DRAGOMÁN György és FORGÁCH András disputája

 

Asztali beszélgetések... – DRAGOMÁN György és FORGÁCH András disputája

 

 

Téma:

MIT JELENT A SZABADSÁG?

A beszélgetésen többek között arra kerestük a válaszokat – és a további kérdéseket –, hogy mit jelent a 20. század diktatúráit követően a szabadság, valamint hogy mindez hogyan jelenik meg a beszélgetőtársak művészetében.

 

Koncz Tamás: Tényleg szabadok akarunk lenni?

Megjelent: bárkaonline.hu

„Négy évig filozófiát tanultam az egyetemen, azért, hogy meghatározzam, mi is a szabadság. Aztán amikor egy interjúban az első kérdésként ezt kaptam, nem tudtam válaszolni rá.”

Az idézet Dragomán Györgytől származik, és magában is jelzi, miért voltak nehéz helyzetben Galambos Ádám evangélikus lelkész újabb asztali beszélgetésének vendégei, amikor a szabadság értelmezéséről és megéléséről vagy az irodalom felelősségéről kérdezték őket.

Dragomán György, A fehér király szerzője és Forgách András, az Élő kötet nem marad írója a Petőfi Irodalmi Múzeum rendezvényén beszélgetett a témáról. Furcsa kettősséget szült a meghívottak személye: Galambos részéről kézenfekvő volt őket választani, hiszen mindkét szerző a hatalom és a hatalommal való ellenállás viszonyával, a megmaradás vagy a behódolás lehetőségeivel foglalkozik, és mindketten tudják, milyen egy diktatúrában élni.

Mégis, a diskurzus egészét behatárolta, hogy a résztvevők a szabadságot csak annak hiányával együtt tudták értelmezni – gyakorlatilag minden megidézett személyes emlék elválaszthatatlanul kötődött az elnyomáshoz vagy annak máig élő következményeihez.

Galambos elsőként a gyerekkori élményekről kérdezte Dragománt és Forgáchot – fontos felvetés, hiszen először itt szembesülünk vele, hogy mi az, amit szabad megtennünk, és mi a tilos. „A gyerek sokkal védettebb a maga fantáziaburkában, nagyobb teret kap, mint egy felnőtt, de szabadságérzete ettől még lehet illúzió: gyorsan megtanulod, hogy csak bizonyos szabályok betartásával lehetsz szabad. Máig előttem van a kép, ahogy apám kezét fogva megyek az óvodába, és ő elmagyarázza a két fő szabályt: amit az óvodában hallasz, az nem igaz, amiről pedig otthon hallasz, arról az óvodában egy szót sem” – idézte fel marosvásárhelyi emlékeit Dragomán György, aki szerint ez épp olyan axióma volt számára, mint az, hogy csak a zöldnél mehetünk át a zebrán.

„Ha visszagondolok, egyfajta szürke boldogság jut eszembe: a magunk módján szabadok voltunk és vidámak, még akkor is, ha minden szürke volt, este tíz után pedig minden bezárt, néptelenek voltak a pesti utcák” – emlékezett gyerekkorára az 1952-es születésű Forgách András, hozzátéve, hogy ez az öröm nem a diktatúra megerősítése, és nem is válik hazugsággá a politikai háttértől. Fájdalmassá később, a hetvenes években vált minden mozdulat Forgách számára, amikor 1956 és az 1968-as párizsi, prágai tavaszok után már tudta: rothadó rendszerben él. Ekkor a párthoz hű szülei ellen is lázadva, a szélsőbaloldal felé fordult: maoista lett, és a később feloszlatott Orfeo kör tagja lett – ezt látta akkor a tiltakozás, a szabadsághoz vezető út egyetlen formájának.

Egészen más volt Dragomán György kamaszkori ébredése: a román kommunizmusból, 1988-ban érkezett meg a már szétesőfélben lévő puha diktatúrába, amit akkor teljesen komolytalannak értékelt: „hüledeztem, hogy az iskolában nem kell tudnom a szovjet himnuszt, ilyen Romániában nem fordulhatott volna elő, gyerekként sem” – mesélte az író, aki Magyarországon megélhette a totálisnak tűnő szabadság korszakát: a rendszerváltást, a szerelmet, az egyetemi éveket. „Azt hittem, minden így is marad majd, gyanakodni csak akkor kezdtem, nincs vége a történetnek, amikor egyértelművé vált, hogy az ügynökügyek nem kerülnek nyilvánosságra.”

És ezzel egy eltörölhetetlen kontextusba került a párbeszéd: Dragomán és Forgách eljutott ugyanoda, ahova egy héttel korábban Visky András, saját asztali beszélgetése során – a magyar társadalom elvesztette a történelmi katarzis lehetőségét, a lehetőséget, hogy szembesüljön saját múltjával, megbocsásson másoknak és magának is az elkövetett bűnök miatt, pedig ez lenne a szabadság ára.

Dragomán egyébként éppen Mágia című regényében írt arról egy iskolai rajzóra kapcsán, hogy a szereplők nem tudnak mihez kezdeni egy üres lappal, mert a gyerekek hozzászoktak ahhoz, hogy megmondják nekik, mit rajzoljanak: „Úgy látszik, hogy nem tud itt senki se kezdeni semmit a szabadsággal” – vágja arcukba a rajztanár (367. old.), a mondat pedig ott visszhangzott a PIM asztali beszélgetésén is.

„A mai napig nincs szótárunk ezeknek a dolgoknak a kimondására, hiába dolgoznak az akták feltárásán a történészek, ha a maga a közösség nem mer vagy nem tud nyíltan beszélni erről a témáról” – mondta Forgách András. Hozzátette, a félelemmel vegyes passzivitás nem csak a többségre jellemző, sok írótársa sem akar bemenni a történeti iratok állami levéltárába – félnek, hogy olyasmit találnak barátaikról, hozzátartozóikról, ami egy életre megváltoztatná a biztosnak hitt viszonyokat, pedig ez lehetne a szabadság ára.

Mint ismert, Forgách vállalta ezt a szembenézést: anya- és nagymamaregénye, a Zehuze után Esterházy Péterhez hasonlóan meg kellett írnia a maga Javított kiadását, az 2015-ben megjelent, Élő kötet nem marad című kötet anyagát.

Meg kellett írnia, mert levéltári kutakodásai során rátalált azokra az aktákra, amik bizonyították, hogy apja és anyja is évtizedeken át jelentettek a III/I-es ügyosztálynak; anyja, Bruria, pedig még őt, saját fiát is szerette volna beszervezni. „Kiteregettem a szennyest, nagyon nehéz döntés volt, de tudtam, meg kell tennem – egyszerűen a saját szavaim igazságértéke miatt. Bárki publikálhatja, amit talál, és ha nem én közlöm, akkor majd más fogja közölni az anyagot. Az is cél volt, hogy ne leleplezést írjak, inkább egy női sorson keresztül mutassam meg egy rendszer működését, ami pont olyan drámai lehet, mint amilyen Bovarynéé vagy Anna Karenináé is.”

Az író szerint tudatos és vállalt szembenézés nélkül nincs szabadság, és nincs megbocsátás sem. Ezek hiányában viszont a történelem könnyen ismételheti meg önmagát: a régi tartótisztek, hírszerzők, az apparátus ma is érinthetetlen, gyónás és szembesítés hiányában pedig a kádári struktúra sikeresen menthette át önmagát, és épülhetett be az új rendszerbe is.

Dragomán György ezzel kapcsolatban arra emlékeztetett, hogy nem csak egy-két ügynöklistát kell felmutatni, mert rajtuk szereplő nevek háttértörténet nélkül semmit sem érnek, csak feljelentésként hatnak: teljes feltárás kellene, kerüljön nyilvánosságra a rendszer, minden szereplőjével együtt. „A marosvásárhelyi lehallgatási jegyzőkönyvek mennyiségét elnézve, legalább 500 ember kellett ahhoz is, hogy a magyar nyelvű anyagokat a securitatés nyilvántartás számára lefordítsák románra. Hol vannak ezek az fordítók? Róluk semmit sem tudni” – jegyezte meg az erdélyi származású író.

Forgách András megállapítását, miszerint nincs szótárunk a múlt bűneinek és saját felelősségünk kimondására, aztán maga az író illusztrálta. Galambos Ádám megjegyezte, hogy az evangélikus egyház komolyan foglalkozik a rendszert kiszolgáló püspökök múltjának feltárásával, mire Forgách ledorongolta, amiért a pecsétként és ítéletként ható „kiszolgáló” kifejezést használta. A Bárka kérdésére – hogyan is lehetne szótárunk a múlt bűneiről, ha már egy jelző miatt is parázs vita alakul ki az asztal körül – Forgách András azzal válaszolt, hogy épp ez az írók dolga, finomítani a kifejezéseket.

A közös nyelv egyébként a vendégek és a közönség sem alakult ki igazán: többen kifogásolták, hogy miért csak kevesek számára elérhetőek az ügynöklisták, de Forgách szerint ez tévedés – mindenki kutathat, nem csak a róla szóló akták között, ha erre megfelelő kutatási terve van; más kérdés, hogy ezt kevesen teszik meg.

Arról is kérdezték a két vendéget, hogy a köztudatból lassan kikopó ügynökkérdés helyett miért nem aktuális társadalmi kérdésekkel és problémákkal foglalkoznak. Forgách szerint az ügynöktéma nagyon is jelenvaló, amit jól mutat, hogy az Élő kötet nem marad sikerkönyv lett, és 21 nyelvre lefordították. Dragomán György pedig megjegyezte: az író nem újságíró, sokkal lassabban dolgozik – az irodalmi szövegnek pedig nem kell a mostról szólnia. Egy régi történet is tükrözheti a jelen problémáit, a szabadság vállalása vagy feladása minden korban és élethelyzetben aktuális kérdés.

 

 

 

Asztali beszélgetések... – DRAGOMÁN György és FORGÁCH András disputája