KRAJCSOVICS ÉVA festőművész kiállítása

— Felvéve: , ,

KRAJCSOVICS ÉVA festőművész kiállítása | Az ismerős és az ismeretlen

 KRAJCSOVICS ÉVA festőművész kiállítása

KRAJCSOVICS ÉVA festőművész kiállítása | Az ismerős és az ismeretlen

Esemény megnevezése:
  • Budapest
  • hír
  • kiállítás
Időpont: 2015. augusztus 06., 18:00 meddig:
2015. szeptember 13., 18:00
Helyszín: Budapest
Esemény hozzáadása a naptárhoz vCal
iCal

KRAJCSOVICS ÉVA festőművész kiállítása | Az ismerős és az ismeretlen

Budapest Galéria /1036 Budapest, Lajos utca 158./

2015. augusztus 7 – szeptember 13.

 Tárlatvezetések: Tárlatvezetés és beszélgetés a művésszel és a kurátorral szeptember 5-én (szombaton) és 6-án (vasárnap) 4 órakor.

 

Megnyitó: 2015. augusztus 6., 18 óra

Megnyitja: Vojnich Erzsébet festőművész

A kiállítás kurátora: Konkoly Ágnes művészettörténész

 

Az ismerős és az ismeretlen dialektikájának szövete fűzi egységbe Krajcsovics Éva tematikus korszakait, a műterem enteriőröket, a Sassetta-variációkat, könyv- és köpeny-képeket. Krajcsovics nem festményeket, táblaképeket, hanem atmoszférákat fest, illetve teremt: a textúra, a fény és az árnyalatok játékából bomlik ki, a kompozíció összhangzó, széttartó ritmusai, az ismerős motívumok tértől és időtől független létmódban olvadnak össze, szublimálnak. „(…) képeinek világa nekem nagyon közeli. Színeinek sűrűsége, anyagszerűsége, formáinak rejtelmes közelsége, és az a nyugodt tér, amelyben minden együtt él, nem könnyű formája a művészetnek. Ugyanakkor úgy látom, van a formák mögött egy belső feszültség, erő mely megvédi a túlzott finomságoktól, és a poézis veszélyeitől.” (Hollán Sándor)

krajcsovics-bezart-forma-1200

Bezárt forma, 2006, akvarell, papír, 50 × 70 cm

a falról

„…a mű az a mozgás, amely az inspiráció tiszta pontja felé visz bennünket, ahonnét származik, s amelyet úgy tűnik, csak akkor érhet el, ha eltűnik.” (Maurice Blanchot)

A szoba, falak, így az ajtó, az ablak is, melyek körbezárnak, lettek képeim tárgyai.
Számomra ez teljesen természetes volt, és az is maradt. Mégis, miért a fal? Az élményeket, az „inspiráció tiszta pontjait” keresem, semmi többet.

a vörös

Egészen korai az emlék, szüleimmel kézen fogva, kertes házak között megyek.
Egy málló vakolatú vörös házat látok, és ordítva rángatom őket lefelé, visszafelé.
Nagyon félek.

krajcsovics-kis-feny-1200

Kis fény, 2004, olaj, vászon, 20 × 30 cm

a szürke

Valószínűleg már iskolás vagyok, moziban ülök anyám mellett. Csak a film címére és titokzatos, kezdő képekre emlékszem. Fiatal nők a fal felé fordulva állnak, majd mintha ébredeznének, lassan megmozdulnak. Vajon jól emlékszem? Az internet segítségével tudom, hogy akkor Giuseppe De Santis Róma, 11 óra című filmjét láttam.

a fény

Első olajképemet festem, kint ülök egy kápolna apszisánál. A festék illata, a nap, a napsütötte fal, az egész helyzet felejthetetlen. Festeni kell, mindent kipróbálni, hogy megtalálhassam azt a valamit, amit talán megérinthetek, megközelíthetek.

a fehér

Teregetni megyek a legfelső emeletre és felfedezem a már sokszor látott, valamikor fehér beton falakat, átjárókat. Semmi szépség, érdes, üres és gazdátlan. Állok és nézem, tudom,hogy valami nagyon fontosat találtam.

krajcsovics-ablak-1200

A festő ablaka, 1996, olaj, vászon, 100 × 100 cm

a majdnem fekete

Az egykori műterem az emlékeimben, és az utolsó fényképeken is majdnem fekete, pedig nem volt az. 1991 óta dolgozom benne, át kellett formálnom úgy, hogy engem szolgáljon, de mesterem Kling György ottlétéből is megmaradjon valami. Le kellett festeni a falakat. Tojáshéjszerű festékrétegek,gyönyörű megviselt pasztellszínek, javítgatások, szögek, cédulák, koszlottság, kép az időről, az esendőségről, az életről, az elmúlásról. Mindezek most ott vannak elrejtve a fehér alatt.

a kopott okker

Ez idő tájt találok Velencében egy kis fotóalbumot Giorgio Morandi műterméről. Lefestett falaimat látom viszont benne. Csodaszerű, hogy sok év múlva beléphetek a képekről már jól ismert stúdióba. A Szobába, ahol nem lehet felfedezni a kényelem lehetőségének legcsekélyebb nyomát sem. Az elmélyült munka és a magány helye. Negyvenöt éve egyedül van benne a csend, falai változatlanul őrzik a festő idejét, az idő színét.

az átjárható szín

Róma falai, a római falak, a katakombák falai nem hasonlíthatóak más helyek falaihoz. Amit rajtuk találunk, azt a felfedező szem teszi képpé, a lélek mélyéről induló vonalat, a beszédes foltot, a felgyúló színt, a kőlapok ábráit, a betűk üzenetét. Ezeket a képeket csak felkutatni és megtalálni lehet, újrateremteni nem.

Az inspiráció előhívja a művet, ami megszületése után arra ösztönöz, hogy a már megtaláltat ismét képes legyek felfedezni. Most, ha azt mondom, festek egy „falat”, ott van bennem a sok emléknyom, és azon vagyok, hogy egy erős, sűrű, de mégis átjárható közeget tudjak festeni, egy befogadó színt.

Krajcsovics Éva Budapest, 2010

 

Vojnich Erzsébet megnyitó szövege:

"A táj, amiben helyünket keressük,
mozdulatlan, nem ez a háttér,
nem ez a háttér kellett volna, hallom,
pedig nem zajlik semmi sem másként,
mint ahogyan vártuk,
csak éppen minden egy kicsit
hangosabb a kelleténél,
az ablaktáblák reszketése,
a falak fogcsikorgatása,
a tetőcserepek türelmes moccanásai,
és a félelem, hogy itt mi már szóhoz sem jutunk."

Krusovszky Dénes

Lexikonból: „Az autodidakta görög eredetű szó (szó szerint: „magát tanító”), jelentése: olyan ember, aki iskola nélkül, a saját erejéből sajátít el bizonyos ismereteket. Az autodidakta rendszerint az átlagosnál nagyobb önmotivációs és önképző (akarat)erővel bír.
Találomra híres autodidakták: Csontváry, Tihanyi Lajos, Kassák Lajos, Mándy Iván, Le Corbusier, Mies van der Rohe, Van Gogh, Goethe, John Cage, Tadao Ando, Schönberg…” És most ünnepélyesen ebbe a sorba illesztjük be Krajcsovics Éva nevét.
Mit is takar esetünkben ez a meghatározás? Krajcsovics Éva soha nem járt a „profiképző” Képzőművészeti Főiskolára, (újabban egyetemre): a kirakatrendező Iskola elvégzése után a Vasutas Képzőművészeti Körben igyekezett elsajátítani a festészet alapszabályait, ebben Kling György segítette hosszú éveken keresztül.
Egyszer érdemes lenne elgondolkodni, miből maradt ki Krajcsovics Éva és számtalan jeles kollégája, akik a közmegegyezés szerint a jóval nehezebb úton jutottak el a professzionalitáshoz, ahol már egyenrangú partnerei azoknak a kollégáknak, akiknek már huszonéves korukban azt írták be a személyazonossági igazolványukba, hogy festőművész, a Művészeti Alap tagja.
Kimaradtak a rendszeres korrektúrákból, az évenkénti osztályzással súlyosbított megmérettetésből?
Nem gondolnám, hogy ezek a segítségek és megpróbáltatások alakítják elsősorban egy leendő művész személyiségét; ha szerencséje volt, így is talált egy mestert, aki tanácsaival legalább annyit segíthetett túlélni az első évek, mondhatnánk az első évtized megannyi megtorpanását, aki nyújthatott vigaszt a kétségbeesések idején.
A legfontosabb talán, amiből az autodidakták kimaradnak, aminek hiányától dolguk valóban sokkal nehezebb: az a közösség. Hogy éveken keresztül a nap ébren töltött óráinak legnagyobb részét olyanokkal töltötték, akik pontosan abban a cipőben jártak, mint ők.
Hogy átnézve a műteremben a szomszéd állványra láthatták, hogy a többiek ugyanolyan vagy hasonló marhaságokkal próbálkoznak, hogy végre valahogy megkülönböztessék a jótanuló tanulmányától a KÉP-et.
Hogy a többiek ugyanolyan zavaros tekintettel próbálják megtalálni azt a hangot, amit majd sajátjuknak gondolnak…
Krajcsovics Éva magányosan járta végig ezt az utat, és ma már bátran kijelenthetem: győzött. Mert (minden bizonnyal sok-sok áldozat árán) megőrzött valamit a magányosok kérlelhetetlen keménységéből, a százszor újrakezdés természetességéből.
Megkockáztatnám, ha nem értik félre, megőrzött valami anarchikus amatőrséget is a legnehezebb évekből: nem rendelkezett ugyanis a korán profivá lett festők rutinjával, akik idejekorán belátták, vagy belátni vélték, hogy – mondjuk – „észak-keletnek” nem érdemes indulni, hiszen arra már annyian pórul jártak.
Krajcsovics mindmáig megőrizte tekintete tisztaságát és naívságát, számára a világ, bármerre tekint, egy terra incognita, a szomszédos spájzban, az asztalon felejtett könyvek között, vagy édesanyja immár szakrálissá vált otthonkája tövében is halálos kalandok várhatnak rá.

Tisztázzuk, Krajcsovics nem hősiességből választotta a nehezebb utat, nem volt más lehetősége. Olyan szegénységből kapaszkodott ki, ahol fel sem merülhetett az 5-6 „léha diákév” lehetősége: dolgozni kellett menni, és a munka mellett maradt szabadidejében áldozhatta idejét és maradék energiáját a festészetre.
Könnyű és romantikus dolog ezt a mondatot leírni, de belegondolni már sokkal nehezebb.
Mi volt az az elszánás, az a csökönyösség, ami segített neki, hogy soha ne adja fel?
Ő aztán idejekorán megszerezte azt a tapasztalatot, amit előbb-utóbb persze minden alkotó ember megtanul, hogy nem sokra megy a tapasztalattal; hogy minden egyes új munkánál mindent előlről kell kezdeni… Hogy mindig a nulláról indulunk.
Persze technikailag tanult sok mindent, tudta, hogy – mondjuk – az olajfestésnél egy még nedves vastag festékrétegre tilos lazúrral ráfesteni, mert az a kép húsz év múlva is ragadni fog, vagy megtanulta, hogy a vízfestésnél a papírral nem szabad spórolni: a jóminőségű merített papír ezerszer több szabadságot biztosít a változtatásra…
De (nagy szavak!) a halálos utat, ahol valami csoda folytán a sok kenegetésből egyszer csak képpé formálódik a dolog, nos ezt nem lehet elkerülni. Itt nem segít a rutin, csak a magával szembeni kérlelhetetlen szigorúság.
Krajcsovics rendíthetetlen meggyőződéssel, konokul építgette képeit, lépésről lépésre teremtette meg saját hangját, s íme, itt láthatják az eredményt.
Festészete nem tartozik a könnyen emészthető, gyors sikert hozó, széles közönség által fogyasztható fajtához! Rendkívül finom, bensőséges, elmélyült festészet az övé. Az oly sokat emlegetett minimum, a legkevesebb eszközzel jutni legközelebb a megfogalmazhatatlan lényeghez, ez jellemzi minden munkáját. Aki veszi magának a fáradságot, és hajlandó elfelejteni mindent, ami befolyásolhatná a képpel való azonosulásban, aki képes „visszafelé” megtenni azt az utat, amit a művész bejárt, az nagyon jól jár.
Bizonyosságot talál a bizonytalanságban, vigaszt a vigasztalanságban. Talán egy villanásra meghallja azt a tiszta hangot, amit mindig is keresett,
amit keresünk…
Tolnai Ottó ezt írta a nemrég: „Ülök a székemen, s akárha még mindig ama szekrény felől, nézek egy képet, s olykor noteszembe firkantok ezt-azt. Otthon megnézem, mit is jegyeztem fel. Ilyeneket: Valami kis viola felület dereng át, hogy ugyanakkor már vissza is húzódjon, hogy egy új szürke (új, pozitív szürke) tér görbüljön rá. Nem értem. Csak azt, hogy valami történik, hasonlóan, mint ahogyan Isten mozgatja hol párás, hol ragyogó, hol finom dörzspapírszerű kulisszáit a természetben…”

Kedves barátaim, itt és most alázattal emelem képzeletbeli kalapom Krajcsovics Éva szakmai kvalitása és emberi minősége előtt egyaránt.
A kiállítást megnyitom.

Budapest, 2015. augusztus 5.
Vojnich Erzsébet

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek