Disputa a holokauszt emlékév kapcsán – György Péter és Szabó B. András volt az Asztali beszélgetések sorozat vendége.

A szégyenkultúrától a katarzisig

György Péter és Szabó B. András disputájának videofelvétele ITT érhető el.

Szabó B. András evangélikus lelkész szerint a 70 éves évforduló nem a kerek szám okán jelentős, hanem mert az utolsó pillanatokban vagyunk, hogy még élő áldozatokat közvetlenül kérdezhessünk. György Péter sokkal szkeptikusabb álláspontot képviselt a beszélgetés során, és az állami megemlékezésekről Musil A tulajdonságok nélküli ember című regényének „párhuzam-akciójára” asszociált, amikor is 1918-ban elhatározzák, hogy megünneplik Ferenc József trónra lépésének 70. és Vilmos német császár uralkodásának 30. évfordulóját, ám az ünnepre már mindkét monarchia megbukott.

A beszélgetés nem kerülte meg a kényes kérdéseket sem

Az esztéta egyetértett Tatár György filozófussal: aki nincs megrendülve, azzal nem érdemes foglalkozni. Nincs ugyanis az az állami gépezet, amely alkalmassá tenné a társadalmat arra, hogy megrendüljön. Szabó B. András szerint egy emlékév alkalmával nem az a kérdés, van-e a társadalomban kollektív mozgósítható erő, inkább több, kisebb közegben, „piciben” kellene a katarzisélményhez eljutni – használta Szabó a György Péter által kulcsszóként emlegetett kifejezést.

A kerek évfordulókat György inkább memotechnikai kényszernek, a számmisztikának tekintette. A jelennél sokkal messzebb kereste a probléma gyökerét: szerinte a magyar társadalom évtizedek óta elnyomások által üzemeltetett gépezetként működik. Reflektálva a Szabó B. felvetette „piciben” elvére, úgy látja: a társadalom nem nyerte vissza magának a teret, ahol a mezo- és mikroszintek elkezdhetnének működni. Tudomásul kell venni, hogy az államnak rövidtávú érdekei vannak – és ezt nem „verné rá” a jelenlegi kormánypártra, tette hozzá az esztéta. Márpedig a múlttal való foglalkozás esetében a kényszernek semmi értelme. A fő kérdés, hogy egy társadalom mitől kíván megismerkedni magával.

"Alig várom, hogy visszatérjenek a szürke hétköznapok" - fogalmazott az államilag szervezett megmozdulások kapcsán György Péter

Galambos Ádám, az est moderátora az állami pályázatokat mint a közös gondolkodást elindító folyamatok lehetőségét vetette fel. Bár Galambos teológushallgató, egyáltalán nem volt kritikátlan egyházával szemben. Mint megjegyezte, evangélikus részről csupán négy pályázat született az emlékezést serkentő felhívásokra, ebből kettő külföldi egyházé. „Hogy áll az evangélikus egyház a feldolgozással?” – tette fel a kérdést végül Szabó B. Andrásnak. A lelkész kétkedésének adott hangot a pályázatokkal kapcsolatban. „Jobban örülnék, ha olyan események történnének, amelyek a személyes megdöbbenés által idéznek elő változásokat” – fogalmazott. Nem titkolta, hogy a pozitív példák mellett az egyházukra inkább a téma kényes elkerülése jellemző, de azért az őszinte szembenézéssel is lehet találkozni. Különösen a szlovák, német, zsidó gyökerű hívek esetében, akik eleve érzékenyebbek a kisebbségi sérelmekre.

Galambos Ádám megemlítette néhány nagy előd nevét: Sztehlo Gábor, Ordas Lajos, Keken András, Horen Emil – csakhogy rövid a példaképek névsora, tette hozzá, s szemben velük ott a történelmi tény: az evangélikus egyház is megszavazta a felsőházban az első és második zsidótörvényt. Vajon nem lehetne-e a szembenézés felől kezdeni az emlékezést? Szabó B. András úgy látja: annak a szembenézésnek van értelme, amely nem újabb nyilatkozatokat szül, hanem teológiai alapokon nyugszik, teológiai felháborodásnak ad hangot. A Galambos említette Johann Baptist Metz-féle szenvedésteológia kapcsán Szabó B. András a Metz és Habermas között lezajlott vita tanulságát emelte ki. A katolikus teológus e vitában azt hangsúlyozta: a bűnbocsánat helye hiányzik a kultúrából, tehát meg kell teremteni a teret, ahol a szenvedés megszólalhat, ahol a néma kiáltás hallhatóvá válhat.

Galambos Ádám fel merte tenni a szembenézésre kényszerítő kérdéseket is

György Péter szerint a nevezetes Habermas–Metz-vita egyik legfontosabb folyománya, hogy születik-e vajon katarzis a szenvedésből, van-e a teológiának társadalmi szerepe. György ebből kiindulva fogalmazta meg beszélgetésük legsarkalatosabb pontját, nevezetesen a mai magyar közbeszéd kritikáját. Az esztéta szerint „teljesen rossz körben járunk Magyarországon”, ahol sajátos forgatókönyve van a megnyilatkozásoknak. Különféle emberek végletesen tapintatlanul elszólják magukat, ezért megfeddik, majd megszégyenítik őket, s aztán a küszöb egyre alacsonyabbra kerül – ami tíz éve még elképzelhetetlen volt, az ma már kimondható, és így tovább. „Minden diskurzus a szégyenre épül, a szégyenkultúra uralkodik” – fogalmazott György Péter. Szakály Sándor pontosan tudta, mit mond, és természetesen ezt nem lehet egy „bocs”-csal elintézni, ahogy azzal sem, hogy történészek utólag „tudományosan megvitatják” a kérdést. Csakis az segít, ha ebből az ördögi körből kimozdítjuk a kommunikációt – hangsúlyozta az esztéta. És önkritikusan hozzátette: neki is része van ennek a szégyenkultúrának a megerősítésében, a rosszul megszólalók ledorongolásában. Bár a „javítás” szándéka vezérelte, amikor ELTÉ-s kollégája felvetését, miszerint hozzanak létre holokauszt-tanszéket, nem tartotta helyénvalónak, hanem genocídium-tanszék megalapítását javasolta, amely sokkal szélesebb bázisú, és a másik megszégyenítése helyett a könyörület fontosságára épít. Ez az átalakulási folyamat egyébként a jóval előbbre járó németeknél is több évtizedet vett igénybe.

Galambos Ádám megemlítette az emlékév kapcsán elindult „alternatív” kezdeményezéseket, a csillagos házak-projektet, illetve a „Holokauszt és a családom” Facebook-csoportot. Ezt Szabó B. András kiegészítette a pár éve lezajlott programról, amelyben zsidókat mentő és megmentett személyek párban látogattak el iskolákba, és a beszélgetések nagyon nagy hatást tettek a diákokra – lehetne idén is folytatni. György Péter helyeselt: van egy tanulható, elsajátítható technikája az emlékezésnek, amely beindíthatja a társadalmi folyamatokat. Az állam térnyerése, az iskolák önállóságának visszavágása viszont pontosan ezek ellen hat. „Egyetlen dolog, aminek van értelme – emelte ki az esztéta az emlékezetkultúra meghonosítása kapcsán –, hogy valaki saját élményt szerezzen valamiről”. György Péter Schillernek ad igazat Kanttal szemben: a művészet arra való, hogy megindítsa a szíveket, megváltoztassa az életünket. A kulcskérdés a lépték megtalálása – azé a mértéké, ahol az emberek le tudják fordítani saját nyelvükre az emlékezés üzenetét. Ha ez megtörténik, akkor a bűntudatot nem kényszerből, büntetésül kapják majd meg – jogában áll valakinek nem bűntudatot érezni valamiért, ami hetven éve történt –, hanem jutalmul: többek, jobbak lesznek általa. „Csendesen jegyzem meg, ez nem az állam, inkább az egyház feladata” – tette hozzá György Péter.

A beszélgetők egyetértettek abban, hogy mikrszinten lehet működőképes a katarzis

Szabó B. András részben erre reagálva vetette fel a vita második nagy problémakörét: be lehet-e egyáltalán emelni a magyar történelembe a holokausztot, mint az egész nép történelmi traumáját. György Péterrel teljes összhangban fogalmazták meg válaszul: szinte képtelenség, Auschwitz traumája ugyanis túl nagy, szétrobbantja a nemzeti történelem kereteit. Ahogyan a csillaghegyi templom oltárképe helyett kiállított Szűcs–Vojnich-féle Auschwitz-képsorozat szétfeszíti az adott hely teológiai kontextusát, „nem fér be”, ugyanígy „egy nemzet emlékezete nem épülhet fel folyamatos katarzisból”, fogalmazott György Péter. „A történelemről szeretünk úgy beszélni, hogy nem gondolunk bele” – említette a sokszor „felszínes” emlékezeti szimbólumokat az esztéta, ezek nélkül viszont nem működhetne a nemzet. Amikor Vaszilij Groszman Élet és sors című remekművében leírja, mi történik egy gázkamrában, akkor az élet értelmének alapjait semmisíti meg, nevezetesen, hogy meg tudjuk védeni a gyermekeinket.

Vajon megoldhatja-e a történelembe való beillesztés paradoxonát az idő? – töprengett el Galambos Ádám. „Ez már a ti dolgotok” – válaszolt mosolyogva György Péter, aki a saját generációja számára teljesen reménytelennek látja az egészséges önkép helyreállítását. Szabó B. András, aki Galamboshoz hasonlóan a fiatal nemzedéket képviselte, úgy látja: számukra már csak kosztümös film a 20. század. „Senki nem akar bennünket katonának vinni, lecsukni, szabadon beszélhetünk – fogalmazta meg nemzedéktársai életérzését –, miért akarnánk hát visszatérni a történelem egy lezárt fejezetéhez?”

Szabó B. András több, ma is követhető példát hozott fel a múltból

„Van olyan, hogy egy nemzet túléli önmagát” – reflektált György Péter. De még a magyar nemzet fogalomkörét is igen nehéz megragadni. „Addig él egy nemzet, amíg a társadalom önazonossága fennáll. Előfordul, hogy egy ország nem identikus a saját történelmével” – magyarázta az esztéta, aki Benedict Anderson politológussal összhangban a nemzet mint „elképzelt közösség” generátorának a szolidaritást tartja. „Ha nincs nemzeti kultúra, nincs szolidaritás – mondta György Péter. – A szolidaritás nélküli társadalom pedig veszélyes.” Vagyis az emlékezetkultúra kialakításában a legfontosabb kérdés: hogyan lehet elérni, hogy valaki érzékeny legyen a másik ember szenvedése iránt?

A teológia nyelvére lefordítva Galambos Ádám ezt a „Hol van a te testvéred?” húsbavágó mondatában ragadta meg, amelyre ha a „Talán őrizője vagyok én?” pökhendisége a felelet, akkor a szószék hitelessége válik kérdésessé. Galambos konkrétabban is feltette a kérdést Szabó B. Andrásnak: hogyan kezeli az evangélikus egyház a problémát, hogy még a lelkészi karban is lehet antiszemitizmussal találkozni? Szabó B. őszinte válasza szerint az egyház valódi feladatának betöltése szempontjából alapvető jelentőségű, hogy a „béke” jelszavára hivatkozva megmarad a kínos kérdéseket elkerülő kényelmi pozícióban, vagy a fent idézett bibliai kérdést a holokauszt kapcsán a maga mélységében, valódi választ várva és adva teszi fel.

A vita végén a közönségkérdésekre is reagáltak

A vitát követően a beszélgetés „nyitott asztal” szakaszában a közönség tagjai szólhattak hozzá az elhangzottakhoz. A jelenlévők közül nagyon sokan adtak hangot véleményüknek. Volt, aki Pilinszkyt idézte, volt, aki a „melyik magyar történelemről beszélünk” kérdést tette fel, a fogalom összetettségére irányítva a figyelmet, volt, aki az alapvető emberi gyarlóság felől közelített: ha bizonyos történelmi helyzetekben a magunk élete is kockán forog, kevésbé állunk ki másokért.

Szöveg és fotók: Laik Eszter

Irodalmi Jelen

György Péter és Szabó B. András disputájának videofelvétele ITT érhető el.

Lehet-e kormányzati döntésből emlékezetkultúrát kialakítani? Vannak-e olyan kezdeményezések, melyek szemléletformáló erejükkel társadalmi átalakulásokat eredményeznek? Létezik-e emlékezetkultúra Magyarországon? – Ilyen és hasonló kérdéseket járt körbe György Péter és Szabó B. András.

„Nem hiszek abban, hogy állami akaratra rövidtávon jelentős változásokat lehet generálni. A változást – mely mindenképpen hosszútávon mérhető – a kisközösségi, személyeket megszólító alkalmak, kiállítások teszik lehetővé” – fogalmazott György Péter.

Szabó B. András ezzel kapcsolatban utalt a békásmegyeri templomban megvalósuló kezdeményezésre – Vojnich Erzsébet és Szüts Miklós festőművészek A magyar Soá című kiállítására –, mely éppen ilyen célt szolgált. A lelkész az emlékezetkultúra tekintetében kitért arra, hogy „a holokauszt történelmi beágyazása nagyon nehéz, hiszen a történelem nagy eseményei közé ez méreténél fogva nem beemelhető. Így egy külön fogalmat lenne érdemes ennek kezelésére, a feldolgozás lehetőségeként létrehozni, mely módot nyújthatna arra, hogy a holokausztból következő etikai kérdésekhez társadalmi, egyházi és egyéni szinten hozzá tudjunk és hozzá merjünk nyúlni.”

A beszélgetőtársak között egyetértés volt abban, hogy az évfordulónál fontosabb szempont, hogy ma még lehetőség van arra, hogy az élő emlékezetet összegyűjtsük és abból tudjunk gondolkodni. Az emlékév kapcsán György Péter elmondta: „az emlékév már önmagában furcsa. Technikailag igaz, hogy van utolsó pillanat, de az, hogy létrejöjjön egy gépezet, amely alkalmassá teszi a társadalmat arra, hogy megrendüljön számos kérdést vet fel. Egy társadalomnak vannak olyan tagjai, akik ezzel a kérdéssel nem kívánnak foglalkozni és – hozzáteszem – ehhez joguk van. Még ha jól is működne ez az év – ez jelenleg láthatóan nem így van –, akkor is számos aggályom lenne ezzel kapcsolatban.”

Az esztéta kitért arra is, hogy az állam által generált emlékezés sok szempontból elveszi a társadalom kisebb részeitől azt a teret, amelyben a megemlékezés megtörténhetne. „A holokauszttal kapcsolatban azt is fontos leszögezni, hogy az akkori állam fordult el tagjaitól és hagyta, hogy lakosságának egy részét ideológiai alapon meggyilkolják. Ilyen oldalról az államnak nehéz emlékeznie...” – fogalmazott Szabó B. András.

A feldolgozás jó példái közül a beszélgetők kiemelték többek között a Csillagos Házak, a Holokauszt és a családom kezdeményezést, valamint az Ariadné Csoportot is, ahol embermentők és megmentettek dolgoznak együtt, hogy elsősorban fiataloknak közös előadásokon beszéljenek a holokausztról. György Péter a botlatókövekkel (Gunter Demnig német szobrász Magyarországon is számos helyen megtalálható alkotásai) kapcsolatban elmondta, hogy Magyarországon abban az esetben, ha minden botlatókő elhelyezésre kerülne számos utca lenne, mely – az áldozatok hatalmas száma miatt – az emlékezetnek egy olyan terhét fogalmazná meg, amivel élhetetlenné, feldolgozhatatlanná tennék azt az ott lakók számára.

György Péter arra a kérdésre, hogy hogyan lehet elérni, hogy valaki a másik ember szenvedése miatt érdeklődést mutasson, a pár éve történt cigánygyilkosságokat említette. Meglátása szerint ott ugyanis kifejeződött, hogy mai társadalmunk nemhogy nem szolidáris, sokkal inkább közönyt mutat. Szabó B. András szerint erős szimbólumok használatával lehet hatást kiváltani.

A disputapartnerek között egyetértés volt abban, hogy az a társadalmi norma és az a fajta elkötelezett felszólalás, mely ehhez szükséges a művészet szemléletformáló lehetősége mellett – tanításából és hitéből következően – egyházi feladat kéne, hogy legyen. Utóbbival kapcsolatban azonban felmerült az a kérdés, hogy az egyház – ha tényleg komolyan veszi tanítását –, miért nem áll ki komolyabban, elkötelezettebben és hitelesebben a rászorulók mellett.

Az interneten élőben is követhető beszélgetés végén a hallgatóság tehette fel kérdéseit és mondhatta el véleményét. A problémákat felvállaló és arra nem programszerű, hanem hosszú távú megoldásokat kereső véleménycsere alapján elmondatjuk: bárcsak ilyen vagy ehhez hasonló megoldáskeresés lenne érezhető a közbeszédben is.