Beszélgetés az Istenkérdésről Kornis Mihály íróval

– Révai Gábor Isten arcai című kötetében Önnel készített interjúját a későbbiekben Ön kiegészítette. Őszintén és nyíltan vall írásaiban, előadásaiban a transzcendencia Önt meghatározó voltáról. Mi az az indíttatás, amiért az irodalomban oly sokszor háttérbe szorult Istenkérdés Önnél egyértelműen meghatározó téma? A mai kortárs irodalomban nem merészség Istennel foglalkozni?

– A magam részéről nem érzem benne a merészséget, hozzátartozik a szituációmhoz. Számomra az Istenkérdés alapvető, ha szabad mondanom az egyetlen kérdés. Ez az, ami meghatározza az életemet és gondolkodásomat a legkorábbi időtől fogva. Utoljára a Hol voltam, hol nem voltam című könyvemből, vagy a Hallelúja hangoskönyvemből derülhetett ki az olvasóimnak, hogy egy sorsformáló élmény kapcsán igen korán ráébredtem önnön létezésem valóságára. Vagy kérdésességére. Annak az egyáltalán nem magától értetődő ténynek a valóságára hogy élek, létezem. Ez megrendített. El kellett gondolkodnom egy pánik mélypontján, avagy a lenyugvó nap látványában hogy úgy érzem: végtelen erők szunnyadnak bennem. Mint mindenkiben. Lényünk legmélyén, bensőnk nyitottságában érintkezünk azzal, akit Istennek hívunk. Miért nem tudunk vele szüntelenül kapcsolatban lenni?

– Az Istennel való kapcsolata meghatározza életét kisgyermek korától. Ön milyen küzdelmeket élt meg ennek felismerése közben?

– Eleinte az volt a fő problémám, hogy ha Isten, azt mondják, mindent tud, miért nem tudok szinte semmit én, aki megéreztem a mindenséggel, mint a Vele való kapcsolatomat, nekem miért nem határtalan az emlékezetem? Nem értettem, hogy a régebbi emlékeim hová tűntek. Ahhoz, hogy az ember bizonyos határhelyzetekből kiszabadítsa magát, irtózatos energiákat képes magában felszabadítani.Felismertem, hogy ha ezek az energiák ténylegesen jelen vannak, akkor léteznek az emlékek is. Akkor minden megvan, épp csak hát én nem vagyok ott, ahol az megvan. Ahol ő is ott van. Az egy nagy közös mi vagyunkban, ahol az egész van jelen. Egyszerre érzem ennek az ígéretét és a hiányát. Nekem egyáltalán nem vallásos, hanem valahogy primer módon egzisztenciális élményem az Istenkérdés.

– Amennyiben egzisztenciánkat meghatározza Istenhez való viszonyunk, akkor feltehető a kérdés: mihez viszonyítja önmagát?

– Az a tény, hogy az ember tisztában van azzal hogy ő van, és közben tisztában van azzal is,  hogy a csipkebokornál az önközlés úgy hangzott: „Én vagyok aki vagyok” (3Móz. 3, 14), alapvetően meghatározza, hogy ehhez mérjem magamat. Ő az, aki van. De én vajon vagyok-e? Életem során, amikor választanom kellett, elmeneküljek-e valami elől vagy eléje álljak, akkor félelmemben, egzisztenciális Istenfélelmemben inkább feltétlenül előálltam, mint elbújtam. Nem vagyok egyetlen felekezetnek sem a tagja, de hiszek az én Istenemben. Kötelékeimet Vele - akit a szívemben tapasztaltam meg kisgyermekként – minden körülmények között megerősíteni szeretném. Ezt úgy kell értened: az ember tudja, hogy sosincs egyedül. Én mindig kettesben vagyok. Teljesen kizárt, hogy lenne olyan pillanatom, akármilyen sötét bűnben leledzem is éppen, hogy azt ne látná Valaki. Különben én sem tudnék róla, hogy létezem. Ez az alapélményem másik oldala. Ő még akkor is tudja, hogy vagyok, amikor én nem. Másként hogy találnék újra magamra?

– A szem előtt létet alapvetően pozitív élménynek éli meg?

– Az első pillanatban iszonytatóan félelmetes volt, de mindjárt azután felemelő, eufórikus. Nagyon sokat segít az életben. Ha nyilvánvaló vagyok, ha egyszál magam is szem előtt vagyok – kinek a szeme előtt is? Aki jobban szeret engem magamnál, akkor is meghall, amikor a szememet eltakarva sírok - ez mindenfajta magányérzetnek a lehetetlenségét jelenti. Ha valaki felismeri, hogy amikor gondolkodik hallja a saját gondolkodását, kvázi valaki előtt gondolkodik, az más helyzetbe állítja önmaga megítélését. Sosem vagyok egyedül, hanem azt gondolom hogy... És ha ezt gondolom, akkor ki az, aki rálát arra, hogy én ezt hogyan gondolom? Vagy: ki az, aki gondolkodik? Nem a hallgatás terében gondolkodunk? Nem tudom, hogy az evangélikusok miként vannak vele, de bennem az, hogy ráébredtem, életem minden pillanatában hallva s látva vagyok, nem kisebbrendűségi érzést okozott, hanem biztonságérzetet ad.

– Pál apostol tanítása alapján mondhatjuk, hogy keresztény értelemben az emberi szabadság ott kezdődik, hogy az Istennel való közösséget választja. Ön hogy értelmezi a szabadságot?

–Heller Ágnes mondta Nekem az ég című kisregényemről, amikor elolvasta, hogy Kierkegaard szabadságértelmezése nekem úgy látszik, első természetem. Szerinte egészen kicsi koromtól azt a típusú mély szorongást élem meg az élet válságos pillanataiban, szabadságomba való belepillantásom határhelyzeteiben - mielőtt végül is beleugrok abba, az emberi választás szabadságba, ebbe a feneketlen szakadékba - mint amit a dán filozófus is leírt. Őt választom. Úgy szoktam megtapasztalni a szabadságot, mint a legnagyobb kockázatot, ami létezik. Abban reménykedve teszem ezt, hogy talán mégis a jót választom. Toronyiránt döntök. Ábrahám teljesen érthetetlen hite az, ami valójában végigvisz az életen.

– Mindezt saját életében hogyan éli meg?

– Álmélkodom. Azért lettem író, hogy valamit mondjak Róla. Szerintem azért már írtam egy pár könyvet erről. Épp ma írtam a készülő munkámban: „Elviselhetetlen a valóság legtöbbek által ismert arca. Az élet engem eddig megkímélt. Emberi méltóságom úgy rántom magamra naponta, mint egy nadrágot, magától értetődik. Holott – gondoljunk a táborok realitására - az a csoda, hogy létezem. Hogy még van, aki nem kápó vagy fogoly.”

– Mit gondol, mi az ami az embereket meghatározza Istenhez való viszonyukban?

– Én azt az Istent, akit belülről tapasztaltam meg olyannak gondolom, aki mindenkire nyitott. Akiknek nincs „fülük az ilyesmihez”, azoknak a valóságos léthelyzete ugyanúgy létező, talán sokkal mélyebb is az Istenviszonya, mint az enyém. De még sokkal titokzatosabb. Én tisztelem a magukat az Istenfogalomtól mereven elzáró emberek bátorságát. Könnyen lehet, hogy közelebb vannak ahhoz, aminek én a létezésében való jelenlétét tapasztalom, azért nem tudnak róla számot adni még annyira sem, mint én. De ha gondolkodni mer arról az ember, hogy igenis létezhet jóakarat, valami, vagy valaki, aki őt rá áldásos módon haladja meg, akkor az ember beszélő viszonyba kerülhet a létezéssel magával. A Másik éppúgy én, a legnagyobb titok. Tudomásul vétele a megmenekülés útja, napról napra. Ehhez azt is tudomásul kell venni, amit az ateisták annyira tudnak, hogy hinni se képesek, hogy az ember kiszámíthatatlan állat. Több benne a rossz, mint bármi másban. De tehetségesebb is a Földön bárkinél. Kegyelem nélkül esélytelenek vagyunk.

– Nemcsak életét, hanem írásait is meghatározza az istenkérdés. Hogy fogadja mindezt a külvilág?

– Soha nem próbáltam meg senkit erőnek erejével rábírni, foglalkozzon az Istenkérdéssel. Ezzel nem szabad nekem foglalkoznom, nálam sokkal nagyobb erők behatóan foglalkoznak azzal. Viszont az a tapasztalatom, hogy a tanítványaimra, barátaimra, még a feleségemre, sőt az olvasóimra is hatással vagyok. Nekem vannak olvasóim, akik figyelnek rám és írnak nekem. Pedig minden könyvemnek más a műfaja - novella, dráma, próza, esszé, prózavers… De mind az Istenkérdés körül forog.

– Megéli a hitét, viszont nem tartja magát egyik felekezet szokásaihoz sem. Miért van ez így?

– Az egyházak miliője mintha azt sugallná, hogy attól lesz valaki rendes ember, ha Istennel való közösségét azon formák révén gyakorolja amit ők a hívek számára előírnak. Alapokmányaik azt is állítják, hogy még a Törvény megtartásának hogyanját sem ők, az emberek írják elő, hanem… és itt aztán sok minden elő van adva. De a nyomok a Bibliában egy idő után sokunk számára követhetetlenné válnak. Tudomásul veszem ezekről a csodálatos szövegekről, hogy majdnem kétezer vagy több mint háromezer éve születtek, azt is, hogy számos ember írta őket, és számtalan módon, de nem ez a fontos. Érdekesebb, hogy a Biblia és Shakespeare és még néhány költő, például Rilke egyről beszél. Velük van közösségem, az ő műveik terében, és a Bibliában. Talán néhány személyes kapcsolatomban is. A hivatalokban és intézményekben nincs. Traumatizált családba, történelmi időbe és minden értelemben porig rombolt helyre születtem 1949-ben. Lehet, hogy jó zsidóként csakis a zsidó vallás előírásait betartva létezhetnék. Zsidóságom kérdésére a kierkegardi szorongás vállalásával válaszolok. Ez körülbelül így hangzik: Egész életeddel, minden pillanatoddal, szüntelenül párbeszédben állsz Velem. És semmi más nem számít azon kívül, hogy önmagaddal azonos vagy-e, amikor válaszolsz. Te vagy-e a válasz? Ha nem, ez a bizonyosságod ott nincs meg, önmagaddal nem lehetsz azonos, hogy ott-léted a nekem adott önmagad legyen, akkor onnan bizony el kell jönnöd. Eszembe jut: „És kerestek engem. És megtaláltok, mert teljes szívetekből kerestek engem. És megtaláltok engem, azt mondja az Úr.” (Jeremiás 29, 13-14.)

– Mit jelent Önnek a transzcendencia?

– A legnyilvánvalóbban természetfölötti valóság szerintem az, amit az ember legközvetlenebb, konkrét anyagi valóságként érzékel. A szél, meg a felhők, a folyók, a természet dolgai azért sejtetik velünk, már akivel persze, a „természetfölöttinek” legalább a költészetét, a metaforikus oldalát – de a betonrengetegek világának, vagy a tömegrendezvények brutális valóságának transzcendentális vonatkozásait már a legtöbben képtelenek elfogadni. Bennem pedig erősen él Jézusnak az az intése, hogy „Az ég arcát meg tudjátok ítélni, az idők jeleit pedig nem tudjátok?” (Mt 16, 3b) Nem egészen úgy értelmezem e mondást, ahogyan a végítéletre vágyók szokták, időbeli síkon, hanem úgy, hogy de hiszen már mindent látni lehet, majd kiveri a szemünket, mégse látunk sokat. A szemünk még csak-csak, de emberi természetünk csökönyösen megtagadja a látvány szellemi földolgozását. Nincs két valóság: az egyetlen valósághoz való viszonyunk, annak a szellemi szintje és e szint hierarchikus értékének a gyakorlati következményei azok, amik változtathatnak a valóságon – részünkről.

– A szent és profán szó értelmezése számos esetben félresiklik. Míg a szent elkülönítettséget jelent, addig a profán a kívülesőt, a szenten kívülit jelzi. Ön hogyan értelmezi ezt?

– Ki az, aki közölte, hogy valami profán, vagy szent? Az életnek melyik ténye nem szent? Hosszú ideig tartott, amíg rádöbbentem, hogy a világnak hatalomszülte játékszabályai vannak. Még a templomba járás rendje is evilági módon funkcionál. Úgy tűnik, mintha az egyházi ünnepekhez volna igazítva a szabadnap, holott gyakorlatilag fordítva van ez.

– Mint már beszéltünk róla, önmagát nem tartja semmilyen felekezethez kötődőnek. Nem okoz ez Önnek feszültséget?  

– Nagy problémát okoz számomra az az elméleti kérdés, hogy ha nem vagyok egyetlen felekezet tagja sem, vajon képes vagyok-e hathatósan ápolni a Törvényhez való viszonyomat? A kinyilatkoztatáshoz való viszonyom mit jelent, hogy ha nem tartom be a tízparancsolatot hiánytalanul, úgy, ahogyan az a kőtáblákon áll?Ezekre a kérdésekre nincsen válaszom. Annyit dadoghatok: senki sem tartja be a parancsolatokat hiánytalanul és egy életen át a szenteken kívül, de ezek a jámborok, akik a világ terheit helyettünk hordozzák elmondhatatlan szenvedések közepette, természetesen ismeretlenek. Névtelenek. Azonban azt elmondhatom, hogy tapasztalom a Karl Rahner teológiájában megfogalmazott láthatatlan egyház erejét. Tudom, hogy ez problematikus fogalom. Csak annyit szeretnék leszögezni: van Egyház. Ő nem különül katolikusokra, evangélikusokra, reformátusokra, és zsidókra, hanem vannak hívő emberek, akik abban az Országban reménykednek, amiről a Mi Atyánk azt mondja, jöjjön el. Ha valaki valóban tiszta hitű, akkor ennek az egyháznak feltétlenül a tagja.Nem tudok más okot adni arra, hogy kitaszítottságom ellenére tartalmas életet éltem, mint azt, hogy úgy érzem, valamilyen nagyobb szellemi közösség tagja vagyok, amely közösség ereje mellettem áll. Nem pontos. Benne állok. E közösség nem materiális, vagyis egyleti természetű, hanem transzcendentális, bensőnkben megtapasztalható valóság. És bizonyos vagyok abban, hogy csak azért, mert nem mindenkor érzem a jelenlétem benne, agóniámban és halálomban pedig, lehetséges, hogy egyáltalán nem fogom tapasztalni majd, netalán, azért létezik ez a közösség. Lesz. Sőt, legyen. Akarom, még ha nem kapom is. A remény a vágyam akarata hitben.

– A közösségi élmény már gyermekkorától megerősítheti az embert saját hitében. Ön milyen közösségeket ismert meg?

– Életem első komolyabb élménye a nácizmus koncentrációs táborainak állati könyörtelenségéről szóló fotóalbum volt. Az iskolában ért megaláztatások, a Rákosi-, majd a Kádár-rezsim „közössége”, és az összes más közösség mind a mai napig arra tanít, mint már egyszer mondtam, hogy nekem a Bibliában vagy a nagy művek szellemiségében megélt közösségi élmények az igazi közösségi élményeim. Barátaimmal, szerelmeimmel adódtak pillanatok, amelyekben transzcendentális közösséget is tapasztaltam, de ha hitbéli céllal érkeztem valahová, ahol hitben, hogy úgy mondjam, profik gyülekeztek, akkor nem. Azt éreztem, hogy az ő hitük és az én hitem, bár közelít egymáshoz, ha együtt vagyunk, nekem elvi kötelességem (volna) pontosan abban és úgy hinni, mint ők, és nekik nincs elvi lehetőségük sem az én hitbeli tudásomban részesedniük. A dogmatikus és a katekista gondolkodásmód, éppúgy mint a szőrszálhasogató precizitású, támadókedvű vitaszellem idegen tőlem. Az általam megismert közösségekben egyszerűen nem volt mód rá, hogy az ember a bensejében megtapasztaltról szabadon beszéljen. Megbotránkozást szül. Ezt sose akartam. Az írói pályán éppenséggel van mód a bensőnkben tapasztaltról szabadon beszélni.

– Gondolt már arra, hogy mi lett volna, ha más környezetben nevelkedik fel?

– Ha a szüleim képesek lettek őszinte és lelkes istenhitre, vallásosan zsidók lettek volna pár évvel csupán a háború elképzelhetetlen borzalmai után, amit egyébként lehetséges csodának tartanék a mai fejemmel, volt rá példa, nem sok, voltak itt olyan családok… De azok már nem élnek Magyarországon. Talán oka van annak, hogy magyar író lettem. Az én számomra ezen a helyen seb van. Nem gondolom, hogy én a jó, a helyes úton járok, azzal szemben aki valamely világi-egyházi közösségben feloldódni képes. Már a tény, hogy hova születtem, és mikor, isteni rendelkezés. Így gondolom. Feladattal születünk ugyanis a világra. Azt nem hiszem, hogy tudnánk, mi a feladat. Erről szól az élet. A kérdés dimenzióit feltehetően csak egy, a halál pillanatában születő, összegző pillantásból lehet a maga teljességében megismerni. De az már nem megismerés. Nem a feladat teljesítéséhez, hanem a bizonyítvány sajátkezű kiállításához szükséges önközlés talán.A kísértést egyetlen mondatban össze lehet foglalni: tagadd meg magad. Ezáltal megtagadod Istent, aki benned él. S közvetve mindenki mást, aki tudva-tudatlan általa, e tudás által észlel. A metanoia (görög: megváltozás, megtérés, megfordulás) az a felismerés, hogy hamis úton haladok. Meg kell fordulnom. Kinek évente százszor, másnak csak egyszer. Kinek milyen nehéz természete van. És persze, ha képes a megfordulásra. A legtöbb ember számára nem ezt jelenti a metanoia, hanem ragaszkodást a beléje verthez. Nekem olyan szüleim voltak, akik által megélhettem a teljes szeretetet. Ha valakit kezdettől önzetlen szeretettel vesznek körül, annak talán könnyebb hinni a hihetetlenben. Akit hazugul szerettek, túl sok feltétellel, annak a hithez való viszonya problematikusabb, tragikusabb, kijátszhatóbb. Élettapasztalatom arra int, ne feledjem: a hit gyermekkora után, érettebb szakaszában az életünknek az indíttatás nem elegendő a metanoia nap mint napi gyakorlásához. Hajlandók vagyunk-e újra és újra megtérni, megfordulni, ez az, ami dönt.

– A közösségben és a közösségen kívüli lét között milyen különbséget lát?

– A vallásosság jámbor hobbivá, vagy agresszív-korrupt államideológiává válásának részint az az oka, hogy a régi zsidó-ógörög-keresztény kulturális forrásból, az európai kultúra alapjából -  amihez azért a pogány vallások, a germán-kelta-szibériai-finn hagyományok sajátságosan Egyisten-ellenes, könyörtelen, olykor embertelen demonológiája is hozzátartozik, ideje hozzászámolni az eredeti alaphoz ezt is, nem letagadni, különben nem érteni, hogyan okozhatja, amit okoz a mában, épp a letagadottságuk adja az erejük, lásd nácizmus és bolsevizmus, boszorkányság satöbbi -, egyszóval a zsidósággal szembeforduló, azt mint atyját megtagadó, a Tórát Ószövetséggé alázó keresztény antijudaizmus, amely azután összefogott a császárral s intézményesített világhódító államvallássá küzdötte magát, elveszítette hiteles vagyis, nem pusztán evilági, szakrális közösségképző erejét. Ennek hiányában és e közösségek helyén tör fel a boszorkányságok negatíve spirituális, közösségképző indulata. Úgy gondolom, hogy ma egy bevett gyülekezet tagjának, akárcsak egy tömegpárt tagjának lenni is a láthatatlanná válás egy módja. „Ne legyek elérhető. Ne lógjak ki a sorból. Ne legyek. Ki vagyok én? Egy tisztességes evangélikus. Hogy mi van a fejemben, az nem épp beszédtéma. Nekünk, híveknek nagyjából ugyanaz van a fejünkben. Azt valljuk meg a misén és egész életünkben. Az evangélikus hit van a fejünkben, semmi más, azért vagyunk hívek. Különben nem is lennénk azok.” Most persze sarkítok, ez az összefoglalás a legkevésbé épp az evangélikusokra igaz, a tiétek az egyik legnyitottabb felekezet mindenféle dialógusra, de ha nem tévedek, egyszersmind a legkisebb létszámú is, a régi nagyok között.

– Immáron hónapok óta Ön minden hónap első hétfőjén a Nyitott Műhelyben kortárs magyar költők verseit szavalja. Honnan az indíttatás, hogy a kortárs költészet szószólója legyen?

– A Hol voltam, hol nem voltam című kötetemnek volt egy értékelő estje a Litera szervezésében a Nyitott Műhelyben, ahol különböző kritikusok értelmezték a könyvet. Amikor ott hosszasan méltattak, jutott eszembe, hogy vannak olyan költő barátaim akiket senki sem méltat. Arra gondoltam, miért nem mondom el őket én? A klubvezetőnek felvetettem ezt, és ő boldogan igent mondott.. A szó és annak elhangzása roppant erejű tett. Ellensúlyozza a mai zavaros közállapotokat és a magyar szó, a magyarság mibenlétének európai érvényű megfogalmazását tanúsítja. Továbbá igyekszem a szerintem méltatlanul nem közismert, mai nagy magyar költőket mondani. De ez csak a én ízlésem, nagy költők sokkal többen vannak.

– A költészet miért ilyen fontos az Ön életében?

– A magyar költészet változatlanul magas színvonalú. Ma egy regénnyel aránytalanul könnyebb közmegbecsülésben álló valakivé válni, mint akár egy életművel, ha a líra műfajában született. A mai világban a prózairodalom sokkal több figyelemben részesül mint a költészet, amit gyakorlatilag már alig olvasnak. Ez ugyanazért van, amiért a rádiókban nincs rádiójáték, csak hírek. Az utóbbin lehet keresni, az utóbbi nem piaci termék. A lírai mű nem eladható. És akkor azt leveszik az étlapról. Ez is a megölt európai kultúra egyik hullafoltja. Hogy nem kínálja a költészetet (sem). De a költészet él. Erősebb, mint valaha. Ez titokzatos.

– A líra és a szakralitás között milyen kapcsolatot feltételez?

– A költészet szakrális tevékenység. Fölfelé történő beszéd, amit lent is hallanak. Mint Jákób lajtorjája, ami ott épül a szemed előtt és te is felmászhatsz rá, sőt, valamilyen magasságig el is juthatsz általa. Rajtad múlik, meddig jutsz. Én kimondom, nem kell olvasnod, megkönnyítem az összeköttetést. Az általános barbarizálódás okozza a vers háttérbe szorulását. Nemcsak a líra élete halványodik az emberek hétköznapi világában, hanem eltűnik a festészet is. Durvul és szegényedik a színház, mint a középkorban, ám valamelyest tartja magát a próza, talán azért, mert nincs benne hirdetés. Az ideológiai üzenetek csak a hagyományosan politizáló rétegeket érdeklik, azok viszont nem olvasnak. A művelt emberek olvasnak – és ők hazugságból csak a romantikusat szeretik és az érdeknélkülit.  

– Beszélgetésünk közben borús és reményteli megállapítások egyaránt elhangoztak. Hogyan látja a jövőt?

– Nagyon kemény ütközet az, ami ma zajlik. A gonosz szemmel láthatóan ma igen közel áll a győzelemhez. Nem egészen világos, hogyan, de kell lennie még valaminek, ami a végső győzelmét eddig elodázta. De meddig? Az ember a hipotetikus jó egyetlen munkatársa. Felfoghatatlan, hogy még épségben van a Föld. Ha mi nem veszünk részt a harcban, mégpedig azon az oldalon, amelyik ma vesztésre áll, vajon ki segít rajtunk?

(2013)