Spiró György Tavaszi Tárlat című regénye az ÉS-Kvartettben

— Felvéve: ,

A beszélgetés résztvevői: Margócsy István, Radnóti Sándor, Takáts József.

Esemény megnevezése:
  • Budapest
  • hír
Időpont: 2011. 01. 26.
mikortól: 19:00 meddig: 20:30
Helyszín: Budapest
Név Magvető Kiadó
Esemény hozzáadása a naptárhoz vCal
iCal

Spiró György Tavaszi Tárlat című regénye az
ÉS-Kvartettben


Időpont: 2011. január 26., szerda, 19 óra

Helyszín: Írók Boltja (Budapest VI., Andrássy út 45.)


A beszélgetés résztvevői:

Margócsy István, Radnóti Sándor, Takáts József.


A beszélgetést vezeti:

Károlyi Csaba.


A sorozatot a MASZRE támogatja.


Megtorlások és megalkuvások regénye – 1956 után

Tizenegy éves koromban, 57 tavaszán olvastam egy különös újságcikket. Negyvenkét évvel később, váratlanul bukkant fel az emlékezetemben, és pillanatok alatt egy regény eleje és vége rémlett fel bennem, hogy már csak a két végpont közötti szöveget kelljen megírnom. Nyomozni kezdtem az újságcikk után. Két hónapi kutatás után már-már lemondtam a regénytervről – epikai hitel nélkül nem érdemes prózát írni –, amikor rábukkantam. Egyszerre ott feküdt előttem a cikk, nem álmodtam, nem képzelődtem: létezik, és ami engem érdekelt, ott volt olvasható a második hasáb közepén.
A mindennapi életről nem sok írott forrás maradt fenn. Hálás vagyok mindazoknak az ismerősöknek és ismeretleneknek, akik személyes találkozókon, telefonon vagy e-mailben az apró részleteket firtató kérdéseimre készségesen, lelkesen válaszoltak, és megosztották velem saját és családi emlékeiket.
Spiró György


Spiró György Tavaszi Tárlat című regénye az ’56-os magyar forradalmat követő hónapokban játszódik. Középkorú hőse véletlenül röviddel a forradalom kitörése előtt vonul kórházba műtétre, és a szovjetek novemberi bevonulása után kerülhet csak haza.
A regény olyan világot ír le, amelyben azok sem lehetnek biztonságban, akikről mindenki pontosan tudja, hogy nem vettek – nem vehettek – részt semelyik oldalon semmiféle politikai vagy harci cselekményben. Hősünket a főnökei, a kollégái, a barátai egyik napról a másikra kiközösítik, és a munkahelyére sem járhat be többé. Felesége el van foglalva a reprezentatívnak szánt képzőművészeti kiállítás, a Tavaszi Tárlat szervezésével, és semmi egyebet nem vesz tudomásul. Kettejük hideglelős története fél évvel a váratlanul kitört forradalom után, a szintén váratlan demonstrációvá váló május elsejei felvonulással zárul.
A kor rémisztő mindennapjait, az egyes ember megtörését és kiegyezését, a társadalom önfeladását még nem ábrázolták ekkora erővel.

 

Részlet a regényből:

Nem árt, ha a forradalom kitörése előtt néhány nappal kórházba vonul az ember, a forradalom leveréséig ott is marad, a megtorlás alatt pedig békésen lábadozik otthon. A sors így megóvja attól, hogy a kritikus napokban rosszul döntsön, sőt döntsön egyáltalán, és róla sem dönthetnek rosszul sem a forradalom idején, sem a leverése után azok, akik mások életéről döntenek. Történetünk hőse, Fátray Gyula gépészmérnök szeptember másodikán töltötte be a negyvenhatodik életévét, és egész napi koplalás után október tizenhetedikén, szerdán kora reggel vonult be a kórházba. Odabent enni már nem kapott, csak inni. Reggel, délben, este egy-egy alapos beöntés, majd másnap, tizennyolcadikán feleségének másodunokabátyja, dr. Kállai Zoltán megműtötte. Az aranyérműtét után esedékes első székelés fájdalmát a szüléshez hasonlítják, és ajánlatos a kórházban megejteni, mert komplikációk adódhatnak. Hősünk a műtétet követő negyedik napon, hétfőn esett túl rajta, Kállai adjunktus megdicsérte, és azt mondta, hogy holnapután haza is mehet. Szerdán mégsem tudott hazamenni, mert előző délután kitört a balhé.
Mindenkit a pincébe evakuáltak, az utcáról behozott sebesülteket egyenest oda vitték. Nem szerencsés harcászati szempontból a Rókus Kórház fekvése. Korábban épült, mint az öt-hat emeletes bérházak, belóg a Rákóczi útra. A lebontását többször is tervbe vették, aztán maradt, ahol volt. Nem gondolták a XVIII. század végén, hogy Pest hadszíntér lehet, pedig a tervezők éppen olyan emberek voltak, mint előttük és utánuk. Buda visszafoglalása nem volt vértelen csetepaté, igazán emlékezhettek volna rá száz évvel később. Ötven évvel a kórház átadása után forradalom tört ki és szabadságharc. A Citadelláról egész Pestet, így az akkori belváros peremén lévő Rókus Kórházat is pompásan lehetett lőni. Az épület a második világháborúban számtalan belövést kapott, az alagsorban akkor állítottak fel szükségműtőt először. A teljes felújításra nem volt pénz, csak a lebombázott kápolnát hozták helyre. A világháborús golyónyomokat a Nemzeti Színház felé eső hosszú falon tizenegy évvel később is lehetett látni. Ezúttal mind a Keleti pályaudvar, mind a háborúban felrobbantott Erzsébet híd rozsdás torzója felől, a villamos-végállomáshoz telepített állásokból egyaránt szenvedélyesen lőtték a kórház utcára belógó részét. A sebesültek váltig állították, hogy magyarok lőnek magyarokra, amit a betegek és az orvosok többsége nem akart elhinni. Hogyhogy magyarok a magyarokra? Hát nem az oroszok a magyarokra?
Tőlük harminc méterre, a Nemzeti Színház előtt darabolják a Sztálin-szobrot! Na ne! Hogy került volna oda a Dózsa György útról, odarepült!? Odarepítették, igen! Kisebb-nagyobb bronzdarabokat hoztak be, hogy a bálvány kezéből, füléből, orrából valók. Hihetetlen!
A Nemzeti Színházat a Körútról lövik, pedig az nem lóg be sehová. A Szabad Nép székházat is lövik, kirabolták az első emeleten a nyomdát. Leállt a páternoszter, a felmenő és a lemenő ága közti pozdorjafalat a földszinten széthasogatták. Dörögtek a fegyverek, a betegek feje felett recsegett-ropogott minden. Bár a kórház vezetése tiltotta, a bátrabb ápolók és betegek felmerészkedtek a földszintre és az emeletre, hogy az ágyak fejénél a falból kilógó fülhallgatós rádióból meghallgassák az egyedül fogható Kossuth adót, amely váratlanul a Szabad Kossuth Rádió nevet nyerte. A hírhozók egymásnak ellentmondó kormány- és pártutasításokról számoltak be, meg arról, hogy egyébként szünet nélkül komolyzenét adnak. Időnként megszűnt a vétel, az áramszolgáltatás leállt, a pincében gyertyával, mécsessel és petróleumlámpával világítottak, úgy műtöttek. Fátray Gyula kedd este épp az ágyában ülve vacsorázott – már tudott ülni, ami nagy szó –, fején a feketére galvanizált fülhallgatóval, amikor lövéseket hallott a Bródy Sándor utca irányából is, meg a fülhallgatóból is. Egyik fülének sem akart hinni, amikor pedig elhitte, meg volt sértve. Arról nem volt szó, hogy neki még egy háborút kelljen végigélnie. Körülötte rettegtek vagy örültek. Ő maga kétségbe volt esve. Az épekkel együtt cipelte a súlyos állapotban lévő betegeket, az ágyakat, az éjjeliszekrényeket és zsámolyokat az alagsorba. Jól jött a testi erőfeszítés, amíg cipekedett, nem kellett gondolkoznia. Kállai doktor szélsebesen rohangált, és valahányszor elhaladt mellette, rákiáltott:
– Gyuszi, ne csináld, be fog vérezni! – és csapkodó szárnyú fehér köpenyében tovarobogott.
Szerda estére hősünk sikeresen belázasodott. A tüdőgyulladást csütörtökön, október 25-én állapította meg Kállai doktor, fülét hősünk hátára és mellkasára tapasztva. – Gyuszikám, arról szó sem lehet, hogy hazaengedjünk! Ezt ki kell feküdnöd.
– Majd otthon kifekszem.
– A Rákóczi utat és a Körutat végig lövik! – kiáltotta Kállai doktor. – Én se tudok hazamenni! Mindenki megkapja a sorozatát, aki csak kidugja az orrát!
Kállai adjunktus egyetlen ugrásnyira lakott, szemben az Urániával, és kedd este óta nem járt otthon. A feleségével a kapcsolatot telefonon tartotta. Elképesztő, ha egy háborús városban működik a telefon, Pesten működött. – Anikó hisztizik – mondta Kállai adjunktus gúnyosan –, személyesen kell lefáradnia kényérért.
A szépnek számító, önző és korlátolt Anikót mindenki utálta. Őt azonban legalább meg lehetett érteni: hozzáment egy gazdag, és a szakmája révén feltartóztathatatlanul gazdagodó sebészhez, és annyi ékszert aggathat magára, amennyit elbír. Azt viszont nem lehetett megérteni, miért vette el Zoltán, aki az esküvő előtt Anikó tudtára adta, hogy a szoknyavadászatot a házasságkötése után sem fogja abbahagyni. Anikó hitetlenül és gőgösen mosolygott a szabályos, hideg pofijával, aztán vérig sértődött, mert Zoltán betartotta az ígéretét. Nem szerette Zoltánt, most meg is gyűlölte, de válni nem akart, a jólét többet nyom a latban. Azt is megmondta Zoltán, hogy gyereket nem akar, elég, hogy a feleségét meg a két kislányát elgázosították. Anikó nem ragaszkodott a gyerekhez.
Kállai adjunktus napi tizennyolc órában műtött vagy asszisztált, a maradék idejében vitázott és szavazgatott a többiekkel, ki kerüljön a forradalmi bizottságba és ki ne. A bizottságnak végül a fele lett orvos, a másik fele a kórházi személyzetből tevődött össze. Kállai doktor szűk családi körben addig is hangoztatta, hogy gyűlöli a rendszert, most pedig nyilvánosan is elmondta, hogy a kommunistákat el kell zavarni a hatalomból. 45-ben lépett be a kommunista pártba; az évek során egyre kevésbé tetszettek neki a pártgyűlések, a párt értelmiségellenes politikáját erősen kifogásolta, de azért párttag maradt. – Zoltán reakciós – állapította meg Kati, hősünk felesége, valahányszor Zoltánnal találkoztak, és hogy a kijelentésének az élét elvegye, mindig hozzátette: – Már gyerekként reakciós volt. Zoltán történelmi fordulatnak nevezte a forradalmat, de a lelkesedése az első két forradalmi bizottsági ülés után némileg lelohadt. Egy orvos szavazata annyit ér, mint egy takarítóé: mi ez, ha nem a proletárdiktatúra újabb esete? Hogy orvosok kisebbségbe kerülhetnek, egy kórházban! Először arról vitatkoztak, hogy „forradalmi bizottság” vagy „forradalmi bizottmány” legyen-e a nevük. Elvoltak ezzel másfél órát, miközben sürgősen műteni kellett volna, de mindenki a gyűlésen hablatyolt. Akik a „bizottmány” mellett érveltek, a magyar hagyományok és 1848 eszméinek megtagadóiként, labancokként és árulóként aposztrofálták azokat, akik a „bizottság” mellett foglaltak állást, és akiket pontosan úgy szavaztak be a testületbe, mint amazokat. Aztán arról folyt a szócséplés, hogy minden sebesültet ellássanak-e, vagy csak a magyarokat, és azok körül is csak az igazolt felkelőket-e, és hogyan is kell igazolni, hogy valaki felkelő, elég-e két tanú, vagy kérjenek írásos igazolást, és ha igen, milyet és kitől. Olyanok hörögtek a leghangosabban a szovjet sebesültek ellátása ellen, akik szintén letették az orvosi esküt, és akik egy hete még a legnagyobb sztálinisták voltak! – Disszidálni kéne Palesztinába – mondta Zoltán. – Tehenet fejni egy kibucban! Itt semmi nem volt, ebben a kommunizmusban, de ott igazi kommunák vannak! Nem törődni semmivel, a földet túrni! Azt kéne, mert ez itt reménytelen! És ott az orvosokat is megbecsülik! Palesztinának hívta Izraelt, így szokta meg, és most az lett a mániája, hogy már 45-ben ki kellett volna vándorolni.
– Most már nem lehet, Anikó nem akar menni, ő jól érzi magát itthon, azt hajtogatja, hogy rajta nem is látszik, hogy zsidó.
– Menj el egyedül.
– Nem hagyhatom itt, nincs szakmája, éhen hal!
– Majd csak kap munkát valahol. Lehet betanított munkás vagy eladó.
– Ezt nem tehetem meg vele.
– De miért nem?
– Mert elvettem.
– Akkor válj el!
– Azt nem lehet.
– Nyomd be egy irodába, valamelyik hálás páciensedhez, te pedig menj el, ha akarsz. Úgyis ráhagyod a lakást, a képeket…
– Ráhagyom, de abból csak öt-hat évig élne meg…
– Azalatt kitanul valamit.
– Nem lehetek ennyire aljas.
– De hát csalod fűvel-fával!
– Az más. Azt előre megmondtam neki.
A hírek és a rémhírek alig jutottak el hősünk tudatáig, jobb is volt, hogy égett a teste, nem kellett gondolkoznia.
Aztán lement a láza.
Nem tudott hazatelefonálni, a hivatalos vonalat a kórház vezetői használták. Volt egy nyilvános fülke, a betegek a tiltás ellenére fel-fellopakodtak a földszintre, mire a kórház vezetősége a fülke ajtaját találékonyan lelakatolta. Várta, hogy bejöjjön a felesége. Felső ajkára lógó orrával mindig a keresztények számára fenntartott részben utazott a villamoson, és nem ijedt meg, ha nyilasok igazoltatták: farkasszemet nézett velük, vörösre lakkozott, hosszú körmei közé csippentette a hamis papírokat, és megvetően nyújtotta át, ez hatott. De Kati most nem jött. Másutt is folyhatnak harcok. Odakint nagy lehetett a káosz, a kormány összetétele naponta változott, naponta új pártok jöttek létre, bizottságok tömege alakult. Képtelenségeket cáfoltak vagy erősítettek meg a betegek, az orvosok, az ápolók, az új betegek; megpróbált nem hitelt adni senkinek, és nem gondolkozni egyáltalán. A Köztársaság téren megostromolták a budapesti pártbizottság épületét, valakiket meglincselték, és ásnak, ásnak, ásnak, a kazamatákat keresik, amelyekben a rabokat kínozták. A Jászai Mari téren a Fehér Ház mellett, a Belügyminisztérium épületénél is ásnak, ott is kazamaták voltak, tessék, a lapok is megírták, ahonnét a halálra kínzottak hulláit egyenesen a Dunába dobták. Az újságokat mentősök hozták be. A mentőautókat az ablakon kidugott vöröskeresztes zászlóikkal, így mondták, sem a felkelők, sem a seregek nem lőtték. Kállai Zoli azt állította, hogy sikerült Katit néhányszor elérnie telefonon, semmi bajuk, csókoltatják. Vagy igazat mondott, vagy sem.


Spiró György

Született 1946 április 4.-én, Budapesten. Az ELTE Bölcsészkarán magyar-orosz-szerbhorvát szakon tanári diplomát 1970-ben, az Újságíró Főiskolán újságírói és szociológusi diplomát 1972-ben szerzett.

1970 és 1971 között a Magyar Rádió újságíró-gyakornoka, ezt követően 1976-ig a Corvina Kiadó szerkesztője. 1976 és 1978 között az MTA Kelet-Európai Kutató Intézet munkatársa, 1978 óta az ELTE tanára – előbb a Világirodalmi Tanszéken, majd 1992 óta az Esztétika Tanszéken. 1981-ben lett az irodalomtudományok kandidátusa, 1997-ben pedig habilitált egyetemi docens. Széchenyi Professzori Ösztöndíjban részesült 1997 és 2001 között.

Dramaturgként dolgozott a budapesti Nemzeti Színházban 1975 és 1977, valamint 1978 és 1979 között, majd a kaposvári Csiky Gergely Színházban 1981-tól egészen 1992-ig. A szolnoki Szigligeti Színház igazgatója 1992 és 1995 között. A Színházművészeti Főiskola tanára 1989-től 1997-ig.

Irodalmi és tudományos ösztöndíjakat kapott Lengyelországba, Jugoszláviába, a Szovjetunióba, Csehszlovákiába, és az USA-ba.

A magyar PEN, a Dramaturg Céh, a Szépírók Társasága, az IRKA tagja, a Magyar Írók Szövetségének tagja 1975-től 1998-ig (ekkor kilépett).

A Fogság című nagyregényét 2005 márciusában jelentette meg a Magvető, és ezzel egy időben újra kiadásra kerül Az Ikszek című regénye is. Spiró Györgynek korábban nem jelent meg regénye a Magvető gondozásában, a Fogság a 2005-és év irodalmi szenzációja volt, több elismerésben is részesült, köztük az Aegon Művészeti Díjban, melynek szakmai zsűrije így méltatta Spiró monumentális regényét: „úgy falatja magát, mint a legprofibb lektűr, és olyan mélyre megy, mint az európai filozófia legnagyobbjai…”. 2006-ban, Spiró György hatvanadik születésnapja alkalmából a Magvető Széljegyzeteket fűzött, amely tartalmaz egy interjút a szerzővel, a regény megírásához használt legfontosabb források jegyzékét, kritikákat, és a Fogság világát idéző időrendi táblát, rajzokat, fényképeket. A regényhez külön weboldal is készült: www.fogsag.hu

2007-ben jelent meg A Jövevény című regény átdolgozott kiadása Messiások címmel. Kalandregénybe illő fordulatokkal teli történetet tár az olvasó elé Spiró, amelyet az élet írt. A Messiások hősei Párizsban, a 19. században éltek, mégis kortársainknak érezhetjük őket.


A Magvető Kiadónál megjelent művei

A békecsászár (1982); A közép-kelet-európai dráma (1986); Csirkefej (1987); Az Ikszek (2005); Fogság (2005), Fogság – Széljegyzetek (2006), Messiások (2007); Feleségverseny (2009)


Filmjei

Elveszett illúziók (Gazdag Gyulával és Győrffy Miklóssal – 1982); Szalbierz ( Az Imposztor , Krakko – 1984); Opera Mydlana ( Szappanopera – 1999); Kvartett (Vecsernyés Jánossal – 2000; Dogrywka – 2002)


Műfordításai

Wyspianski, Krleza, Gombrowicz, Csehov, Shaw, J. Krasinski, Iredynski, Koljada, Bogajev drámái; Milutin Petrovic, Karasek, Baranczak, Zagajewski, Milos és mások versei

 

Díjai

 

 

József Attila-díj (1982), Erzsébet-díj (1990), Déry-díj (1993), Madách-díj (1994), Szép Ernő-díj (1997 és 2004), Az évad legjobb drámája díj az alábbi művekért: Az Imposztor – 1984, Csirkefej ¬– 1987, Kvartett – 1998, Koccanás – 2004, A Budapesti Drámaverseny első díja a Honderűért (1998), Babérkoszorú-díj (1998), A Szépírók Társaságának díja A Jégmadár című regényért (2002), Harsányi-díj (2002), Az évad legjobb darabja a Dramaturg Céh szerint az Elsötétítés (2002), A Magyar Alkotóművészek Egyesületének irodalmi nagydíja (2003), Pro Urbe Budapest (2004), Magyar Köztársaság Érdemrend Tiszti Keresztje (Polgári Tagozat, 2005), Prima Díj (2005), A Magyar Zsidó Kultúráért díj (2005), Füst Milán-díj (2005), Magyar Művészetért-díj (2005), Kossuth-díj (2006), a Győri Könyvszalon alkotói díja (2006), AEGON Művészeti Díj (2006), ZAIKS-díj (2006), Gundel művészeti díj (2006)

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
2017. április »
április
HKSzeCsPSzoV
12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Bejelentkezés


Elfelejtett jelszó?