„Elmulasztott bocsánatkérés…”

Galambos Ádám kurátor az Ámos Imre és a 20. század című kiállításról és etikáról. Marton Éva interjúja. Megjelent: MúzeumCafé 36.

„Elmulasztott bocsánatkérés…”

„Elmulasztott bocsánatkérés…”

A 20. század egyik legjelentősebb és egyben egyik legtragikusabb sorsú festője, Ámos Imre születésének 105. évfordulójára különleges programsorozattal tiszteleg az Asztali Beszélgetések Kulturális Alapítvány: a művésznek a világháború alatt készült alkotásai mellett kortárs képzőművészek, írók, zeneszerzők, zenészek reflektálnak saját műveikkel Ámos életére, munkásságára és – sorsával összefüggésben kikerülhetetlenül – a holokauszt nyomán felmerülő etikai kérdésekre. A kiállítás – és az azt kísérő beszélgetések, felolvasások, koncertek – első helyszíne Ámos életének egyik meghatározó városa, Szentendre volt, majd Dunaszerdahely, Pécs és Berlin következett. A tárlat utolsó állomása, a sorozat lezárásának helyszíne az évek óta üresen álló, felújításra váró budapesti Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga lesz. A festőről és a munkáira, életére, sorsára épülő nagyszabású vállalkozásról a kurátorral, Galambos Ádám evangélikus teológushallgatóval, az Asztali Beszélgetések Kulturális Alapítvány elnökével beszélgettünk.

 

– Ámos Imre életművét vagy inkább a kort kívánták-e bemutatni ezzel a kiállítással?

Ámos korának kimagasló művésze volt; festői motívumai, azok kvalitása jelzi művészete nagyságát. De ehhez az élet- és művészi úthoz szorosan kötődik korának történelme. Ezt a kettősségét kívántuk megfogalmazni: hogyan vált a tehetséges művész a kor, az ideológia áldozatává. Azt szeretnénk hangsúlyozni, hogy az ember vált áldozattá, a művészete nem. Ámos életén keresztül beszélni tudunk a megkülönböztetésről, a kivetettségről is.

 

– Összművészeti a kiállítás, képzőművészek, zenészek, írók műveiből rendezték. Ámos maga is több műfajban alkotott: verseket írt, és érzékeny a naplója szövege is.

A kiállítás megrendezése során az volt a célunk, hogy minél összetettebben tudjuk feldolgozni a témát. Egészen más impulzusokat vált ki a közönségből a zene, az írott szövegek vagy a kiállított alkotások látványa. Arra kerestük a választ, hogy a kortárs művészek milyen felelősséggel, hozzáállással próbálják feldolgozni a maguk számára feltett kérdéseket. Ez választ adott az általunk megfogalmazott kérdésekre is: mit kell tennünk, hogy a hetven évvel ezelőtt történtek soha többé ne ismétlődhessenek meg? Mit jelent az ember? Ezt járják körül az alkotások. Azért vontunk be több művészeti ágat, hogy érzékeltessük: a kiállítás nem pusztán a művészetről szól. Ámos sorsa számos olyan kérdést vet fel, amelyek napjainkig válaszra várnak. Ezekre vártunk reflexiókat a kortárs művészektől.

 http://asztali.lutheran.hu/megjelent-cikkek-rendezvenyeinkrol/201eelmulasztott-bocsanatkeres...201d/images/11.jpg?isImage=1

– A kiállítás Ámos néhány, már a háború alatt készített festményével kezdődik; ezek a halálról, a pusztulásról beszélnek. Miért éppen ezek kerültek a kiállítás élére?

Ámos 1942 és 1944 között festette a kiállításon látható képeit. Élete utolsó két évében felerősödött művészetében a fájdalom megörökítése, ebben a korszakban születtek vízió-képei is. Mi most a magángyűjteményekben lévő, valamint a szolnoki Damjanich Múzeum tulajdonát képező, kevéssé ismert műveit akartuk megmutatni. Így került a kiállításra például az a munkaszolgálat alatt, nyírfakéregre festett önarcképe, amelyet Antal Péter kölcsönzött a gyűjteményéből. Ugyanilyen unikum az a százlapos vázlatkönyv, amelyet még soha nem állítottak ki. A koncepciónk az volt, hogy Ámos művein keresztül is az általunk feltett kérdésekre szülessenek válaszok. Több művészettörténész segített, hiszen én magam nem vagyok az, de a kiállítás nem művészettörténeti szempontok alapján épült fel. Ez alapvetően egy etikai kérdéseket felvető kiállítás. Arról a felelős gondolkodásról szól, amelyet Ámos is megfogalmazott a saját korában.

 

– A kiállítás öt tematikus egységre oszlik, ezek a „Megtört tér”, a „Megtört idő”, a „Törvény és törvénytelenség”, az „Apokalipszis” és a „Remény és áldás” címet viselik. A falakon az Ó- és az Újszövetség egy-egy idézetén keresztül Ámos életútja, emberi sorsok tárulnak fel. A felkért művészek az egyes témákra alkottak?

Amikor megkerestük a művészeket, már tudtuk, hogy ezekre az idézetekre épülnek a kiállítás terei. Ez nem csak Ámos életútja – a 20. század, Európa, azon belül Magyarország életútja. A témák, mint a „Megtört idő” vagy a „Megtört tér” jelzik, hogy valami megszakadt, valami nem volt a helyén. Felelősségünk foglalkozni azzal, hogyan értelmezzük mindezt, hogyan haladunk tovább. Mit kezdünk az érthetetlennel, hiszen a holokauszt érthetetlen és értelmezhetetlen történelmi pont. Ezek a kérdések nemcsak az írókat, képzőművészeket feszítik, de válaszra várnak az egyháztól is. Hiszen hova kötjük a gyökereinket, ha azok elszakadtak. Ha megtaláljuk, hogyan lehet előre haladni? Esély van az életben maradásra, de a fájdalmas feldolgozást nem szabad elkerülni. Ez a mi felelősségünk. A kiállítás fő kérdése, ami szövegként meg is jelenik a térben, a „Hol van a te testvéred?” A Genezis történet elején olvasható, Káin és Ábel történetét, a testvérgyilkosságot idézi. Isten kérdezi ezt Káintól, aki azt feleli: „Talán őrizője vagyok én a testvéremnek?” Ez a kérdés a holokauszttal kapcsolatban is feltehető, de a 21. században is még mindig van létjogosultsága. A kiállításon szereplő alkotók erre a kérdésre különböző megközelítésekből reflektáltak. A már korábban eltervezett öt részt így nagyon egységessé tette ez a központi gondolat.

 http://asztali.lutheran.hu/megjelent-cikkek-rendezvenyeinkrol/201eelmulasztott-bocsanatkeres...201d/images/enterior.jpg?isImage=1

– Nagyon sokszínű és imponáló a meghívott művészek névsora. Vannak köztük olyanok, akik tematikájukban, stílusjegyeik alapján jobban köthetők Ámos művészetéhez: Aknay János évtizedek óta festi angyalait, amelyek szoros párhuzamba állíthatók Ámos képeivel, Fehér László zsidó tematikájú munkái szintén egyértelmű kapcsolatot mutatnak. De vannak, akik távolabbról, mégis nagyon érzékenyen reflektáltak. Milyen szempontok szerint kérték fel a huszonnégy képzőművészt?

Törekedtünk arra, hogy azokat kérjük fel, akik nemcsak a művészetükben képviselnek minőséget, de egész életútjuk, alkotói pályájuk is tükrözi, hogy megvan bennük a párbeszédre való készség. Az evangélikus egyház szervezte a kiállítást, de fontosnak tartottuk, hogy az ökumenikus legyen. A közös párbeszédre helyeztük a hangsúlyt. Etikai kérdés is ez, hiszen egy olyan egyház szervezésében rendeztük meg a kiállítást, amely maga is elkövetett mulasztásokat a világháború alatt. Bár voltak, akik szót emeltek az egyház részéről az antiszemitizmus ellen, voltak zsidómentő akciók is, mégsem volt olyan ereje, hogy meg tudta volna állítani azt a folyamatot, amely a holokauszthoz vezetett. Hiányzott a történelmi egyházak összefogása. Sok a mulasztás, amit nekünk kell pótolnunk.

 

– Több írónak, köztük Juhász Ferencnek, Ferdinandy Györgynek, Parti Nagy Lajosnak, Závada Pálnak, Kertész Imrének, Esterházy Péternek a kézzel írott szövegei is ki vannak állítva. Ebben a kézzel írt formában tekinthetők ezek képzőművészeti alkotásoknak is?

Egy külön részben helyeztük el ezeket a szép, merített papíron megjelenített irodalmi szövegeket. Nem tettük melléjük a gépelt változatukat, így meg kell küzdeni a kézírások elolvasásával, nem lehet a megszokott módon „átfutni” a szövegeken. Meg kell állni, el kell gondolkozni a tartalmukon. A meghívott írók jelentős része már nem kézírással dolgozik, számukra is kihívás volt ez. Feszültséget akartunk létrehozni a kézírásos változattal.

 

– A kiállítás összetett tematikája speciális térszervezést kíván. Minden helyszínen meg lehetett valósítani ezt a teret, vagy kellett a koncepción igazítani a különböző helyszíneken?

Nem csak a helyszínek, a közönség is más Szentendrén, Pécsen, Dunaszerdahelyen és Berlinben. Más a viszonyuk, a kötődésük Ámoshoz. Így a helyszínek sokszínűsége is alakított a kiállításokon. Berlinben, a Collegium Hungaricumban nem volt akkora tér, hogy a teljes kiállítási anyagot bemutathassuk, így oda csak egy válogatást tudtunk elvinni.

 http://asztali.lutheran.hu/megjelent-cikkek-rendezvenyeinkrol/201eelmulasztott-bocsanatkeres...201d/images/enterior_6.jpg?isImage=1

– Az egyes épületek stílusa, szerkezete, hangulata is különböző. A Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga épülete múltjával, történeteivel szerves része lehet a kiállításnak, a berlini intézet nagyon modern. Hogyan szóltak bele az egyes épületek a rendezésbe?

Természetesen meghatározók voltak a helyszínek adottságai, mivel a művek egészen más és más hangsúlyt kaptak a különböző helyeken. A Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga a holokauszt óta üresen áll. Az elhagyott épület, az ott maradt tárgyak mind a holokausztra emlékeztetnek. Engedélyt kaptunk arra, hogy ezeket, például a hatalmas, gyönyörű tóratartó ajtaját bevonjuk a kiállításba. Vagy talán inkább a kiállításunk emelődik be ebbe a történelmi térbe. Az épület maga is hordozza az általunk feltett kérdéseket. Így a tér és a tartalom teljes szimbiózisban jelenhetett meg. Megrendítő helyszíne ez a kiállítássorozatnak. Szempontunk volt, hogy ne hagyományos, megszokott kiállítást hozzunk létre. Érje „kellemetlenség” a látogatókat. Pécsen mindössze két térből állt a galéria kiállítóhelye. Többen feltették a kérdést, miért zsúfoltuk be az összes Ámos-művet a kicsiny, szűkebb terembe. A megszokott, központi helyéről akartuk kibillenteni őket ezzel az elrendezéssel. A szellemiségét, művészi értékét tekintve természetesen ott is maradt, de jeleztük, hogy Ámost a kora kiszorította a szélre. A felelősség kérdését is feszegetjük a rendezéssel. A zsúfoltsággal, a szűk hellyel a félelmet, a szorongást akartuk érzékeltetni. Kalmár János szoborhármasa harmóniában is állhatna egymás mellett, de itt úgy rendeztük el, hogy tovább fokoztuk vele a feszültséget. Berlinben egy hatalmas hatágú csillagot építettünk fel, a belső oldalán helyeztük el Ámos műveit, kívül pedig a kortárs alkotókét.

 

– A németek sokkal hamarabb szembenéztek saját múltjukkal, dolgozták fel a holokausztot. Berlinben a hatalmas Holokauszt Múzeum és az előtte álló, a vészkorszaknak emléket állító tér is ezt mutatja. Ugyanazok a kiállítás kérdései Berlinben, mint Magyarországon?

A berlini kiállítás azt is jelezte, Magyarország még nincs túl a holokauszt feldolgozásán. Kortárs művészeink az élet, az élet tisztelete mellett tették le a voksukat alkotásaikkal. Jó lenne, ha ez lenne a valós kép Magyarországról. De épp a közelmúltban gyalázták meg Wallenberg szobrát vagy Pauer Gyula Duna-parton felállított cipőit. A kiállítás felkiáltójel is, figyelmeztetés a jövő generációnak.

 

– Fiatal teológushallgatóként miért tartotta fontosnak, hogy megszervezze ezt a kiállítást?

Hiánypótlás. Elmulasztott bocsánatkérés…

 „Elmulasztott bocsánatkérés…”

– Kurátora volt a kiállításoknak, pedig nincs művészettörténészi végzettsége. Honnan ért hozzá?

A győri Evangélikus Gimnáziumban végeztem. Ottani művészettörténet-tanárunk sokszor vitt minket kortárs kiállításokra. Készíttetett velünk is műveket, hogy ne csak megértsük a kortárs művészetet, de magunk is hozzunk létre alkotásokat. Sokat tanultunk tőle. Bár fontosnak tartom, hogy az evangélikus egyház megfogalmazta a maga bocsánatkérését, de úgy éreztem, a szöveg önmagában kevés. Vizuálisan is meg kell jeleníteni. Ezért szorgalmaztam az Asztali Beszélgetések Kulturális Alapítvány nevében a kiállítást, emellé egy kiáltványt is megfogalmaztunk, ami a tárlat kiegészítése. Nagyon sok művész és művészettörténész segített abban, hogy mindez megvalósulhasson.

 

– Önök mind nagyon fiatalok, közvetlenül nem érintettek a holokausztban. Felelősségük van az apák bűneit helyrehozni?

De, érintettek vagyunk. A második, harmadik generáció ugyanúgy érintett, csak más formában. Sok az elhallgatás. Szívesebben beszélünk Szthelo Gáborról, mint arról, hogy a mi egyházunk felsőházi vezetői is megszavazták az első és a második zsidótörvényt. A mi generációnk is felelős a múlt feldolgozásában.

 

– Van-e olyan kiállítás, múzeum, amely előképe volt ennek a kiállításnak?

Alkotók és alkotások voltak, amelyek erőteljesen hatottak rám. Azt üzenték, foglalkozni kell a kérdéssel. Győrben születtem: az ottani zsinagóga – amely gyermekkoromban érintetlenül állt a holokauszt óta – utcája volt valamikor a piac. Ott áll az evangélikus és a katolikus rác templom is, jelezve, hogy egykor jól megfértek egymás mellett.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek