Barakk-dramaturgia – Beszélgetés Visky Andrással

Egy különleges este a múlttal való szembenézés jegyében – így is összefoglalhatnánk Visky András beszélgetését, mely Júlia című darabja alapján ῾56-ról, diktatúráról és a múlt feldolgozásának kérdéseiről szólt.

Barakk-dramaturgia – Beszélgetés Visky Andrással

Barakk-dramaturgia – Beszélgetés Visky Andrással

 Barakk-dramaturgia – Galambos Ádám beszélgetése Visky Andrással

2017. április 19. Petőfi Irodalmi Múzeum, Bártfay-terem

 Barakk-dramaturgia – Beszélgetés Visky Andrással

Nyomorult idő volt, jeges szél szórta az esőt, hisztérikus vénasszonyként rángatta esernyőmet. Az Astoriától araszoltam a Petőfi Irodalmi Múzeum felé – nem hittem, hogy sokan ilyen körülmények is között erőt vesznek magukon, és elmennek Visky András József Attila-díjas író, dramaturg és Galambos Ádám teológus asztali beszélgetésére.

A PIM Bártfay-termét mégis szinte megtöltötte a közönség, valószínűleg nem is annyira a meghirdetett téma – „a másodgenerációs 56-osság tapasztalatai” – hanem a író személye miatt. „Én nagyon szeretem Visky-t” – súgta lelkesen egy rég nem látott ismerős, miközben a hófehér szakállú, piros tornacipős szerző, mint afféle sportos próféta helyet foglalt Galambos mellett.

http://asztali.lutheran.hu/megjelent-cikkek-rendezvenyeinkrol/visky-andras/images/visky1.jpg?isImage=1

Bár a beszélgetés papírforma szerint szorosan kapcsolódott 1956-hoz, gyorsan kiderült, hogy a forradalom, mint téma, nem lehet sablon. Ahogy Visky András mondta, ’56-nak sokféle, akár önellentmondásos oldala és értelmezése van. Példa lehet erre az író saját élettörténete is: 1957-es születésűként csak közvetett tapasztalatai lehettek az eseményről, azok viszont egész életére kihatottak. A román kommunista vezetés éppen a forradalom miatti ideológiai megtorlás részeként börtönözte be hat évre apját, a református lelkész Visky Ferencet – és ezért internálták anyját, Júliát is a román Bărăgan-alföldi táborba, ahol Visky András hat testvérével együtt felcseperedett. „Az én ötvenhatom? Nem, nekem nincs ötvenhatom. 1956 semmiképpen sem az én tulajdonom. Én lettem 1956-é, mindestül, fogantatásom pillanatában” – írta erről a szerző A megtorlás kegyelmében (Korunk, 2006, május).

B__rka_1.JPG

A forradalmi fogantatás ugyanakkor nem jelenthet kisajátítást: Galambos Ádám kérdésére az író megjegyezte, számára érthetetlen, hogy az egyes 56-felfogások miért küzdenek ma is egymással, miért nem lehet politikai töltettől mentesen, konszenzus alapján beszélgetni az egyes narratívákról. Visky végül arra jutott, hogy a magyar társadalomnak egyszerűen nincs nyelve az 56-ról való tiszta beszédre, és ami ennél is aggasztóbb, nincs megtalált nyelve ahhoz sem, hogy kibeszélje saját traumáit.

És ez lett talán a beszélgetés legfontosabb felvetése. Ahogy az író fogalmazott: ha jól akarunk kérdezni, annak a szabadságról vagy a szabadság vágyáról kell szólnia – és ha igazi választ akarunk a saját magunknak, a múltunknak feltett kérdésekre, akkor nem szabad jól kijönni a történetből, akkor vállalni kell a felelősségünket

A társadalom szerinte azért maradhat a félelem foglya, mert vagy nyertesként akar kijönni a múlt feldolgozásából, vagy lapítva elmegy a feladat mellett. Az érintettek pedig saját érdemeit nagyítják fel vagy éppen a feltárt hibákat és bűnöket relativizálják – ami aztán kivédhetetlenül valamilyen politikai feszültséggel terhelt törzsi vitává fajul.

 Galambos Ádám arról is kérdezte Visky Andrást, hogy mit gondol a nyilvánosságra hozott irodalmi ügynökaktákról, például Szilágyi Domokos vagy Lászlóffy Aladár ügyéről. A drámaíró ennek kapcsán emlékeztetett, hogy a magyar és erdélyi kulturális élet – beleértve saját személyét – mennyire nem tud mit kezdeni azzal a ténnyel, ha egykori hőseikről kiderül, hogy rendszeresen súgtak a Securitaténak vagy az ÁVH-nak.

„A napokban azzal keresett meg egy nyugat-európai kiadó, hogy vállalom-e, ha a verseim közös antológiában szerepelnek egy beszervezett és később leleplezett költő munkáival. Váratlanul ért a kérdés, azt éreztem, hogy egyfajta morális inkompetencián, valami mulasztáson kaptak” – mondta Visky, aki szerint ez is arra utal, hogy az árulás témája teljesen feldolgozatlan a kulturális közösségekben, annyira, hogy a tagok egyszerűen beszélni is képtelen róla objektívan, indulatok vagy mentegetőzés nélkül.

„Úgy alakult az életem, hogy elvétetett tőle a politikai értelemben vett árulás lehetősége” (...) „de amikor hallom, hogy minden tetten ért besúgó azzal magyarázta a részvételét, hogy ezzel megmentette az erdélyi kulturális életet, szinte már sajnálom, hogy engem nem szerveztek be” – jegyezte meg fanyarul Visky. Hozzátette, az irodalmi szövegek esetében valamivel jobb a helyzet, de az Esterházy-féle Javított kiadás recepcióján is látszott, hogy az újraírást, a feltárás kísérletét nem fogadja jól a szakma.

A beszélgetésen többször is szóba került a PIM pár teremmel arrébb berendezett kiállítása. A Lebomló tükrei az emlékezetnek, 1956

című tárlaton erdélyi írók, költők és művészek forradalommal kapcsolatos munkáit mutatják be.

B__rka_3.JPG

A szerző és a moderátor közötti beszélgetéseket Radnay Csilla előadásai tagolták: a színésznő Visky András Júlia című monodrámájának részleteit olvasta fel, megidézve a szerző családjának internálótáborban töltött éveit, a kiűzetés időszakát.

A Júlia kapcsán aztán kisebb értelmezési vita bontakozott ki Galambos és Visky között – az író szerint eleve kérdéses a monodráma mint műfaj érvényessége, hiszen nézők nélkül a színész sem lép fel egyedül a színpadon, ahogy szöveg és befogadó, de imádkozó és Isten között is mindig dialógus zajlik. Másrészt, Visky arra is felhívta a figyelmet, hogy bár anyja emlékiratait használta ősszövegként a dráma írásakor, a végeredmény mégis csak róla, Visky Andrásról és az ő szavairól szól. Csak a saját hited vagy hitetlenséged hangján tudsz írni, beszélni, másén soha – mondta Visky.

Az író pontosan ebben látja az egyéni felelősséget, amikor a múltról, történelemről beszélünk: a feladat az, hogy közünk legyen és közünk maradjon a saját valóságunkhoz – csak a szabad beszéddel lehetünk önmagunk kortársai. Visky András ellenpéldaként a diktatúra szovjet projektjét említette, majd a konszolidált kádárizmust: a maguk félelmetes módján jól működő rendszerek voltak, mert konszenzuson alapultak, a résztvevők konszenzusán. A résztvevők pedig nem ismerték el saját kufárságukat vagy gyávaságukat, és gyakorlatilag nem tették meg azóta sem. „Megbocsátani csak annak lehet, aki beismeri a tetteit. Ha semmit sem ismerünk el, nem is irgalmaznak nekünk” – mondta Visky András.

A Bárka kérdésére az író azt is hangsúlyozta: fontos, hogy a történelem és a valóság értelmezését ne engedjük át másnak. Ha lemondunk erről, akkor az eseményeket a hatalom fogja értelmezni helyettünk, ami mindig a saját legitimációjára, a politikai emlékezet formálására használja fel a történteket – legyen szó akár egy forradalomról. Ha feladjuk ’56 értelmezésének szabadságát, akkor feladhatjuk másban is az egyéni látásmódhoz való jogot, és beindul a dominó, az ilyen önfeladás pedig manipulálhatóvá és traumatizálttá teszi a társadalom egészét.

Koncz Tamás: A történetekből nem kell jól kijönni
forrás: barkaonline.hu

VIDEÓ

Barakk-dramaturgia – Beszélgetés Visky Andrással

 
Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek