Bak Imre: Tegnap, ma, holnap

— Felvéve: , ,

"Bak Imre festészetének majdnem harminc éve alapvető törekvése a térillúzió megragadása. Képeinek illúzionisztikus perspektívája - ha ez nem képzavar - legalább négy szintre épül: egyrészt a klasszikus konstruktivizmus "rétegelt", az egymást fedő síkok titkolt perspektívájára; másrészt a colourfield painting színintenzitáson és színhangulaton alapuló térélményére; harmadrészt az "ábrázolás", a sejtetett narrativitás, az asszociációk esélye által keltett térképzetre; negyedrészt - az ellentmondással együtt - a művészettörténeti (idő)perspektívára, mely különös, de nem meglepő módon lesz része a fizikai térnek, hiszen az idézet, szervesülése ellenére is, önálló térrel bíró felületet követel." Hajdú István Living Calssics, Győri Városi Művészeti Múzeum, 2005

Bak Imre: Tegnap, ma, holnap

Bak Imre alkotása

Esemény megnevezése:
  • Budapest
  • hír
  • kiállítás
Időpont: 2011. május 09., 18:00 meddig:
2011. június 26., 18:00
Helyszín: Budapest
Esemény hozzáadása a naptárhoz vCal
iCal

Tegnap, ma, holnap - Bak Imre festőművész kiállítása

május 10. (kedd) - június 26. (vasárnap)

Krisztina Palace -1123 Budapest, XII. kerület, Nagyenyed utca 8-14., Déli pályaudvar mellett

 

Bak Imre

1958-1963: Magyar Képzőművészeti Főiskola. 1971-1979: Népművelési Intézet képzőművészeti osztálya; 1979-1987: Film Színház Muzsika tördelőszerkesztő, 1987-1991: Magyar Iparművészeti Főiskola Művelődéselméleti és Tanárképző Intézet igazgatója, 1987: docens, 1990: egyetemi tanár, 1988: Munkácsy-díj; 1996: kiváló művész; 1998: Herder-díj, 1999: Magyar Művészeti Akadémia tagja.

A 60-as években indult festőnemzedék talán legintegratívabb alkotója. A progresszív művészet fonala a 40-es évek végén, az Európai Iskola felszámolásával megszakadt, a magyar és az egyetemes művészet közötti kapcsolat másfél évtizedre megszűnt.

A 60-as évek közepén talált rá arra, hogy festői karaktere valamiféle geometrikus formálást, rendezett felületeket, tiszta színeket igényel. Létrehozott egy képrendszert, amelyen sávok futottak a képfelületeken különböző irányokba. Próbálták a területet valahogyan rendezni, és egy idő után meghatározni a képterületnek a formáját is. A kapcsolódási irány az egyetemes művészet fő törekvéseihez ekkor már az amerikai művészet, a hard edge, minimalizmus és igen áttételesen a pop-art, s mindez európai, elsősorban német közvetítéssel. Ezt a fajta, geometrikus újabsztraktnak is nevezett művészetet abban az időben a világon többfelé művelték, számára ez azt jelentette, hogy magyar létére valamilyen módon úgy kellett alakítani ezeket az abban az időben általánosan elismert formálási módszereket, hogy ebben a személyes jelenlét és a magyar avantgárd tradíció is kifejezésre jusson. Ezt a magyar népművészet különböző motívumaiban találta meg. Ezek lehetőséget adtak arra, hogy a bizonyos mozgó és kanyargó sávok olyanfajta mintákat, formákat írjanak le, amelyek itt-ott hímzés motívumokra, vagy más folklorisztikus jegyekre emlékeztetnek. Ezekből a motívumokból színharmóniákat, színösszefüggéseket emelt ki, a formai vonatkozások mellett színfogalmazási karaktert is keresett, amiről azt gondolta, hogy más, mint amit például az amerikaiak csináltak (Zöld-fekete-lila, 1968, Sávok I.-II., 1968).

1971 a programkészítés pillanata volt, Fajó Jánossal és Nádler Istvánnal együtt fogalmazták meg művészeti elképzeléseiket. A törekvések első komoly visszaigazolása az 1971-es esseni kiállítása volt, ahol a bemutatott képeken a színek redukálódtak, eltűntek és a főszerepet a szerkezetek vették át. A 70-es évek első felében következett számára a konceptuális periódus, amikor az idea, a művészeti program vált döntővé. A kivitelezés másodlagos szerepet kapott, és mintegy négy éven keresztül fotókat készített, szövegeket írt, xerox grafikákat gyártott, ami elég alapos ízlésváltást jelentett.

1973-ban Fajó Jánossal, Keserü Ilonával, Molnár Sándorral és Nádler Istvánnal létrehozták a Budapesti Műhelyt. A 70-es évek második felében újra visszatért a festészethez. Döntő változás volt a korábbi hard edge időszakhoz és az újabsztrakt időszakhoz képest, hogy itt a formák jelekké szerveződtek. A forma mint jel, egy nyelvi rendszernek az eleme, ami kifejez bizonyos téri, dinamikai, hangulati és érzelmi tartalmakat.

A 80-as évek fordulóján a geometrikus rendszer egyre összetettebbé vált, a képsíkokon tereket, mélységeket jelenített meg (Fekete-fehér 6., 1982). A neoavantgárd vége, a posztmodern-transzavantgárd fordulat 1983-1994-ben egy hosszabb művészi szakasz végén érte, és egészen simán tudott alkalmazkodni a festészet radikális előretöréséhez.

Festményei megőrizték alapvetően geometrikus szerkezetüket, ugyanakkor elmélyült a képtér, a perspektíva egyre határozottabb szerephez jutott, valamint kivilágosodott, derűssé vált színhasználata, és ami szintén korjelenség, megnövekedtek képméretei.

A 90-es évekre a fő motívum az építészeti tagozatokból épített skruktúra lett. Évtizedek alatt kimunkált munkamódszere, hogy egészen kis méretben, de tökéletesen megfesti új képeit, majd egy léptékkel nagyobban is, és ezután választja ki a számtalan, "vázlat" közül a véglegest. oktatási és elméleti tevékenysége is igen jelentős.


Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek