melynek célja a köztéri emlékművek kérdésének körbejárása volt.

György Péter a beszélgetés kezdetén mondta, hogy a beszélgetés tárgya véleménye szerint abban a kérdésben foglalható össze, hogy mi hozza létre azt a konszenzust, amely végül is kialakít egy intergenerációs emlékezetet. Hiszen – megfogalmazásában – az emlékezet egy szerződés, nem egy írott, hanem egy nemzedékek által megújítandó szerződés, amely a múlttal köttetik folyamatosan újra. Annak meghatározása értelmében, hogy a résztvevők számára mit jelent az emlékezet, illetve milyen viszonyt látnak az emlékezet és az emlékmű között Wehner Tibor arra hívta fel a figyelmet, hogy mindenekelőtt élesen el kell különítenünk az emlékezés és az emlékeztetés fogalmát. Elképzelése szerint egy köztéri mű egészen addig tekinthető emlékműnek, amíg egy kollektív emlékezetet tesz tartóssá, de könnyen funkcionális értelemben vett emlékeztetővé válhat, mihelyt egy adott hatalom által generált múltképet mutat fel. Mivel egy emlékmű alkalmas arra, hogy egy korszakot szentesítsen, ezért nemcsak hogy mindig kiszolgáltatottja lesz annak a hatalomnak, amely bürokratikus értelemben jóváhagyja, hanem ki is szolgálhatja azt.

A kerekasztal-beszélgetés során mindvégig érezhetően releváns problémaként volt jelen a 2014-ben a Szabadság téren felépített, de ünnepélyes keretek között át nem adott, a német megszállás áldozatainak emlékműve. György Péter ezzel kapcsolatban kifejtette, hogy véleménye szerint egy emlékmű esetében az ünnepélyes felavatásnak döntő jelentősége van: egy köztéri mű csak a felavatás után kezdhet el emlékműként működni, az által nyeri el jelentőségét, egészen addig mintegy “láthatatlan”, félkésznek tekinthető.

A magyarországi szoborállítási kedv kapcsán Wehner Tibor arról beszélt, hogy véleménye szerint a XX. században egyfajta emlékműállítás-fóbiával állunk szemben: az egymás mellett sorakozó emlékművek halmozása következtében azok nemcsak hogy egy felgyülemlett, nyomasztó történelmi közeget hoznak létre, hanem ebből kifolyólag kioltják egymás jelentését, és egy idő után szükségszerűen hivatkozási pontokká, turisztikai látványossága válnak. Véleménye szerint annak oka, hogy mára Magyarország, úgymond, megtelt emlékművel, abban a közép-kelet-európai gondolkodásmódban/félelemben keresendő, miszerint ha egy korszaknak nem készült emlékműve, nem is tekinthető megtörténtnek.

György Péter a Szabadság téri deklaratívnak nevezhető emlékművel szemben, a helyszín specifikus adottságait kihasználó műveknek egy olyan fajtáját állította, amelyek emlékeztető ereje éppen a diszkrét látványban és sokkal inkább a koncepcióban van. Kiindulópontként Jochen Gerz A láthatatlan emlékmű tere című munkája került szóba: itt a művész olyan német települések nevét véste fel a saarbrückeni kastélyhoz vezető utca köveire, ahol a második világháború előtt zsidó temető létezett. Az emlékmű különlegessége, hogy a “botlatóköveket” a művész a felirattal lefelé helyezte vissza, így a bevésett helységnevek hozzáférhetetlenek a téren álló néző számára, a mű koncepciója viszont egyszerre sokkal diszkrétebben és erőteljesebben jelenik meg. György Péter ugyanezt az indirekt emlékeztető módot emelte ki a 2014-ben felavatott Trefort-kertben látható emlékmű kapcsán, ahol az épületfal fúgájába illesztett bronz csík tolakodás nélkül képes elérni azt a jelentést és ellátni azt a funkciót, amelyet egy deklaratívnak nevezhető emlékműnek tulajdonítanak.

A kerekasztal során a végül Kelemen Zénónak a Március 15. téren felállított az Élet menete című művével kapcsolatban merült fel az emlékmű helyének jelentősége. A beszélgetőfelek kitértek arra, hogy egy köztéri szobor “sikeressége” nagyban függ kiállításának helyétől. Wehner Tibor szerint a köztéri szobrok helyválasztásának következetlensége felelős azért, hogy a budapesti közterek egyfajta kegyelet-bazár hangulatot árasztanak, és manipulációnak tekinthető, ha egy emlékmű végül nem az eredeti helyén lesz felállítva. Kevés igazi emlékműpillanatot lát megtörténni ma Magyarországon, amelynek a művek halmozásán kívüli másik legfőbb okát abban látja, hogy a kiállított objektumnak rendszerint semmilyen kapcsolata nincs a hellyel. Ennek következménye, hogy az emlékmű elveszti azt a rítusszerűségét, amely – Keserü Katalint parafrazálva – ténylegesen emlékművé tenné, és látványa ne lenne terhelő.

A helyválasztás jelentőségét György Péter szerint sem lehet eltúlozni, szerinte a hely adottságainak figyelembe vétele ugyanolyan – ha nem nagyobb – jelentőségű, mint maga a mű. Megfogalmazásában egy olyan köztéri emlékmű, amely máshol is állhatna, lényegtelen, hiszen a véletlenszerűen elhelyezett szobor hitelessége nem mérhető egy olyanéval, amely egy konkrét hely történetére mutat rá. Ezt a jelenséget látja megtörténni Vígh Tamás Sztehlo Gábor szobrával is, amelynek a forgalmas Deák téren nem érvényesülhet úgy a hatóköre, akár a rítusszerűsége, és történelmi kapocs híján az emlékmű idegenszerűen hat a helyén.

A beszélgetést Wehner Tibor Pauer Gyula Tüntetőtábla-erdő című szoborkompozíciójának anekdotájával zárta, amely jól összefoglalta az elhangzottakat. A kivágásra ítélt táblák közül, az egyetlen megmaradt darabon olvasható: “olyan szobrokat szeretnék csinálni Klotild, amelyeket ha így elásnak, a jövőben maguktól kikelnek, ne kelljen hozzá sem buldózer, sem régészet”.