Fabiny Tamás: Ámos Imre és a 20. század

Két zsidó megy az utcán.
Az egyik kérdez valamit a másiktól.
A másik válaszol neki.
Eközben mennek.
Az első, akinek időközben egy új kérdés jutott az eszébe, fölteszi.
A másik válaszol rá valamit.
Ezen néha nevetni lehet.
Máskor nem lehet rajta nevetni.
Ők pedig továbbmennek.
Tovább beszélgetnek.
Nehéz dolog ez.

Két zsidó megy az utcán: Ámos Imre és Anna Margit.

Utóbbi maga is művész, Vaszary János tanítványa. Gyakran sétálnak együtt Budapest utcáin. Házasságkötésük előtt szeretett Nagykállójára is elviszi őt Ámos Imre. Szentendre utcáin különösen is sokat járnak együtt. Kézen-fogva, ahogy a mai emlékház bejáratán is látható a két egymásba fonódó kéz. Ha az egyik kérdez valamit, a másik válaszol neki. Azon néha lehet nevetni. Bizonyára sokat nevetnek Párizsban is, hiszen bár szegények, de fiatalok. Aztán egyre többször kerülnek olyan helyzetbe, amin nem lehet nevetni. „A figuráim félrefordított feje mind mélyen szomorú, mint a zsidó sors, nem véletlen az, hogy mind olyanok, mert nem tudok egy jókedvű zsidó ábrázatot festeni, mert távol vannak tőlem." – írja egy helyen Ámos Imre. A festő és múzsája egyre komorabb színekkel szerepel a vásznakon. Két zsidó megy az utcán. Egy házaspár. Az egyik két munkaszolgálat közben átutazik Budapesten, a másik szívósan keresi az alkalmat, hogy lássa őt és erőt adjon neki. A Lehel úti kaszárnyában találkoznak. Az egyik átad egy vázlatfüzetet, amelyet szolnoki állomásozása során rajzolt tele. A másik átveszi. Ezen nem lehet nevetni. Aztán továbbmennek. Egyikük a szászországi koncentrációs tábor, másikuk a hazai megaláztatások felé. Nehéz dolog ez. Elmondása szerint Anna Margit sokáig azért nem akart Németországba utazni, mert nem tudhatta, mikor lép szeretett férje hamvaira. Ismerjük ezt az érzést a keresztényüldözés idejéből is. Az első századokban hívő emberek azért nem mentek színházba és cirkuszba, mert tudták, hogy hittestvéreik vére folyt ott a porondon. Zsidók, keresztények esetében, sőt bárki emberfia esetében tiszteletben kell tartani ezt az érzést.

Két zsidó megy az utcán: Ámos Imre és Marc Chagall.

Párizsban közel laknak egymáshoz, így a magyar festőházaspár meglátogatja a már befutott művészt. Hónuk alatt tekercsben visznek néhány képet mutatóba, amiket aztán Chagall érdeklődéssel tanulmányoz, és őszinte dicsérettel illet. Az egyik kérdez valamit a másiktól. A másik válaszol neki.

Ámos több rajzban örökíti meg ezt a találkozást. Az egyiknek ezt a címet adja: Chagallról gondolkodom. A ceruzarajzon egy gyertyatartó mögött a két művész kinyújtott keze egy kohanita (papi) áldásban egyesül. A kép címe ez is lehetne: Chagallról álmodom. Amikor a festő letette az Unger nevet, akkor egy ideig nem Ámosként, hanem Álmosként jegyezte képeit. Két zsidó megy az utcán. Az egyik a fehéroroszországi, a másik az északkelet-magyarországi haszid közösségek élményeit hozza magával. Két ember megy az utcán? Nem megy, hanem száll, száll a házak fölött, kakasok, kecskék, fehérruhás asszonyok és hegedülő férfiak társaságban. Álmos-Chagall és Álmos-Ámos látomásai egymásra úsznak. A festészetben nem is olyan nehéz dolog ez.

Két zsidó megy az utcán: Ámos Imre és Radnóti Miklós.

Mindkettő alkotni akar, apokaliptikus időkben is. Egyiknél egy notesz, amibe „vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron" írja verseit. Másiknál már papír sincs, csak egy nyírfakéreg. Ukrajnai munkaszolgálata során erre rajzolja művét. Az egyik azt írja: „baljós a menny felettem", a másik komor színekkel fejezi ki ugyanezt. Az egyik így ír „de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!" – a másik viszont sötét felhőt rajzol a kerek hold elé. Az egyik angyalokat fest, hol égő létrán, hol mankóval a hóna alatt, a másik így ír: „tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van." Két zsidó megy az úton. Erőltetett menet-ben. Az egyik így ír: „Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!" A másik bekötött szemű ember nem a létra fokára, hanem a tűzbe lép. Az egyik síró angyalt fest, a másik pedig így ír: „Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -/ talán most senki sincs." S egy harmadik alkotó ide a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógába gyönyörű angyalfestményt hoz. Egy negyedik művész pedig a két munkaszolgálatosra emlékezve a Meredek út című szobrát ajánlja fel.

Két zsidó megy az utcán: Ámos Imre és Pap Károly.

Az egyik a Jelenések könyvéhez készít tizenkét részből álló sorozatot, a másik egy nagy Jézus-regény előtanulmányait írja. Az egyik megfeszített Krisztusokkal rajzolja tele a szolnoki vázlatfüzetet, a másik egy regényhőse végigjárja ugyan Jézus szenvedésének stációit, keresztjét is megácsolja, ám nem feszíttetik meg, nem veheti magára az emberek bűneit. Két zsidó megy az utcán. Hamarosan mindkettőt megölik. De itt még beszélgetnek egymással. Az egyik rajzban kérdez valamit, a másik novellában válaszol neki. Tovább beszélgetnek. Ámos Imre elárulja Pap Károlynak, hogy ő nemcsak festő, hanem – igaz, szinte csak titokban – költő is. El is mondja egy négysorosát: „Bogáncsok között levetett sarukkal / Ruhámat megtépve ülök réveget / Ősi népeknek bús ivadéka / Átkokat hordozok és áldást cipelek." És a két zsidó, ősi népek e két bús ivadéka megy tovább az egyre meredekebb úton. Beszélgetésükbe egy evangélikus teológus kérésére újabb írók és újabb képzőművészek, aztán meg zenészek kapcsolódnak be. Nevetni ezen sem lehet, de nem is olyan nehéz dolog ez. Még egy könyv is születhet ezekből a találkozásokból.

Két zsidó megy az utcán: Ámos Imre és a Názáreti Jézus.

Ámos kérdez valamit Jézustól. Jézus válaszol neki. Mi kicsit távolabb állunk, ezért csak a kérdést halljuk, a választ nem. A kérdések mindig hangosabbak, mint a válaszok. Ha jól értem, ezen az úton Ámos Imre azt kérdezi Jézustól, hogy miért a sok szenvedés. Jézus csöndes válaszát nem értem pontosan. Ámosnak időközben egy új kérdés jut az eszébe, fölteszi. Immár az ő szava is halkabb, de mintha már nem a „miért", hanem a „mivégre" lenne az első szó: Mivégre a sok szenvedés? Jézus erre is válaszol valamit. Közben továbbmennek., folyamatosan beszélgetnek. Aztán Jézus is feltesz egy kérdést: Igaz, a színek összefüggésében verset írtál rólam? Ámos alighanem szemérmesen válaszol: „Te mindent tudsz." De ha akarod, elmondom neked. És útközben máris rákezd:

„Meghalsz mind mindahány
És újra jössz, mert köntösöd sötét
Évmilliókat éltél már talán de
Lelked a színek lépcsőjén indul
Örök útjára, most jön a zöld
Utána kék s míg elföldelik
Porhüvelyét ő leér lassan az utolsóra
s az ibolyán túl a végtelenbe lép"

Szép ez a vers, válaszolná halkan Jézus. Igaz, hogy némely okoskodó teológus hiányolná a feltámadásra való utalást, de az maradjon az én titkom.
Igen, alighanem így beszélget az úton a két zsidó, Ámos és Jézus. És ahogy egykor Galielában, most is mind többen csatlakoznak hozzájuk. Örülnek, hogy kérdezhetnek, majd a kapott válasz után újabb és újabb kérdést tehetnek fel. Vagy ők is mondhatnak verset a színekről, mint például Petőcz András. Ő így fogalmaz: „Én a Színek Országában szeretnék élni, / ott, ahol lehet még álmodni színes tintákat, / ceruzarajzokat, ecsetvonásokat."

Így beszélgetnek, verselgetnek és énekelnek, egyre többen. Két zsidó és két nem zsidó. Sok zsidó és sok nem zsidó. Beszélgetnek útközben, majd ha elfáradnak, asztalhoz telepednek. Az Asztali beszélgetések kiváltképp értékesek.

A beszélgetés csodákat művelhet. Jó kérdésekre még jobb válaszokat kaphatunk. Úgy, ahogy Martin Buber haszid elbeszélésében:

„Egyszer Pinchas rabbi megkérdezte tanítványaitól:

Meg tudjátok-e határozni azt a pillanatot, amikor megszűnik az éjszaka, és elkezdődik a nappal?
Talán az a pillanat, amikor már távolról meg tudjuk különböztetni a kecskét a báránytól?
Nem jól válaszoltál – mondta a rabbi.
Vagy talán az a pillanat, amikor meg tudjuk különböztetni az olajágat a fügefa ágától? – próbálkozott a másik is.
Nem jól válaszoltál – hangzott a rabbi szava.
Hát mikor – kérdezték a tanítványok.
Ez az a pillanat, amikor bárki szemébe nézel is, abban felismered saját testvéredet. Eddig a pillanatig az éjszaka uralkodik benned."

A könyv alapjául szolgáló kiállítás címe így szól: Hol van a te testvéred? Hiszem, hogy szűnik már az éjszaka, és másik szemébe nézve felismerjük a testvérünket.
Fontos, hogy tudunk egymástól kérdezni. És készek vagyunk választ is adni. Beszélgessünk: festők és szobrászok, írók és zenészek művészek és teológusok. hívők és agnosztikusok.

Amit egymásnak mondunk, azon néha nevetni lehet. Néha nem lehet nevetni. De aztán mégiscsak egyre többet lehet nevetni.

Befejezésül hadd idézzem a 126. zsoltárt. Ez egy zarándokének. Vagyis arról szól, hogy két zsidó megy az utcán. E zarándokének így kezdődik:

„Mikor jóra fordította Sion sorsát az ÚR,
olyanok voltunk, mint az álmodók.
Akkor megtelt a szánk nevetéssel,
és örömkiáltás volt nyelvünkön.
Ezt mondták akkor a népek:
Hatalmas dolgot tett ezekkel az ÚR!
Hatalmas dogot tett velünk az ÚR,
ezért örvendezünk."

A kötetről:

Feldolgozni a feldolgozhatatlant? Mit kezdünk a múlt sötét oldalával? Mi történik akkor, amikor a kvalitást és az életet mások korlátozzák vagy ideológiai alapon megsemmisítik? Lehet-e a széthúzás helyett testvériségen alapuló társadalmat elképzelni? Van remény? A második világháborút megelőzően a párizsi világkiállítás idejére az Eiffel-torony oldalára a művészek akaratából a PAX felirat került. Ma Ámos Imre egyik alkotására helyeztük el úgy a béke jelképét, hogy közben művészeket kértünk meg az együtt gondolkodásra, az összefogásra. Ámos Imre életén és művészetén keresztül szembesülhetünk a holokauszt esztelenségével, a szolidaritás hiányával, az ember embertelenségével.

A „magyar Chagall" és még százezrek kegyetlen meggyilkolása azonban nemcsak saját korának, hanem jelenünknek is üzen. „Hol van a te testvéred?" Alapvetően ezt a kérdést kutatják és keresik a feldolgozás lehetőségének reményében, a testvériség jegyében a kötet alkotói.

A kötet szerzői:

VÉDNÖKÖK: Schweitzer József, Fabiny Tamás, Várszegi Asztrik

IRODALOM: Darvasi László, Ferdinandy György, Juhász Ferenc, Kertész Imre, Krasznahorkai László, Lator László, Parti-Nagy Lajos, Petőcz András, Podmaniczky Szilárd, Takács Zsuzsa, Závada Pál

KÉPZŐMŰVÉSZET: Aknay János, Ámos Imre, Anna Mark, Benczúr Emese, Bohus Zoltán, Böröcz András, Deim Pál, Ézsiás István, Fehér László, Haász István, Haraszty István, Hollán Sándor, Kalmár János, Konok Tamás, Kovács-Gombos Gábor, Lugossy Mária, Matzon Ákos, Megyik János, Nádler István, Pauer Gyula, Szüts Miklós, Tölg-Molnár Zoltán, Váli Dezső, Vojnich Erzsébet

FILM: Gothár Péter

ZENE: Dés László, Fassang László, Vukán György, Szent Efrém Férfikar

Ámos Imre és a 20. század. Corvina Kiadó, Luther Kiadó, Szerk: Galambos Ádám, 176 oldal + DVD melléklet

KIÁLTVÁNY
1, Az élet tisztelete alapvető, mindenkit megillető és mindenkit a másik tiszteletben tartására kötelező érték.

2, Az európai etika a XX. században sérült; helyreállítása megtörténhet a zsidó-keresztény kultúrára alapozva.

3, Az emberi kreáció magában hordja az egymásért, az emberért és a természetért való felelősségvállalást. A visszaélésektől elzárkózik, az igazságnak ad helyet.

4, Az emberi kultúra felelőssége, hogy elutasítson mindenféle bántalmazást; az erőszakot elítéli, és békességre törekszik.

5, Az individuum nem önmagában áll; szem előtt tartja a közösséget és annak értékeit, és ezek tudatában, a jót keresve dönt.

6, A faji, nemi, származási vagy bármilyen egyéb megkülönböztetéssel szemben az egyenlőség, az egyetemes emberi értékek mellett áll ki.

7, Az egyéni, társadalmi, politikai érdekeken felül áll egy egyetemes norma, amely ezeket meghatározza. Ez a másik ember elfogadásán, az élet tiszteletén alapul.

 A kiállítást a Magyarországi Evangélikus Egyház és az Asztali Beszélgetések Kulturális Alapítvány szervezte.
2012. december 7 - 2013. október 31. között a tárlat öt helyszínen lett bemutatva: Szentendre (Régi Művésztelepi Galéria), Dunaszerdahely (Kortárs Magyar Galéria), Pécs (Zsolnay Negyed - Pécsi Galéria), Berlin (Collegium Hungaricum), Budapest (Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga). A kiállítás látogatottsága meghaladta a harmincötezer főt.