Ámos Imre és a XX. század - kortárs összművészeti kiállítás Dunaszerdahelyen - megnyitószöveg

Tisztelet Hölgyeim és Uraim!

Szeretettel köszöntöm Önöket az Ámos Imre és a xx. század – kortárs összművészeti kiállítás dunaszerdahelyi bemutatóján. Ámos Imre életműve, mely a kvalitást és a történelmi borzalmat, azaz a holokauszt érthetetlenségét egyaránt magába foglalja, meglátásom szerint olyan kérdést tár a látogató elé, mely az ember értékére, mindennemű erőszak embertelenségére és az az elleni felszólalásra helyezi a hangsúlyt.

Már a Szentírás elején találkozunk azzal az egzisztenciális kérdéssel, mely egész életünk, azaz múltunk, jelenünk és jövőnk meghatározó iránytűjének tekinthető. Kaint az Úr így kérdezi: „Hol van a te testvéred?” Ö, talán a felelősséget elkerülni kívánva kissé gunyoros, visszakérdező választ ad az Úrnak: „Talán őrizője vagyok az én testvéremnek?” Pedig a történetet ismerve tudhatjuk: Kain addigra már meggyilkolta egyetlen testvérét.

A közelmúlt, melyben a másokért való kiállás oly sok esetben elmaradt hasonló kérdést feszeget. Őrizője vagyok én annak a testvéremnek, akit mások ideológiák, nézetek vagy bármiféle meggyőződés alapján meggyilkoltak? Felelős vagyok én, a holokauszt értelmetlenségében elpusztítottakért? Hordozója vagyok a bűnnek, melyet apáink követtek el?

Jelen kiállítás, melyet a Magyarországi Evangélikus Egyház és az Asztali Beszélgetések Kulturális Alapítvány hívott életre és a Kortárs Magyar Galériával együttműködve most itt látható ezeket a kérdéseket helyezi centrumába.

Nagy öröm, hogy a kortárs művészeti élet számos személye erre a felhívásra nemcsak válaszolt, hanem elmélyedve, egymás kérdéseit mintegy továbbgondolva műveikkel néma hitvallást és egyúttal korlenyomatot ad. Felszólalást azért, hogy az emberi érték, a másokat ért bántalmak nem maradhatnak szó nélkül, hanem azzal feladatunk van. Nem viselni, hanem választ találni vagyunk hívatottak arra, hogy mi milyen módon álljuk meg helyünket a világban. Azaz képesek vagyunk-e önnön érdekeinket hátul hagyva másokért, a jóért és az igazságért kiállni. Avagy megkerülve a kérdést, mi is, kibúvót keresve elhagyjuk a válaszadás valós lehetőségét...

Kaint Ábel gyilkosságát követően az Úr bár megbüntette, de nem nem ölte meg. Élni hagyta, sőt, egy jelet tett homlokára, melyről mindenki tudhatta, hogy aki Kaint bántja, annak az Úr hétszeresen bünteti meg. Majd később azt is megtudjuk, hogy Kainnak gyermekei születnek. A nagy fordulat, a bűn felismerése és annak feldolgozása több generációval később fogalmazódik csak meg. Erről a Szentítársban ezt olvassuk: „Egyszer ezt mondta Lámek a feleségeinek: Ádá és Cillá, hallgassatok szómra! Lámek asszonyai, figyeljetek mondásomra! Embert ölök, ha megsebez, gyermeket is, ha megüt. Ha hétszeres a bosszú Kainért, hetvenhétszeres az Lámekért! Ádám újból a feleségével hált, és az fiút szült, és Sétnek nevezte el, mert azt mondta: Adott nekem Isten más utódot Ábel helyett, akit meggyilkolt Kain. Sétnek is született fia, akit Enósnak nevezett el. Akkor kezdték segítségül hívni az ÚR nevét.” /1Móz 4, 23-26/

A Magyarországi Evangélikus Egyház, a kiállítás köszöntőfalán is feltüntetve így fogalmaz: „A Magyarországi Evangélikus Egyház felelősséget érez a múltban elkövetett mulasztásaiért, és a jelen kiállítást a bocsánatkérés és a szeretet kifejezésének szolgálatába kívánja állítani.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Hiszünk abban, hogy az a fajta szabadság, mely által lehetőségünk van dönteni jó és rossz fölött, nemcsak saját magunk számára, hanem mások számára is felelősséget fogalmaz meg. Mindezt tanításában körbetekintően fogalmazza meg Szent Ágoston, aki azt mondja, hogy az emberi akarat szabad. Ebből vezeti le, hogy a világban jelen van a rossz is, hiszen az embernek szabadságában áll, hogy ne a jót cselekedje.

Eszembe jut erről a korunkban is sokat használt, egymás ellentétpárjaként értelmezhető két fogalom a szent és a profán. A szent, amely a sacer latin szóból ered az elhatárol jelentéssel bír. Alapvetően azt a területet jelzi, mely nem a hétköznapiban értendő, hanem megkülönböztetett. Az ezen kívüli rész a profán (latin profanus) azaz kívül eső tartomány.

E két fogalom egymásmellé állítása talán kifejezi azt a gondolatiságot, hogy lehetőségünk van a szentben lenni, de ugyanolyan lehetőségünk van a profánt, a kívül esőt, a hétköznapit vagy szürkeséget élni. Azt a mindennapi életet, mely nem tesz különbséget jó és rossz között, közönyös marad, mely nem helyezkedik olyan etikai elvekre, ami élhető, másokért és önmagáért egyaránt felelősséget vállaló kultúrát feltételez.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Hadd idézzem egy német katolikus teológus, Johann Baptist Metz gondolatát, akinek életműve a politikai teológia és a szenvedés teológiai értelmezésére irányul. Így ír: „A beszélgetés végén Milan Machovec cseh filozófus felidézte Theodor Adorno filozófus azon kijelentését, miszerint „Auschwitz után nincsenek többé költemények”, és azt kérdezte tőlem, hogy tudnak-e még imádkozni Auschwitz után a keresztények. Némi tanakodás után azt válaszoltam neki, amit ma is válaszolnék a kérdésre: azért tudunk imádkozni Auschwitz után, mert Auschwitzban is folyt imádság – a zsidó áldozatok énekében, a zsidó áldozatok kiáltásában. Bár nem az összes áldozat volt zsidó, minden zsidó az áldozatokhoz tartozott.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Meggyőződésem, hogy jelen korunk számos területére kiterjed a fenti kérdésre adott válasz. A ma nyíló kiállításon kortárs íróink kéziratait olvasva szembesülhetünk a fájdalom, a feldolgozatlanság hiányának húsba markoló fájdalmával. A felcsendülő zeneművek, melyek a kiállítótérben végigkísérnek minket mind mind az értelmetlenség ellen szólnak a maguk elvonatkoztatott tisztaságában. A festmények sötét színvilága, a remény és a felismerés megfogalmazása végigkísérhető a kiállítási alkotásokon. Mintegy elvonatkoztatott valóság, amely szabadulni kíván a múlt fájdalmaitól, viszont azt nem úgy teszi, hogy félresöpri vagy elfeledkezik a múltban történtekről, hanem a beismerés, az alázat és a bocsánatkérés hangjára helyezkedik.

Olyan hangon szólal meg, mely kiáll az ember mellett.

Ezáltal válik a kiállítás vigasszá, reménységgé, és a múltból induló, a jelenben üzenetet hordozó hírvivővé. Mintegy tükör számunkra, a lelkiismeret másoktól jövő, önmagunkra, saját önvizsgálatunkra hívó kortárs megfogalmazása annak, hogy hol vagyok én, és hol van az én testvérem...

Az Ámos Imre és a XX. század kortárs összművészeti kiállítást Pilinszky János Négysoros című versével nyitom meg.

Négysoros

Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

Ámos Imre és a XX. század - kortárs összművészeti kiállítás

2013. március 8 - április 5.
Dunaszerdahely, Kortárs Magyar Galéria

A kiállítás fővédnöke: 

Schweitzer József nyugalmazott országos főrabbi.

A kiállítás védnökei:

Fabiny Tamás evangélikus püspök és 

Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát.

Kiállító művészek: 

IRODALOM

Darvasi László, Ferdinandy György, Juhász Ferenc, Kertész Imre, Krasznahorkai László, Lator László, Parti-Nagy Lajos, Petőcz András, Podmaniczky Szilárd, Takács Zsuzsa, Závada Pál

KÉPZŐMŰVÉSZET

ZENE