„Az égre írj, ha minden összetört!”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Radnóti Miklós 1943-ban írt drámai Negyedik eclogájának záró sora így hangzik: „az égre írj, ha minden összetört!”
Vallom, hogy 1944-ben ez valóban megtörtént. Ténylegesen minden összetört. Megsebeződött az, amiben hittünk vagy hihettünk, mára új nyelvet kell kialakítani. Ma, amikor a remény jegyében együtt vagyunk rá kell döbbennünk: ahhoz, hogy közösen tudjunk előre tekinteni szembe kell néznünk múltunkkal. Ennek értelmében meggyőződésem, hogy a holokauszt 70 emlékév az emlékezés lehetősége mellett identitásunk kérdésére irányulhatna, így egyik meghatározó kérdése, hogy zsidóként, keresztényként, de legfőképpen emberként mit kezdünk a személyes kérdéssel, saját érintettségünkkel. Mit kezdünk az ember, a testvér, a bocsánatkérés és megbocsátás fogalmával? Mit kezdünk – ha egyáltalán kezdünk valamit – az alázat gyakorlásával?

Többen úgy fogalmaznak, hogy a holokausztban a zsidóság halt meg. Azonban egyre erőteljesebben előkerül az a megközelítés, mely szerint a kereszténység és az ember kudarcáról beszélünk. Hogy lehetett, miként alakulhatott ki, hogy az ember saját hitével, a testvérszeretet kulcsfontosságú gyakorlásával szembeforduljon? Sokféle magyarázatot, káini választ, kibúvót ismerünk, de ha a valóságot leplezetlenül keressük, egyik sem ad megnyugvást. A valóság más. A valóság úgy, mint ahogy az itt látható alkotások, a zene, az imádságok és maga az épület is, alázatért és bocsánatkérésért kiált. Olyan emberségért, melyet képmutató, magukat igazoló emberek helyett igaz emberek halkan, sokszor név nélkül mutattak. Olyan emberségért, mely meri vállalni akár saját cinkosságát, mulasztását és vétkét. Olyanért, mely felvállalja múltját és ezáltal, vagyis ebből okulva, saját etikájában az ember, az emberszeretet, a másik mint testvér fogalmát éli meg. Az ember ugyanis attól válik a szó igaz értelmében emberré, ha tudatosítja: saját embersége a másik emberségének és ezáltal szeretetének felismerésével és gyakorlásával kezdődik.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A magyar Soá hetvenedik évfordulóján szükségszerű megfogalmaznunk: a Soá tragédiája nem zsidó ügy, hanem keresztény, egyéni és össztársadalmi trauma egyaránt. Ma, ennek kifejezéseként rabbik, püspökök és egyházi gondolkodók írtak Ima Auschwitz után címmel imádságokat, melyeket kortárs művészek a művészet eszközeivel vizuális tartalommá formálva tettek egyetemes üzenetté.
Az imádság nem állásfoglalás, nem embereknek való megfelelési kényszer, hanem az Isten felé fohászkodó bocsánatkérés és megbocsátás hangja tud lenni. Az, hogy ebben több felekezet és művész is képviselteti magát talán kifejezi: a megbékéléshez és az őszinte szóhoz közösségre van szükség. A bocsánatkérés és a fohász eme halk, de reménység szerint őszinte hangja a szétszakadás és megosztottság helyett az összefogás jele – mintegy kiáltvány –, az alázat kifejezője lehet.
Ugyanakkor tudhatjuk, hogy igaza van a mártírsorsú evangélikus teológusnak, az Adolf Hitler elleni merényletkísérlet egyik résztvevőjének, Dietrich Bonhoeffernek, aki így fogalmaz: „A kegyelem hirdetésének is megvannak a határai. A kegyelmet nem lehet annak hirdetni, aki nem ismeri fel, nem különbözteti meg, vagy nem vágyik rá... Az a világ, amelynek a kegyelem csupán jó üzletként van odavetve, rá fog unni, és nem csak lábbal tapos a Szentre, hanem azokat is szét fogja tépni, akik azt ráerőltetik.”
Keresztényként a kérdés nem más, mint amit Johann Baptist Metz római katolikus teológus, a 20. századi szenvedésteológia egyik meghatározó személyisége egyik írásában így fogalmaz meg: „Meg lehet-e bízni a rémületünkben, a bűnvallomásunkban – amiatti szégyenünkben, hogy Auschwitznak hátat fordítva éltünk és imádkoztunk (...) Megbízhatunk-e saját keresztény teológiánkban, abban, hogy végre megtanulta a leckét, hogy most már óvatosan bánik azzal a rejtett antiszemitizmussal, amely nem nyers rasszizmusként veti fel a fejét a teológián belül, (…) azzal az antiszemitizmussal, amely kezdettől fogva lényegileg hozzátartozó kísértésként ólálkodott a keresztény teológia körül? Megváltoztatta-e kereszténységünket, hogy emlékezünk Auschwitzra? Valóban Auschwitz utáni egyház vagyunk-e? Vagy ma is olyan keresztények, olyan egyház vagyunk, amilyen tegnap voltunk?”
Ehhez teszem hozzá az ezzel párhuzamos kérdést: ma is olyan emberek, olyan társadalom vagyunk-e, amilyen tegnap voltunk? Azaz tanulunk-e múltunkból és felismerjük az elesettekért, a nélkülözőkért, az üldözött cigány-, zsidó-, keresztény- és nem vallásos testvéreinkért való kiállás felelősségét?

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A kereszténység liturgiájában együtt mondja a másikért: „Békesség néked”, míg a zsidó liturgiában naponta többször imádkozzák az egész világ békéjéért: „Aki békét teremt a magasságokban, ő teremtsen békét számunkra is.”
Ma, amikor az Otto Wagner által tervezett Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában körbenézek óhatatlanul egy 1908-as kiadású kicsinyke zsidó imakönyv jut az eszembe, melyben rabbik imádságai mellett katolikus és evangélikus püspökök fohászai is szerepeltek. Ugyanakkor nem tudok úgy tekinteni ezekre az omladozó, málló falakra, hogy ne jusson eszembe a bejárat mellett feltüntetett emléktábla felirata, mely szívembe vési, hogy 1941-ben ez az épület is deportálások gyűjtőhelyekeként működött. Hetvenöt éve, 1939. szeptember 1-jén tört ki a második világháború. Ma, a benépesült zsinagóga épülete, a művészek és felekezetek összefogása, talán hozzájárul ahhoz, hogy valami más tűnjön föl előttünk. Valami, ami nem ostoroz, nem megosztásra épül, hanem alázattal, tiszta hangként közösen szól. Köszönöm a művészeknek, püspököknek, teológusoknak, a tisztelt jelenlévőknek és minden jóakaratú embernek, hogy közösen állunk ki egy egymást megbecsülő emberibb, testvéribb, etikusabb világért.

Imák Auschwitz után

2014. szeptember 1 – szeptember 30.
Budapest, Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga

Képzőművészek: Benczúr Emese képzőművész, Haász István festőművész, Haraszty István szobrász, kinetikus művész, Klimó Károly festőművész, Konok Tamás festőművész, Krajcsovics Éva festőművész, Lovas Ilona képzőművész Matzon Ákos festőművész, Nádler István festőművész, Szüts Miklós festőművész Tölg-Molnár Zoltán festőművész, Vojnich Erzsébet festőművész

Zene: Kurtág György – zeneszerző, zongoraművész

Felekezeti résztvevők: Fabiny Tamás – evangélikus püspök, Fischl Vilmos – a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának főtitkára, Frölich Róbert – főrabbi, Gáncs Péter – evangélikus elnök-püspök, Papp János – baptista elnök, Róna Tamás – rabbi, Steinbach József – református püspök, Szabó István – református püspök, Varga Mátyás – bencés szerzetes, Várszegi Asztrik – pannonhalmi főapát, Verő Tamás – rabbi

Kurátor: Galambos Ádám – evangélikus teológus