Petőcz Andrással ünnepelték a költészet napját Kelenföldön

A kelenföldi evangélikusok a költészet napját kortárs költőnk, Petőcz András jelenlétében, a művész munkásságának megismerésével ünnepelték. A kellemes hangulatú beszélgetésen a jelenlévők betekintést nyerhettek a művész gyermekkorába, többek között fény derült arra is, hogy a költői pályát a művész először öt éves korában határozta meg. Az akkor édesanyja által megmosolyogtató kijelentést a későbbiekben elhatározás követte, mely a nyolcvanas években az avantgárd művészethez való csatlakozásánál karrierje elindulásához vezetett. Nagy László és Kassák Lajos ihletésére képversek születtek tollából, majd összművészeti performance-okban vett részt a József Attila-díjas költő. A külföldi alkotói utakkal bőségesen megtűzdelt eddigi életút egyúttal lehetőséget adott a művésznek arra is, hogy munkásságában a szabadság gondolata és gondolatisága minél erősebb kifejezőerővel bírjon.

„A szabadság – természetesen annak hiánya is nagy műveket hozott létre – a kreativitás nélkülözhetetlen eleme. A szabadságot legfőképpen belső, lelki szabadságként értem, bár a külső, a társadalom által adott szabadság is fontos az alkotáshoz. A belső, azaz egzisztenciális szabadság azonban az, amiben olyan művek jöhetnek létre, melyek túlmutatnak a jelenen” – fogalmazott a költő.

A felolvasásokkal színesített beszélgetésen Petőcz András istenes verseiről elmondta, hogy „míg kezdetben egy személytelenebb képben neveztem meg Istent, addig az utóbbi, várhatóan jövőre megjelenő kötetemben ez megváltozott, összeforrt, ezért nevezem már Istent Istennek.”

A művész arra a kérdésre, hogy miért ábrázolja lírájában Istent hétköznapi, sokszor elesett szituációban elmondta: „a szociális érzékenység sohasem állt messze tőlem. A körülöttem lévő világban, elesettek között, a másik emberben, sőt, saját magunkban is, bár nem könnyű, de fel lehet fedezni az emberré vált Istent. Ezt próbálom kifejezni, másoknak megmutatni, egyúttal rávilágítani arra, hogy Isten nincs messze tőlünk.”

A beszélgetés a későbbiekben sem zárult le, hiszen a kelenföldiek szeretetvendégsége keretében kötetlen együttlétre került sor. Az alkalom rávilágított arra is, hogy fontos a párbeszéd, a művészet és egyház találkozási lehetősége, hiszen egymás megismeréséből csak tanulhatunk.

Petőcz András: A kéregető Isten

Ott, az autók közt, arra jár az Isten.

Igen, ő az. Az a szakállas, ott, kissé elrongyolt
ruhában. Látod? A vállát görbén tartja, ezzel is
jelezve, hogy megalázza magát. Kéreget, persze.
Nincs hol laknia. Van egy titkos helye, egy szűk
utca elhagyott szuterénlakása előtt. Oda vackolja
be magát éjszakára, a lépcsőre, két kukát is oda
szokott húzni, hogy a járókelők ne vehessék észre.

A múltkor még meg is szólított az Isten.

Várakoztam épp a lámpa előtt. Nyár volt, mégsem
akartam a klímát bekapcsolni, emiatt le volt húzva
az ablakom. A fedélnélküliek újságja volt a kezében,
azt mutatta, úgy kérte a pénzt. Egy pillanatra, mikor
az arcába néztem, meg az a csontos, sovány alakja,
ahogy a szemembe villant, azt hittem, az apám.
Ő volt ilyen, nyolcvanévesen: vékony, de energikus.

Aztán csak rám nézett, s továbbment az Isten.

Meg sem várta, hogy adok-e neki pénzt. Én meg
álltam ott, mögöttem dudáltak akkor, mert a lámpa
zöldre váltott. És, persze, aztán magamhoz tértem,
hajtottam tovább. Azóta gyakran visszatérek, és
figyelem az Istent. Vagy az apámat. Nem is tudom.
Néha úgy érzem, semmit sem tudok. Csak nézem,
ahogy kéreget az újságjával, és zavarban vagyok.

Ott, az autók közt, sétálgat az Isten.

Szép lenne beszélni vele, de nem merem megszólítani.
Szeretném újra megölelni, ahogy tettem valamikor.
Még nagyon fiatal voltam, vagy nem is voltam, talán
azokban a pillanatokban még nem is vagyunk, amikor
van bennünk erő megölelni azt, akit később magára
hagyunk. Talán a születésem előtt öleltem magamhoz
Isten csontos és inas, szomorú testét. Talán csak akkor.

(A vers először az Eső Irodalmi Lap 2014/4-es számában jelent meg.)