Asztali beszélgetések… – Meseterápia

A gyerekek képzeletvilága sokkal jobban működik, mint a felnőtteké, a mese világába könnyebben belehelyezkednek, együtt élnek a történettel, azonosulnak a mesehősökkel. Belefeledkeznek a történet hallgatásba, ez pedig nagyon jó hatással van a fiziológiai állapotukra is, megnyugszanak, ellazulnak tőle, a szívükre, a lelkükre hat. A mesék által közvetített üzenet végső soron az önbizalmat táplálja, ezért is fontos a gyerekeknek, hogy megérintsék őket a mesék. A Mesemúzeum a Petőfi Irodalmi Múzeum egyik tagintézményeként jött létre nyolc évvel ezelőtt, Kányádi Sándor ötlete és javaslata nyomán. Helmich Katalin elmondta, hogy többnyire 6-10 év közötti gyerekcsoportok látogatnak hozzájuk, hétvégén családokat fogadnak. A múzeumban szimbólumvilágot teremtettek, egy meseutat hoztak létre, amely egyértelműen jelzi azokat a fontos elemeket, amelyek nemcsak a magyar a népmesék sajátjai. A látogatók megismerkednek az archetípusokkal, beérnek a sűrű, sötét erdőbe, közben próbatételeken mennek keresztül, és nagyon fontos, hogy ezek többnyire érzékszervi próbák, olyan nehézségi fokúak, amit egy ötéves éppen úgy tud teljesíteni, mint a professzor nagypapája. Nem az a cél, hogy direkt módon ismereteket közvetítsenek, hanem, hogy élmények útján épüljenek. Ahogy maga a mese, úgy a Mesemúzeum is beavatás, egyelőre a kisebb gyerekek számára, de szeretnének a nagyobb korosztály részére is létrehozni egy más típusú foglalkoztató helyet. Országszerte nagy a híre a Mesemúzeumnak, megnyitása óta már több, mint százezer ember ment végig a meseúton és teljesítette a hétpróbákat, de ezenkívül más foglalkozásokat is szerveznek.

Az iskolai követelmény a mesét és az együttlétet sokszor „varázstalanítja”, ezzel szemben a Mesemúzeum csoportos foglalkozásai a mesék által közvetített értékeket nem a munkafüzetek didaktikus módján adják át, hanem élményszerűen, együttműködve, egymásra figyelve. Valamilyen módon mindannyian kapcsolatban vagyunk a mesékkel, bár vannak, akiknek keveset mesélnek, de a szimbólumok és az archaikus világ valahogy mégis hat és működik, attól függetlenül, hogy a modern világunktól meg a várostól nagyon különbözik. Az ismerős otthon és a rejtelmes erdő ellentéte, vagy a fészekben lévő tojás formájának a tökéletessége akkor is hat, ha nem tapasztalja meg nap mint nap a gyerek. A varázslat fontosságára szeretnék felhívni a pedagógusok figyelmét, nagyon nagy szükségünk van rá, hogy belefeledkezzünk történetekbe, és játszani tudjunk – tulajdonképpen életünk végéig.

Mire használhatók a mesék? Réz-Nagy Zoltán lelkész tanított gimnáziumban, többgyermekes édesapa, náluk lefektetéskor minden este van mesélés, amelynek nagyon fontos eleme az ismétlés, így beépül a gyermek lelkébe minden egyes szó. A népmesék előnye, hogy az idő már kipróbálta, letisztította őket, az évezredek során kihullottak azok a történetek, amelyek nem jók és megmaradnak azok, amelyekből erőt lehet meríteni, építenek, és segítenek megtalálni az utat. A legfontosabb, hogy a mesékben ugyanazok a képek, szimbólumok, látványok találhatók, amelyek a lelkünkben is élnek, és ezek nem cserélhetők le. Hogyan segít a mese? Segítségükkel például érzelmeket lehet felszínre hozni, hogy tudjunk róla beszélni. Csóka Judit egy konkrét esetet mesélt el: szokták őt hívni osztályokhoz, ha valami probléma van. Nemrégiben azért hívta el a harmadikosaihoz az osztályfőnök, mert nyáron meghalt a tanító nénijük, és nem tudott erről beszélni a gyerekekkel, akik magukba zárkóztak és nagy feszültség volt az osztályban. Csóka Judit A fehér sólyom című mesét mesélte el nekik, amelyben a kánnak van egy fehér sólyma, aki a kán halála utána kalitkájában három napig nem eszik, nem iszik, gyászol. A mese végeztével megkérdezte a gyerekeket, ki melyik szereplő lenne szívesen. Egyikük azt mondta, a sólyom, és ezzel tálcán kínálta a lehetőséget, hogy ezzel a képpel dolgozzanak. Innentől kezdve tudtak beszélni a hatalmas gyászukról, mert nagyon szerették ezt a tanító nénit, elindultak az élmények, az emlékek, énekeltek is, egy dalt, amit a pedagógus tanított meg nekik. Gyönyörű íve lett a foglalkozásnak, és megnyíltak a gyerekek. Ebből a példából is érzékelhető a meseterápia lényege: a meséken keresztül ránézünk a saját életünkre, és megpróbáljuk megoldani azokat a problémákat, amikkel találkoztunk. A meseterapeuta választja ki azt a mesét, ami az adott élethelyzetre rímelhet. A meseterápia során a mesén keresztül együtt dolgoznak a pácienssel a problémán. Sokféle módon lehet egy mesét értelmezni, egy-egy részletével hosszasan lehet foglalkozni.

Mennyire akarnak az emberek találkozni a jungi értelemben vett énnel? – tette fel a kérdést Galambos Ádám, idézve hozzá Kende Hanna Gyermekpszichodráma című könyvéből. A mesekutatás szerint ugyanis a történetben szereplő szörny igazából bennünk lakozik, és le kell győznünk, hogy kibontakozhasson az egész sereg fortyogó ösztön megfékezésére képes én, személyiségünk, az individuum. Réz-Nagy Zoltán válaszában elmondta, hogy egy hittanárnak óriási lehetőségei vannak, belegondolva, hogy milyen történeteket adhat át: Jónás könyve, Eszter könyve, József története, Dávid király történetei – mestermunkák a meséken belül, az idő megpróbálta őket és bekerültek egy könyvbe, jó a nyelvezetük. Óriási lehetőség ezeket a meséket megtanítani, a szimbólumok nyelvén mély dolgokat hoz elő a lélekből, nagyon jó alap, amire lehet építeni. Másfelől lehetetlen jól érteni a bibliai történeteket, ha nem ismerjük jól a meséket, az Eszter könyvében például sok népmesei elem van. Csóka Judit a népmesékből indulva úgy véli, hogy a mesék evangéliumok, merthogy örömhírt közvetítenek. A mesék azt üzenik, bármilyen tarthatatlan helyzeten lehet változtatni, és a főhős sikerre viszi a történetet, a mesék a jövőbe vetett hitet adják. A gyerekeknek meg lehet tanítani, hogy a rossz dolgokon lehet változtatni, és gyakran a legkisebbek, leggyengébbek oldják meg a problémát. Érdemes megnézni Jézus beszédeit is, amelyeket úgy épít fel, mintha mesét mondana. Akár az Újszövetség gondolatiságára is jellemző, hogy a legkisebb győz, gondoljunk csak Dávid és Góliát története.

A mesének régebben közösségi funkciója is volt, nem szorítkozott a szűk családi körre. Ma is van ilyen, a Mesemúzeumban akár egy osztály jön össze, Csóka Judit legutóbbi könyvbemutatóján (a címe: Mesék feleségekről és férjekről) például egy több korosztályból álló közönség az egyik mese hatására pillanatok alatt közösséggé alakult, de gondolhatunk a Bibliaolvasás tágabb közösségi élményére is. A Boldizsár Ildikónál végzett meseterapeuták arra törekszenek, hogy közösségeket hozzanak létre. Csóka Judit egy könyvtárban szokott mesélni, a Mesekuckóba több család jár, egy másik színhelyen pedig felnőttek számára Meseföldrajz foglalkozást indított. A családok életében a lefekvés a mesélés ideje, hagyományosan nem is a szülő, hanem a nagyszülő mesélt, mert ő ért rá inkább, így, az idősebb dajka által kultúra- és hagyományközvetítő szerepe is volt a mesélésnek. Különböző kultúrák gondolkodásával szintén találkozunk a mesék által, és ez a tolerancia kialakulásához elengedhetetlen, mivel más kultúrák legmélyebb tudásanyagához nyúlunk. Szokások, nyelvhasználat, ételek, ünnepek, mind megjelennek a különböző népek meséiben. Az indián mesékből például az állatok és a természet tiszteletét tanulhatjuk meg, ami a magyar népmesékre ilyen formában nem jellemző. A mesék egy-két kulturális különbségtől eltekintve univerzálisak. Lényeges mozzanata a meséknek az is, hogy a jó és a rossz nagyon erőteljesen elkülönül bennük, bár ez az életben differenciáltabban van jelen, mégis ez segíti a gyereket, hogy pontosan megtanulja a jó és a rossz közötti különbséget.

Éppen Csóka Judit korábban említett könyve kapcsán felmerült a kérdés, hogy mikor meséltek a résztvevők utoljára a párjuknak. Kiderült, hogy ez nem is olyan egyszerű, mert a mesélésre bizony sok időt kell szánni, megfelelő odafordulásra van szükség, bár nagyon fontos lenne a párkapcsolatokban is. Csóka Judit elmondta, nagy eseményekkor mesélnek egymásnak, legutóbb például, amikor meghalt az egyik családtagjuk, az egész családnak elmondott egy mesét. Köztudott, hogy korábban a mesének a felnőttek között volt a helye, ezzel manapság is kellene foglalkoznunk. A kis kultúrákban a közös bölcsesség mesékből áll. Bölcsesség, tanács, életvezetés kapcsán évezredekig ezekhez a történetekhez nyúltak, és működött. Nem voltak alapvetően lelki problémáik, megtalálták a harmóniát a környezetükkel, embertársaikkal. A modern korban az intellektus és egyéb dolgok előbbre valók lettek – egyébként Arisztotelésznek köszönhetjük, hogy a prelogikus történeteket háttérbe szorítottuk, valahol szükséges volt, de megvan a maga következménye és ára is – tette hozzá Réz-Nagy Zoltán. Újra föl kéne fedezni ezeket olyan módon, ahogy tulajdonképpen tesszük, merthogy a mesék segítségével az ember saját belső világait térképezi föl. Boldizsár Ildikótól idézve, a mesék szerint nem a világ működik rosszul, hanem az ember nem kapcsolódik harmonikusan a világ által felkínált lehetőségekhez. Mintha az önismeret kérdése húzódna a mesék mögött: ismerjük-e önmagunkat, akarjuk-e megismerni önmagunkat vagy azt a fajta múltbéli bölcsességet, amivel akár a jövőt kicsit zökkenőmentesebben, harmonikusabban élhetjük meg. Csóka Judit úgy gondolja, ez a bölcsesség mindannyiunkban benne van, és a mesék ahhoz segítenek hozzá, hogy felszínre kerüljön. Réz-Nagy Zoltán szerint a legtöbb hibát azzal követjük el, hogy türelmetlenek vagyunk. Sok mesében a leghangsúlyosabb, hogy a főhős tud várni, de amikor tenni kell, akkor cselekszik –  például egy suhintással levágja a sárkány mind a tizenkét fejét. Egy ilyen mese – átvitt értelemben –  a kellő bátorság előhívásában tud segíteni, amikor tényleg váltani kell, például ott kell hagyni egy munkahelyet, mert tönkretenné az embert, akkor lépni kell, fel kell állni és elmenni. Nem az agresszióról van szó, hanem az időben történő cselekvésről.

A program végén az egyik hozzászóló azt fájlalta, hogy manapság nem tudnak megfelelő módon kérdezni az emberek. Eszünkbe juthat a Parsifal, alapmesénk, ami arra tanít, hogy igenis, kérdezni kell. Jó-e az, ha nem eszi meg Piroskát a farkas? – hangzott a következő kérdés. Helmich Katalin szerint az átírással a mesék a lényegüket vesztik el. Az viszont, hogy mikor, kinek és mit mesélünk, nyilván megfontolandó. Mivel a mesék az élet nagy dolgairól szólnak, hazudnánk, ha nem foglalkoznánk például a halállal, de nem mindegy, hogyan tesszük ezt. A mesékről tudjuk, hogy igazak is meg nem is, és abban a pillanatban annyit fogadunk be belőlük, amennyit épp tudunk. Kitért arra is, hogy más a képben megjelenített mese, és más a hallgatott történet. Árthatunk-e a gyereknek, ha nem a korának megfelelő mesét olvasunk neki? Nem, mert ilyenkor a kisgyerek unatkozik, vagy elhagyja a mesélőt, jelzi, ha őt az nem fogja meg, ösztönösen védekezik, látjuk rajta, hogyan reagál. Egy másik hozzászóló gyerekkori kedvencét, Janikovszky Évát említette. Szeretné a gyerekeivel is megosztani az élményét, ismerősei szerint viszont a mai gyerekeket ezek a történetek már nem érdeklik. Van-e értelme megkülönböztetni a régi meséket és új meséket? Egyfelől van, hiszen a gyerek a saját korára kíváncsi, másfelől érdeklik az élet nagy kérdéseiről szóló univerzális mesék. Az elvarázsolódás igénye megvan a gyerekekben, a lényeg az, hogy a mesélő hiteles legyen. Lehetséges az is, hogy a felolvasást utasítják el, ilyenkor meséljünk fejből. Sokszor jól jön, ha kezdetben közvetlenül őróla vagy a család történetéről mesélünk.