A Lutheránia Énekkar és a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok előadják J.S.Bach János passióját.
Közreműködnek:
Zádori Mária - szoprán
Schöck Atala - alt
Megyesi Zoltán - tenor
Berczelly István - Jézus
Jekl László - basszus
Dobozy Borbála - csembaló
Mekis Péter - orgona
Vezényel: Kamp Salamon
A János passió szövege ITT olvasható.
Pilinszky János: Bach: János passió
Ahogy múlik az idő,
úgy nő Bach muzsikájának súlya és jelentősége. És egészen bizonyos,
hogy senkinek idáig nem mondott annyit, mint a XX. század emberének. Ez a
barokk muzsikus napjaink legmodernebb szerzője lett. Örök és
hipermodern egyszerre, vagy pontosabban: rá van a legnagyobb szükségünk.
Nem vagy ok zene-esztéta, amit leírok, a tegnap hallott
János-passió hatása alatt írom, szabadon, ahogy zenében tájékozatlan
elmémben megfogan. Számomra Bach elsősorban Isten-bizonyíték. Ebben a
zenében, eszközeiben, nincs semmi romantika, semmi nosztalgia, semmi
árnyék, feleselő dialektika. Semmi keresés: csupa találat! Semmi
feleselés: csupán a centrum sodrása, a központ ereje, lüktetése.
Mennyország-érv ez a zene, bizonyítéka annak, hogy ellentétek nélkül is
van élet, sőt, az ellentétek nélküli életnek lendülete a leghatalmasabb,
a "legizgalmasabb". Klasszikus zene, s aki vonzásába kerül, annak a
számára Bach az egyetlen klasszikus, mindenki más romantikus keresőnek
hat az ő közelében. Örökös megérkezés ez a muzsika, s ezért nincs benne semmi szorongás, ezért merészel örökké útra kelni. Ahogy Szent Ágoston
gondolta az öröklétet: örök útban-lét Istenben. Bach zenéje is: amit
elhagy, azt se veszítheti el. A "centrum-zenéje" örökös birtoklás és
dicsőséges szegénység egyszerre.
Másik csodája: a fenséges és az
intim állandó jelenléte. Váltakozásuk se változatosságot jelent, hanem
azonosulást. Ahogy az egyhelyben haladó mű is a legszédületesebb íveket
írja le, s a legszertelenebb variációk is ugyanarról szólnak.
A
Passió története, drámája soha még ilyen erővel nem jelent meg bennem,
mint a János-passió tegnapi előadásán. A zene nyelvén Bach mintha
teológiai problémákra válaszolna, a spekulatív elme kérdéseire. Az
örökkévaló Istenben miként zajlik le a történelem? A Szentháromság
időtlen boldogságában a Fiú-isten drámája, időbe vetett története?
Zajlik a passió, drámaian, ahogy senki más tolmácsolásában, s az egész
mű egyhelyben lüktet, mintha Isten szívverését hallanánk.
Romantikusan
kereső szívünkre induláskor jótékony borogatás a zene, aztán van egy
pillanat, mikor elunjuk, kételkedni kezdünk jogosultságában. De Bach nem
tágít: e pillanatnyi holtpont után jön el az ő ellenállhatatlan
dicsősége. De az a dicsőség már nem is az övé. Mire a passió záró kórusa
fölzeng: magát a Fiú által megdicsőített Atyát idézi, vitális istenérv e
zene. A végén vagyunk a legbefogadóbbak, a harmadik órában a
legfrissebbek. Pedig lényegében az egész mű végig ugyanarról szól,
ugyanarról egyre forróbban, egyre időtlenebbül, egyre időtlenebb
frissességgel, hogy amit első ütemeiben már közölt velünk, az az
utolsókban váljék vadonatújjá. Most akár abba is hagyhatja: örökké
folytatódik bennünk dallama. Megérkeztünk az öröklét zsengéire.
Aztán
- kifele menet - zárórészekről beszélünk és kompozícióról. De aki csak
ezt mondja, az is tudja, hogy itt másról van szó. Tudja és nem fogja
elfelejteni többé.
Új Ember, 1963. április 21.
Johann Sebastian Bach: János passió
A János-passió 1724 nagypéntekjére
készült, és elõször a lipcsei Szent Mihály templomban mutatták be. A mû
Jézus szenvedéstörténetét és halálát jeleníti meg János evangéliuma
alapján. A Bach-alkotás egészében oly tökéletes, hogy több száz évvel
keletkezése után is óriási hatással van hallgatójára. Szinte hihetetlen,
hogy Bach halála után majdnem 80 évig, egészen a Mendelssohn-féle
Máté-passió elõadásig a barokk legnagyobb zeneszerzõjének összes mûve
feledésbe merült. Micsoda szerencse, hogy nem örökre!
A bibliai szöveget a szereplõk
recitativók formájában beszélik el, legfõképpen az Evangélista (tenor),
aki a narrátor szerepét tölti be, illetve Krisztus (basszus) és az ún.
turba kórusok, amelyek a népet szimbolizálják. A cselekménybe ékelt
áriák és ariózók, a darab érzelmi oldalát tükrözik. A mû monumentalitása
nem csak a terjedelmében (3 óra) mutatkozik meg, hanem abban is, hogy a
teljes elõadó apparátus kb. 200 fõbõl áll. Bach kötõdése a szöveghez
magáról a kottaképrõl is leolvasató, hiszen maguk a hangjegyek gyakran
alakzatokat rajzolnak ki. Pl. egy keresztet a megfeszítés cselekménye
alatt.
Bach zsenialitását mutatja, hogy sokszor
egy áriát megelõzõ recitativó és az ária között magában a zenében is
egyértelmû logikai kapocs van. Pl. az elsõ szoprán ária és az elõtte
hallható recitativó szövege Jézus követésérõl szól. (Recitativó: "Simon
Petrus aber folgete Jesu nach und ein ander Jünger.- Simon Péter és egy
másik tanítvány követte Jézust". Ária: "Ich folge dir gleichfalls mit
freudigen Schritten und lasse dich nicht, - Hasonlóképp követlek én
örömteli léptekkel s el nem hagylak Téged,") Az ember örök feladatát,
Jézus követését a zeneszerzõ a folytonosan ismétlõdõ motívumokkal is
alátámasztja. Emellett az ária és az említett recitativó azonos
hangközzel követi egymást.
A keresztrefeszítés történetében
szereplõ nép karakterét, Bach minden teatralitást mellõzve a turba
kórusokban jeleníti meg. A kompozíciós tervben a turbákban énekeltekkel
azonos evangéliumi verseknek nagy szerepük van a történet
összefûzésében. Ezek a szövegek a nép reakcióit tükrözik, nemegyszer a
hatást fokozva. ("Jesum von Nazareth" vagy "Kreuzige ihm".)
Bach elméjének következetessége
végigvonul nem csak az egész János-passión (ami a szerzõ egyik
legnagyobb oratorikus alkotása) hanem egész életmûvén. Egyházzenei
munkásságában tükrözõdik Isten iránti hite és bizalma. Róla biztosan
állíthatjuk, hogy örökkön élõ zeneszerzõ. Mûveinek modernsége, újításai
mind a mai napig befolyásolják az alkotókat. Pilinszky így ír Bachról
egy János-passió elõadás után:
"Örök és hipermodern egyszerre, vagy pontosabban: rá van a legnagyobb szükségünk." (Új Ember 1963.)
Szeitl Zita
Matthias Grünewald: Krisztus a kereszten. Az isenheimi oltár főképe