Barokk után szabadon

A gödöllői GÖMB alkotócsoport barokk után szabadon című csoportos kiállítását köszönthetik a tisztelt jelenlévők. A Művészetek Háza mint befogadó-intézmény lehetőséget nyújtott számos alkotónak, hogy a Gödöllő városban meghirdetett barokk év kapcsán létrejövő gondolat, miszerint a barokk korszak mai értelmezését feldolgozandó csoportos kiállítás valósuljon meg lehetőséget adott arra, hogy helyi művészek perszonális módon interpretálják azon korszakot, mely korántsem mondható a jelen meghatározó művészeti és ideológiai centrumának.

Hacsak nem vesszük figyelembe annak a történelmi korszaknak azon kérdéseit, mely nem máson alapszik mint a hanyatló régi rend  tudniillik az abszolutizmus uralkodó osztálya fennmaradásáért vívott küzdelme, mely mellett a katolikus egyház küzdelme a reformációval együttesen előidézte a barokk megjelenését mintegy kifejezési módot. E korszak társadalmában hullámzó nyugtalansága, a világban való ellentmondások felfedezése, de egyúttal ragaszkodás az egységes világképhez mind jelenlévő kérdés a barokk művészetben.

Az utókor elnevezése, melynek valódi gyökere máig ismeretlen így fogalmaz: Amennyiben a portugál barucca szóból indulunk ki – szabálytalan formájú gyöngy vagy az olasz baroccóval azonosítjuk – szabálytalan, nyakatekert következtetés könnyen észrevehetjük azt a fajta rokonságot, mely a ma kérdései felé terelnek minket.

Engedjék meg tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy a két korszakot, tudniillik a barokkot és a posztmodert, annak kérdéseit egy kicsit összekössem. Babarczy Eszter Siralmas posztmodern című írásából olvasnék fel Önöknek egy részletet, mely talán segít a tájékozódásban:

„Ott állnak a bábák és nézik mi születik: korszak lesz? Kis kocs stílusirányzat? Politikai kisded? Új ember? Mindenkinek akad mondanivalója az új hírről, a jó hírről, még ki sem furakodott a szülőcsatornán a gyermek, de már álmodoznak róla, felnövesztik, naggyá látják, szépnek és erősnek, és a sajátjuknak. Pluralista lesz, érzékeny, egy férfinő, egy ökológus zseni, ki levetkezi a művészetet és a kultúra gőgjét és agresszivitását, testvéries lesz, szomorkásan belátó, nagy játékmester, csintalan, szelíd forradalmár…”

A barokk kor felfedezései bár megingatják a világ változatlanságának idealisztikus képét, a kor mégis kitart mellette. Kérdéseket tesznek fel, de nem mondanak le az egységről, a szintézisről. Mai korunk kérdései, a posztmodern társasadalom buktatói talán épp hasonló talajon mozognak. Bár megközelítésünk, miszerint kételkedve, nyugtalanul tekintünk a régi rend felé – talán a poszt jelző nem hiábavaló… - de lemondani nem akarunk arról amiben azért egyetlen nyugodalmunkat leljük megengedheti azt a fajta síkot, mely jelen kiállításunk tár elénk.

Korunk „csavar” egyet és nem engedi már a szellemi irányzatokban, a filozófiában a megtévesztő, kritika nélküli gondolkodást, így talán mondható: megfordított, rajtunk kívülálló perspektívából néz – minket. Ez a fajta manifesztalizálódás jelentkezik „Tulp tanár úr anatómiájának” mai megjelenítésében, ahol a felfedezés és rácsodálkozás már nem egyoldalú, hanem a tudós is a felfedezés egyik tárgyává válik. Izgalmas gondolat, mely – a témaválasztás által - bevezet a barokkba és a posztmodernbe egyaránt. Úgy, ahogy Niké kissé tört, de erőteljes teste és talán a csatát követő Talált maszk egymással kifejezheti: küzdelmeinket már nemcsak mi vezéreljük, hanem annak többrétűségéből adódóan számos konstrukcióját nem elegendő hogy nem tudjuk kezelni, de talán még rá sem ismerünk hogy mi az.

A világ kérdéseire adott válaszaink viszont megfogalmazódhatnak a barokk nem társadalmi, hanem a transzcendens felőli megközelítéseiben is. Mai társadalmunk más kérdéseket feszeget mint a barokknak a valláshoz való hozzáállása, viszont a szent és a profán, mint kérdéskör – és a mi ahhoz való viszonyunk – talán azonos lehet. Bár elképzelhető, hogy ez a fajta küzdelem a szekularizáció hatására nem tud olyan pontos választ adni mint a barokkot kifejező Napba öltözött asszony, mely bárminemű kísértés ellenére ragyogni képes, hanem ehelyett társadalmunk inkább az elszakadás, a kísértés és a gyökértelenség mémjének analógiájává, vagy továbbmegyek spamjévé válik. Nagy kérdés mindez, mely mai társadalmunk jelentős kritikáját képezi, viszont ezzel szemben állva, a rendet és rendezettséget képviselve megjelenik a Deus vide et provident azaz Isten szeme mindent lát kifejezés, mely a szent és profán jelen idejű definíciójánál azt a fajta barokkot eredményezi, melyet meglátásom szerint szabadon nagyon nehéz meghatározni. Addig természetesen amíg ezen párok ilyen szintű ellentéteket hordoznak és társadalmunk - azon belül saját magunk - nem válunk képessé észrevenni a szentet, nemhogy elképzelhetetlen hogy actio-t hajtsunk végre és akár kendőt emeljünk a másiknak vagy a valóban Szentnek. A Szent ugyanis mai társadalmunkban talán rejtőzködőnek tűnhet, hisz nem a mindennapi társalgás alapvető tárgyát képezi, így mai angyalkertünkben bármennyire is látjuk vagy láttatjuk a tartalmat, a valódi és valóságos tartalom rejtve marad és csak akkor derül ki ha odamegyünk hozzá. Máshogy fogalmazva donatio, azaz valamely tulajdonunkban lévő dolgunk önként való átadása másnak ritkán történik meg önzetlenül, felismerésből…

Mind a vallási, mind a társadalmi hozzáállásnál nagy kérdés a per idea tekintetében hogy bizonyos ideáért, vagy ideával élünk. A latin szerencsére meghagyja számunkra az ilyenfajta nyelvi játék alkalmazását. Meglátásom szerint veszélyes saját ideánkat magasra emelni, viszont meghatározó az, hogy biztosak legyünk benne hogy hol vagyunk, hisz a nélkül, ha nem megyünk el a vacsorára feljebb se tudunk majd ülni – ha szólnak…

A barokk vihara azonban nemcsak abban nyilvánult meg mely a fenti kérdésekre vonatkozik, hanem a hétköznapi kérdéseket, viselkedést és életformát is meghatározta. Így nem csoda a rendezettség, az a fajta küllem megjelentetése, mely a barokk kertek szabályrendszerében nem mutat mást, mint azt a felfelé tekintést, melyet a posztmodern elhagyott. De gondolhatunk arra is mely báj és kecs a barokk nőket körülvevő pompaként jelenik meg a Barokkomban, vagy a Barokkiádára gondolva kifejeződik, talán mára már túlzott gesztusnak vélt hajemelésben.

Úgy, ahogy a világ változik a kifejezés, a gesztusok is. Így válik értelmezhetővé a barokk kert, az építészeti tisztaság helyébe kerülő SZTK épülete vagy, ehhez hasonlóan cserélődött le és vált számos esetben esztétikánk az ipar apotézisévé vagy jobb esetben homage-á.

A visszaemlékezés és tisztelet adhat egyfajta magyarázatot arra a kérdésre, hogy hol vannak azok az érzések, esztétikai és etikai megfogalmazások, melyek a barokk korra jellemzőek voltak, viszont jelen korunkban eltűnőek vagy csak halványan jelenlévő értékekké váltak.

A barokk mindennapok mívességére való visszavágyódás, tudniillik hogy jelenünkben a fogyasztói szemlélet általi silányabb helyett a kimunkált kerüljön előtérbe való igény jelenik meg az ötödik jelenésen vagy a jelmezterveken. Ezek jól  mutatják, jelen világunk is tud – ha akar – összeforrva lenni, és bízni abban, hogy van vagy lesz olyan értelmiség, mely felismeri és igényt táplál arra a fajta nívóra, mely nemcsak múzeumok vagy galériák belső, elzárt tereiben, hanem a hétköznapi életben is megjelenik, jelenvalóvá válik.

A barokknál egy örökérvényű és talán elzárhatatlan művészeti ág magaslik ki igazán. A barokk zene, melyből ma Johann Sebastian Bach vagy Heinrich Schütz által szerzett művekből hallhattunk talán bevezet abba melyet Szent Ágoston mond: Aki énekel kétszeresen imádkozik. Érdekes, hogy a barokk kor mívességéből a posztmodernben éppen a zene az mely a legféltettebb maradt…

Befejezésül kérem engedjék meg hogy kicsit borúsan azt mondjam, hogy többek között a barokk értékeit figyelembe véve lett jelenünk fuvallat nélküli szélvihar, mely nehezen hallja meg a zene örömét, fedezi fel a képző és iparművészet finomságát és tartalmát és ritkán talál értő szót mind a filozófiai, mind a teológiai gondolatban.

A barokk művészet program-, talán mondani lehet propagandaművészet volt, melynek alkotói tudták vagy hitték azt a tartalmat amit megalkottak. Nagy kérdés, hogy mai korunk művészei mennyire tudják és mennyire hiszik azt amit alkotnak. Gondoljunk csak a tartalomnélküli, kiüresített alkotások számos példájára. Amíg nem lesz paradigmaváltás addig bármennyire is feldolgozunk valamit szabadon, saját szabadságunk hiányában ennek valós vagy igaz elvégzése mindaddig nem eredményezhet előremutató jeleket, amíg mi azt nem meggyőződésből, komolyan végezzük. Ilyen szempontból érdekes, hogy a barokk mint bizonyos értelemben nem szabad művészet újat és fennségeset alkotott, míg a posztmodern művészet és társadalom épp a túlzott szabadság vagy az ennek félreértelmezéséből adódó szabadosság által nehezebben talál rá mind a régiből való táplálkozásra mind valamiféle új, de értékálló megalkotására.

A barokk után szabadon című csoportos kiállításon végignézve a posztmodern program nélküli művészete rajzolódik ki, viszont GÖMB alkotócsoport elképzelésének megfelelően ez felhívja a figyelmet arra, hogy érdemes művészcsoportoknak, gondolkodóknak összejönni és témákat megvitatva azzal foglalkozni és feldolgozni. Ezáltal meglátások találkoznak, egymással vitatkoznak, párbeszédek keletkeznek, mely talán vezet valamerre. A feltett kérdésekre a választ viszont lassan lehet meglelni, az viszont elképzelhető – és egyben valószínű is - hogy ezeket nem is mi mondjuk ki…

A kiállítást Oravecz Péter Az egy kétségei című versének részletével nyitom meg:

"Nem juthatsz kettőről az egyre, míg

a libát saját májával tömöd.

Dönts úgy, ahogy magad se döntenél!

Szabadságod: választott börtönöd."

Balla Vera, Bércesi-Dienes Erika, Bíró János, Dvorszky Anikó,

Fábián Dénes Zoltán, Kovács Gabriella, Kőhalmi Ákos,

Mészáros János, Lőrincz Ferenc, Márvány Miklós,

Papp Edina, Pirók Irén, Posztobányi Péter,

Rehák Júlia, Sz. Jánosi Erzsébet, Szentiványi-Székely Enikő,

Szinvai Pál, Varga Zoltán Zsolt,

Bada Márta, Bajkó Dániel, Bakos Tamás,

Fazakas Koszta Tibor, Goschler Tamás, Horváth Orsolya,

Koós Árpád, Kovács Noémi, Madarász Gergely,

Pálvölgyi Rita, Remsey András, Szekeres Erzsébet,

Veress Enéh Erzsébet, Zsivkov Anita