Múzeum: a lassú műfaj

— Felvéve: , ,

a MúzeumCafé kiállítása a Project Roomban

Múzeum: a lassú műfaj

Múzeum: a lassú műfaj

Esemény megnevezése:
  • Budapest
  • hír
  • kiállítás
Időpont: 2015. december 14., 18:55 meddig:
2016. január 25., 18:00
Helyszín: Budapest
Esemény hozzáadása a naptárhoz vCal
iCal

Múzeum: a lassú műfaj

a MúzeumCafé kiállítása a Project Roomban

Capa Központ

2015. december 14 - 2016. január 25.


Múzeum: a lassú műfaj

A kiállítást december 14-én, hétfőn 19 órakor Toronyi Zsuzsanna levéltáros muzeológus, valamint Péterfy Gergely író nyitja meg a Capa Központban. Köszöntőt mond: Martos Gábor, a MúzeumCafé magazin leköszönő főszerkesztője.

 

A múzeum egy hely, ahol a tárgyak, a képek, a szövegek és a gondolatok „benne állnak” a térben, és ebben a látszólagos mozdulatlanságban mutatják meg magukat. A befogadás türelmet, nyitottságot és kíváncsiságot igényel. Időt és lassulást. Mert a múzeum: lassú műfaj.

A 18-19. században, a modern múzeumok alapításának idején más volt a tempó és a ritmus, másként telt az idő, mást jelentett műtárgy és interpretáció. A gyorsulás és a térhasználat átalakulása nem csak az utcát, a múzeumot is megváltoztatta. A lassúság a kortárs kultúra vizuális és mediális kolonizációja felől nézve ódivatú tempó: mintha egy műfaj ellenállna a korszerűségnek, a változásnak. Pedig a lassúság újrafelfedezése és kultúrája 21. századi tudáson alapuló, kritikai gondolat.

Mit jelent ez a múzeumok nyelvére fordítva? Egy múzeumtörténeti folyamatot, amelynek során egy archívum létrehozza tekintélyt parancsoló időtlenségét? Egy módszertani mezőt, amelyben a bemutatási módok állóképszerűsége csendéletet komponál tárgyak, terek és emberek köré? Egy pedagógiai szituációt, amelyben a múzeumélmény gondolkodáson alapul? Az interaktív digitális technológiák, az újmédiumok és a megosztás kultúrájának kereszteződésében a lassulás olyan erény, amely tudáson és bátorságon alapul. Ott, ahol a múzeumi munka épp ezek hiányától szenved, a legmerészebb vállalkozás. Legyen a lassú múzeum az új menő!

Mert van az a tér, amely igényli az elmélyülést, a lassú figyelmet.
Mert van az a kor, amikor a lassulás erény.
Mert van az a tudás, amely igényli a lassulást.

Miként jelennek meg ezek a gondolatok egy folyóirat lapjain? Ahol az enteriőr csendéletté szelídül. Ahol egy fotó elkészítése több órát vagy több napot is igénybe vehet. Ahol nemcsak a tartalom formai leképezése, hanem a munka során tapasztalt emberi viszonyok, a kontextusok és a véletlenek is szerepet kapnak. Ahol a képalkotásban a rom, a töredék, a rejtett részletek láthatósága, a jelentésteli környezet kibontása a módszertani minimum. Ahol a fotózás terepmunkává válik, a képek pedig kikerülnek illusztratív szerepükből.

A 2007 óta megjelenő MúzeumCafé tárgyakról, terekről és emberekről készült képei ma egy archívum részei, amely értelmezhető a láttatni és érteni tanulás archívumaként, a tárgy, a kép, a bútor, az ember és a szöveg komponált architektúrájaként, és olyan kordokumentumként, amelynek mintázata összeolvasható a múzeumtörténettel.

MuzeumCafe_2015_hirkep

 

A betléri Andrássy-kastély (ma Szlovák Nemzeti Múzeum – Betléri Andrássy Múzeum) pálmái a rozsnyói vasútállomáson, 2015 Fotó: Villányi Csaba

 

A kiállítás kurátora: Frazon Zsófia

A kiállítás megtekinthető: 2015. december 15. – 2016. január 25.

 

Múzeum: a lassú műfaj from SZÉPMŰVÉSZETI//NEMZETI GALÉR on Vimeo.

Toronyi Zsuzsanna és Péterfy Gergely megnyitó beszéde

PÁRBESZÉD

A „Múzeum: a lassú műfaj” című kiállítás a MúzeumCafé magazin fotóarchívumából készült. A kiállítást Toronyi Zsuzsanna muzeológus és Péterfy Gergely író nyitották meg párbeszédes formában. Kérdezz! Felelek.

Gergely, mit éreznél Angelo Solimanként egy erdei tájba állított, kitömött múzeumi őz láttán?

Péterfy Gergely: Minden csak másolat és ismétlés. Ismétlődő fák az ismétlődő hegyeken, ismétlődő fűszálak az ismétlődő réteken, melyen ismétlődő őzek szaladnak át az ismétlődő hajnalon. Minden az egy képmását hordja végtelen számú másolat, tükröződés és lenyomat formájában. Ez adja a létezés méltóságát. Hogy az egy képmása vagy. Ez adja a létezés méltatlanságát, hogy végtelen sokan vagytok ugyanannak az egynek a képmásai. A másolat, aki az eredeti. A tükör, amelyben az első tükörkép tűnik föl. Mindegyik te vagy, de egyik sem az eredeti. Mindegyik eredeti, és egyik sem vagy te. TE vagy az egy, és ők csak másolatok. A te másolatod a világ, a te képmásod az egy. Végtelen aritmetika, körkörös érvelés, az okoskodás szomorú, csikorgó univerzalizmusa, konklúziók és premisszák szárazmalma, esemény és emlékezet, valóság és reprezentáció végtelenített szerencsejátéka.
A kitömött őz, a múzeumi test az egyet keresi. A képmás mögött az eredetit, a tükörben a képet. A szelet a tótükör fodrain, a madarat a homokra vetett árnyékban, a követ a görgeteg hangjában. Csodálatra méltó igyekezet. Ha a szem nem lenne napszerű, mondja Plótinosz, nem látná a fényt. Ha a lélek maga nem lenne szép, nem érzékelné a szépséget, s ha a szemlélő nem lenne maga is őz, sosem pillantaná meg az őzet a hajnali réten. A test, önnön emlékműve, hermája, önnön halotti maszkja, az örökkévalóságot keresi, és az őz, aki a szemlélőre tekint, ugyanaz, aki az őzet nézi abban a véletlen közös tükröződésben, amikor az elméjében megképződik a pillanat. Csak egymás tanúi lehetnek, mint a tükör az arcnak.
Kérdés persze, hogy ha egy kitömött őz életre kel egy hofmanni világban (Ernst Theodor), az milyen őz? Fejecskéjét megrázva szagot fog, és a többi őz után iramodik, vagy megreked két világ között, mint egy varázslattal létrehozott élőhalott? Esetleg a szemlélőjével lesz azonos, a kitömőjével és képpé alkotójával, megáll Angelo Solimannal szemben, és rákérdez önmagára?

De kedves Zsuzsa, mit jelent számodra a múzeumban a láthatatlanság és feloldása?

Toronyi Zsuzsanna: Múzeumba az örökkévalóságnak eltett tárgyakat nézni megyünk – de nagyon-nagyon sok minden láthatatlan is van, vagy már nem látható is van a múzeumokban. Nem láthatjuk már soha többé azt, ami eltűnt, amit elloptak, eladtak. Van, aminek hiánya fel sem tűnik, hiszen sosem lett a kulturális kánon része. Nem láthatjuk persze azt sem, aminek fáj a hiánya – de ezeket analógiákkal, emlékekkel, esetleg ma már mindenféle digitális modellekkel megidézhetjük. Nem látható a múzeumban a legfontosabb, amitől a múzeum múzeum, és nem csak régi, érdekes vagy egzotikus tárgyak és alkotások halmaza: az egyes tárgyakat létrehozó gondolat, a gyűjteményt kialakító tudatosság, a múzeumot értelmező gondolatok összessége.
Aztán nem látható a múzeumi tárgyak megannyi fontos, a többi érzékszervünkre ható része sem: az üvegvitrinekbe rejtett tárgyaknak sem illata, sem hangja, sem íze nem lehet a miénk – és nem a miénk már az az öröm vagy félelem sem, amit eleink érezhettek ezekkel a tárgyakkal kapcsolatban. A múzeum szakrális tér, a szekuláris világ szentélye, amelyben mindent megilletődöttséggel, az elmúlt időn diadalmaskodó túlélőknek kijáró tisztelettel csodálunk. Mulandó emberi létünk fölött állnak ezek a megőrzött javak mind – a legegyszerűbb eszközöktől az emberi kreativitás remekműveiig.

Gergely, mit mesélnél egy nézőnek a Sóstói Múzeumban fekvő nyírkátai templomsisakról, ha nem ismernéd a történetet?

Péterfy Gergely: Amikor még óriások éltek a földön, ami nem is volt olyan rég, bár persze nem is egészen a minap, mondjuk úgy, épp elég rég volt ahhoz, hogy mesék támadjanak róluk, és épp elég közel van az idejük, hogy ezek a mesék fennmaradjanak, tehát az óriások idejében élt két, hát igen, kénytelen vagyok kitenni az alanyt, mint a macskát szarni, élt tehát két óriás. Ez a két óriás, név szerint talán Alef és Beth, vagy Beth és Gimel, vagy Kappa és Gamma, már rég óta vetélkedtek egymással. Ha Kappa felemelt egy követ, Gamma kétszer akkorát emelt fel. Ha Kappa megevett egy fekete bikát, Gamma két fekete bikát falt fel egy ültő helyében. Vagy fordítva. Már nem úgy fordítva, hogy a fekete bika ette meg Kappát, hanem hogy nem Gamma evett kettőt, hanem Kappa. Ebből a mondatból is látszik, milyen nehéz az óriásokról mesélni. És ezen a ponton lép be a történetbe a harmadik óriás, Delta, aki mindkettejüknél erősebb és hatalmasabb volt. Mondjuk nem csoda, Nyírkátáról érkezett, ott már akkor is erős volt a levegő. Deltának volt egy irgalmatlan nagy sisakja. Úgy hívta, de csak úgy foghegyről, dicsekedve, hogy az egetverő fejfedő.
Ez a Delta, fején az egetverő fejfedővel, épp délben arra sétált, amerre Alef és Beth ebédeltek. Felnézett a két vetélkedő óriás a gyapjas orrszarvúból, amit épp ettek, ránéztek Delta sisakjára, összenéztek és bólintottak. Delta nem tudhatta, hogy ez a bólintás mit jelent, pedig jobb lett volna, ha tudja. Azt jelentette ugyanis, hogy meghalsz, cudar! Agyon is csapták Deltát, és Alef már tette is volna a fejébe a sisakot. De Beth csodálkozva nézett rá. – Az az én sisakom – mondta. – Már hogy lenne a tiéd, mikor az enyém? – kérdezte Alef. Innen már sejthető, hogy került a sisak a földre. A két óriás is ott van valahol, csak hát az ő csontjuk nehéz, ólomnál is nehezebb, s nyilván lesüllyedtek tízezer méter mélyre a föld mélyébe.

Zsuzsa, te milyen feliratot írnál a Nagy Imre-emlékház gipszfilodendronjához?

Toronyi Zsuzsanna: Nagy Imre miniszterelnököt halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélték, majd megpróbálták emlékét is kiirtani a közös emlékezetből. Lakóhelye, az Orsó utcai ház halála után közel ötven évvel lett emlékmúzeum – tárgyak hiányában nem annyira Nagy Imre emlékmúzeuma, hanem az utána maradt ordító hiánynak és ürességnek a mementója.
Az igazi történeti muzeológia konceptuális művészet – így lehet mára erősebb múzeumi tárgy a gipszfilodendron megannyi leltári számmal megőrzött, ereklyeként tisztelt szemüvegnél, töltőtollnál, banális hétköznapi tárgynál, és igazi kontrasztja megannyi valódi, porosan kornyadó múzeumi filodendronnak és rangjavesztett pálmafának.

Szerinted lehet-e méltó mauzóleum a múzeum? Minek a mauzóleuma, tárgyaknak, eszméknek, kurátoroknak?

Péterfy Gergely: Azt hiszem, minden, amit megfogalmazol, szétpereg. Mint a kártyajátéknak, mindig csak aktuális állapota van, sem a szabályrendszer, sem a lapok nem képesek visszaadni a játszmát magát, hiszen az mindig csak a pillanatban létezik.

Hogy látod, ehet-e szép egy tér, ha tudjuk, hogy korábban valami borzalomnak adott helyet?

Toronyi Zsuzsanna: „Amikor a veszély vagy fájdalom túl közelről érint bennünket, semmiféle gyönyörérzetet nem képes kiváltani, egyszerűen csak rettenetes; bizonyos távolságból és bizonyos változással azonban már gyönyörködtethetnek is, ahogy ezt nap mint nap meg is tapasztalhatjuk” – írta Edmund Burke a Filozófiai vizsgálódás a fenségesről és a szépről való ideáink eredetét illetően című művében, 1757-ben, és én ezt naponta meg is tapasztalom, amikor a borzalom helyén felépülő kulturálisörökség-helyszíneinken járok, és látom és érzem, hogy „nem vesz rajtuk erőt a halál”.

Gergely, szerinted mivel férünk hozzá az emlékeinkhez: szavakkal vagy tárgyakkal? Lehet-e a múzeum az önmegismerés helyszíne?

Péterfy Gergely: Ha eljutok addig, hogy egy tárgyat – bármelyik tárgyat – önmagamra vonatkozó kérdésnek ismerek fel – pontosabban egy tárgyban ráismerek egy önmagamra vonatkozó kérdésre –, a szavakkal és a tárgyakkal egyszerre jutok (ha nem is az önfelismeréshez, de legalább) az önrákérdezéshez. A kérdések ezek szerint tárgyak, és az ének, akikre a kérdés vonatkozik, maguk is múzeumok.

Zsuzsa, milyen hasonlóságok állhatnak fenn a múzeum és a regény eszméje között?

Toronyi Zsuzsanna: Szinte ugyanakkor, a 18–19. században, a modern múzeumok alapításának idején lett népszerű a regényolvasás is, amikor a tudás, a műveltség és a kultúrához való hozzáférés lett a polgári társadalom egyik alapköve. A múzeum és a regény is ugyanazt teszi: az író vagy a muzeológus szűrőjén keresztül tesz közkinccsé addig rejtett tudásokat, talál módot az élvezetes ismeretátadásra – ezáltal az egész közösség művelésére. Megértésükhöz értő olvasás, szövegeknek, történeteknek, tárgyaknak és tereknek az értelmezése szükséges, ezek mögött sejlenek fel önmagunk és a világ megismerésének nagy titkai, mindenkinek más és más.

Milyen titkokat sejtene meg Angelo Soliman a Román Csarnokba lépve?

Péterfy Gergely: Minden hely a világon arra vár, hogy valami megtörténjék benne. A Román Csarnokban ez, amiért létrejött, lehet, hogy nem történt még meg. Borgesiánus mondatba foglalva: lehet, hogy a Román Csarnokban majd harminc év múlva, egy keddi napon, nyár közepén, dél körül átszáll egy lusta légy, és az lesz az a történet, amelyért a csarnok létrejött. De ez csak akkor lehetséges, ha van egy magasabb terv, amely már előre látta, hogy én most le fogom írni ezt a mondatot.

Ha a mostani múzeumi tárgyaink életre kelnének és társadalmat alkotnának, vajon az a társadalom a múzeum lenne? Másképp: a múzeum szerinted a tárgyak demokráciája?

Toronyi Zsuzsanna: Ha nemcsak egy kitömött őz kel életre egy hofmanni világban, hanem varázsütésre valamennyi múzeumi tárgyba lélek költözik, akkor minden bizonnyal vad helyezkedés lesz, minden leltári számmal ellátott műtárgy igyekszik jó pozíciót, klimatizált vitrint és sok látogatót vonzó nagy kiállítást találni magának. A szoborparkban vad ideológiai viták kezdődnek, a katonák kihátrálnak Kun Béla mögül, hátha lehet még belőlük más kontextusban hős. A kis műkos rettegve áll, remegve féli a kurátori önkényt: simogatható tárgy lesz a Természettudományi múzped részlegében, vagy Izsák feláldozásának történetébe kerülhet véres torokkal? A rimonpárok, tórakoronák csendben remélik, hogy megszabadulnak a vitrin magányától, és újra csilingelhetnek egy tóratekercsen, nem pedig pusztán ötvösremekségük okán bámulják őket, megfosztva a zsinagógák zajától.
Vagy a kitömött őzek is igazi hómezőre vágynak, a babaház lakói igazi gyerekekre, és a skanzen összes miskakancsója bor után kiált? Lehet, hogy mind egy jó tolvajra vágynak végre, aki visszasegíti őket a műtárgypiacra, ahonnan szerető gyűjtők féltett kincseivé válhatnak? Persze ehhez elegendő lenne néha egy selejtezés is, de vajon akarnak-e kikerülni a nagy nemzeti panteonból, és visszatérni a való világba? Gattamelata lovas szobrának parvenü mása biztosan nem, hiszen őt csak eleink döntése tette múzeumi tárggyá, és mivé lenne a Román Csarnok nélkül!
Kinek az érintése kell ehhez a varázslathoz? A muzeológusé, aki megérti végre, hogy igazából mind fénybe, kiállításba, a színpadra vágynak? Vagy az akadémikus művészettörténészek analitikus díványára vágynak, hogy hosszú szövegfolyamokban váljanak lábjegyzetekké? Én azt hiszem, hogy szükségük van ránk, muzeológusokra, és a múzeumokra, amely az otthonuk. A jó múzeumban felvilágosult abszolutizmus van, melyben a kurátor a jó király. Ő érti a tárgyakat, jelentéseiket, és tudja, hogy melyik melyikkel tud szót érteni, hogyan rendezhetők adatbázisokba, és milyen módszertannal kezelhetők jól a társadalmukban, a gyűjteményben, és ő szervezi a bálokat, partikat és felvonulásokat is – azaz a kiállításokat.
Ennek a kiállításnak a képein csend van, a múzeumi enteriőrök csendéletté szelídültek, azt mutatják, ami a múzeum maga: a hely, ahol tárgyak, képek, szövegek és gondolatok állnak a térben együtt azzal, ami láthatatlan, de érezhető: a tárgyakat összekötő, összefogó gondolattal, mely legyőzi a tárgyakat az egymástól és tőlünk elválasztó időt, és mauzóleum helyett kulturális teret, múzeumot alkot. Ennek befogadása türelmet, nyitottságot és kíváncsiságot igényel. Időt és lassulást.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek