VÁLI DEZSŐ - Tenger és műterem című kiállítása

Alábbiakban a balatonboglári evangélikus templomban megrendezésre került kiállítás megnyitóbeszédét olvashatják. Váli Dezső kiállítása 2013. augusztus 3 - szeptember 10-ig tekinthető meg.

Váli Dezső - Tenger és műterem

Balatonboglár, evangélikus templom

2013. augusztus 3 szeptember 10.

Online KATALÓGUS

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 

Mi köze a szakrálishoz a művészetnek? Mit jelent egy témát, formavilágot éveken keresztül feldolgozni? Amennyiben a szent és a profán világát éljük, mi az a kapcsolat ami meghatározza létünk kérdését?

Ma, amikor a balatonboglári evangélikus templomban megnyitjuk Váli Dezső Munkácsy-díjas festőművész Tenger és műterem című kiállítását, méltán merülnek fel a fenti kérdések bennünk. A művészet, mely a kifejezés egy formája, olyan út, mely egyrészt az alkotó önkifejezését segíti, másrészt az alkotások önálló létezők, melyek függetlenné váltak alkotójuktól. Ezek kikerülve a műterem alkotói magányából vagy ha úgy tetszik közösségéből, más kommunikációs szintre lépnek. Mondanivalójukkal, létükkel üzenetet hordoznak, mellyel új, jelen esetben velünk történő kapcsolatot keresnek.

A művészet mai fogalma talán azért bír megosztott, nehezen körbehatárolható jelentéssel, mert abban az esetben, ha csak az alkotást tekintjük: minden mű műalkotásnak számíthat. Azonban ha lényegét, tartalmi üzenetét vesszük szemügyre, már más, valós fogalommal találkozhatunk. Nem mindenki prédikál aki beszél, viszont aki Istenről igyekszik hitelesen szólni, az prédikál. Ehhez hasonlóan tudnám leírni a műalkotás és kép viszonyát, azaz azt a megkülönböztetést, mely elválaszt és egyúttal utat nyit a művészet terén történő kommunikációra. Vagyis nem újat kíván, hanem a vizualitás eszközével betekintést nyújt valamibe, ami az embert kimozdítja hétköznapi, profán voltából és felcsillantja a transzcendens lehetőségét. A művészet – meglátásom szerint – akkor lép át egy kaput és változtat egy tárgyat műalkotássá, ha nem magánmitológiát, földi ideológiát, esetlegesen elvonatkoztatott filozófiát nyújt, hanem a szent kitárulkozásának lehetőségét hordozza. Mindez történhet direkt, szinte didaktikus módszerrel, vagy elvonatkoztatva egyaránt, a kérdés mégsem az marad, hogy mit ábrázol, hanem hogy mit üzen egy műalkotás.

 

Váli Dezső festőművészről tudható, hogy immáron közel tizenöt éve ugyanazt a témát, műtermét dolgozza fel és alkot ezáltal képeket. Különös ez? Egyedi? Bármennyire is furcsa és meglepőnek tűnő egyszerre, mégsem az. Elég csak Rembrandtra gondolunk, aki egész életében a fényt kereste, vagy a konstruktivista művészekre, akik geometriai formák rendszerében a harmóniát keresik ugyanoda jutunk mint adott kiállításunk alkotójánál. Valami keresése ebben az esetben nem új formák kísérletezésével, hanem a tartalom egyre következetesebb és behatóbb megismerése által nyílik meg, azaz valaminek az ismerete, elsajátítása és tudása mélyebb tartalomhoz vezet.

 

A keresés, a szűnni nem akaró odafigyelés, a technikai kiműveltségből adódó ihletre hagyatkozás a művészet olyan lehetősége, mely – jó esetben – elengedi az emberi teremtésvágy önző voltát és helyére valami mást enged. Valamit, ami a benső-, a létező felé, annak lényegi valójára figyel és egyúttal onnan is ered. Azaz az önkifejezésnek egy olyan volta, létállapota, amely képes lemondani önmagáról, ahhoz, hogy önmagát adhassa.

Nem más ez, mint teremtettségünkből adódóan a kreáció által a végtelenre történő törekvés véges kivitelezése. Jürgen Habermas német filozófus így fogalmaz: „Az ember ne abban igazolódjék, amit tud, hanem abban, aki ő maga.”

Ö maga azonban önmagában nem értelmezhető, hiszen ahhoz kell valami, ami viszonyt, hasonlítást feltételez. Ez lehet magánmitológia, ideológia, vagy adott esetben – ha műalkotásról gondolkodunk – valami, ami szent…

Ez által nyílik meg az, amit egy ember önmagából nem csak önmaga által létrehozhat. Imádság, elmélyedés, üzenet…

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 

Ma nyíló balatonboglári kiállításunk érdekes bepillantást nyújthat egy kortárs művész, Váli Dezső fentiek szerinti alkotói pályájára.

Az elvonatkoztatás, mely a festményeken egy téma – a műterem – körül kirajzolódik olyan keresésre vezérel, mely a formán túlira hívja fel a figyelmet. Vagyis nem tájat, alakzatokat vehetünk észre, hanem a mögöttest, a tartalmat foghatjuk meg. A műterem, mint elvonatkoztatott hely megismerést, elmélyedést enged a nézőnek. Parabola, mely olyan mélységbe vezet be minket, ahol a mozgás helyébe a mozdulatlan, a hangos mindennapok helyett a csend kerül. Érzelmek, pillanatok, elmélkedések világosodnak fel a piktúrán, mintegy sejtetve a profánból történő kilépés általi, az ihletből kitörő üzenet megnyugtató jelenlétét. Valamiről beszélnek ami meg nem fogható. Valahová vezetnek, ahova bár el nem juthatunk, viszont lelkünk nemesbítésével, a kép és nézője közötti alázat létrejöttével közelíthetünk.

 

Ugyanezzel találkozhatunk egy szokatlan helyen, a templom tornyában elhelyezett Hittanlecke a keresztútról – B/03/08 kapcsán. A keresztutat elvonatkoztatottan, viszont üzenetét tisztán hirdető fotósorozat Krisztus szenvedéstörténetét úgy dolgozza fel, hogy azon a tartalom tárgyát – ellentétben más keresztutaktól – nem jelöli, csupán érzékelteti. Emberi gesztusok, sorsok és tekintetek tesznek tanúságot a Megváltóról. Elmélkedéssorozat, mely nemcsak az épített térben kívánja felfelé fordítani a tekintetet, hanem teológiai üzenetében is. A csigalépcsőn felfelé haladás közben lehetőség nyílik az elmélkedésre és a rádöbbenésre: részesei vagyunk a történetnek.

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 

Váli Dezső ma nyíló kiállítása meglátásom szerint nem törekszik másra, mint egy próbálkozást tenni arra, hogy megvalósítson egy elvonatkoztatott – mégis, talán a legtisztább és legegyértelműbb – kommunikációt. Vállalkozás arra, hogy az ember, a néző, egy térben, alkotások között találkozást élhessen meg ne csak egy művel, hanem annak tartalmával egyaránt.

Amit Váli Dezső úgy fogalmaz meg hogy „a remekműnél egy pillanatra felvillan Isten köpönyege szegélye”, lehetőség. Nem csak az alkotói törekvés kínkeserves és egyúttal áldással erősített útját feltételezi, hanem a néző, az alkotással szemben álló viszonyára is utal.

Augustinus Vallomások című művében így fogalmaz: „„Minden szépség ugyanis, ami a művész lelkéből átmegy kezei alkotásába, abból a minden lelkek fölött ragyogó szépségből ered, amely után szívem éjjel-nappal fohászkodik.” Később emlékeztet arra is az egyházatya, ami azóta is nagy kihívás a művészet terén: „Baj, hogy a szép alkotások művészei és pártolói az örök szépségtől kölcsönzik ugyan a bírálat alapelveit, de nem tőle tanulják a használat módját. Pedig az is ott van, csak ők nem veszik észre; ott van, nem kellene tovább menniök, erejüket beléd helyezhetnék s nem tékozolnák a puhálkodó kényelem tárgyaira.”

Szent Tamásnál a végtelen maga a tiszta forma. Summa Theologica című művében így vall: „A művészethez nem az kívánatos, hogy a művész helyesen járjon el, hanem az, hogy jó művet alkosson.”

Dávid Katalin művészettörténész egy tanulmányában az anyag és forma viszonyából és kölcsönösségéből kiindulva többek között az alábbi megállapítást teszi „a művészet nem rögzülhet a valósághoz való viszonyában.” Mint kifejti: a műalkotások magukon hordoznak egy olyan szférába történő betekintést – őnála ez az európai művészetre tekintve egyértelműen a keresztény teológia tárgyát jelenti –, mely az embert önmeghatározásában, a profánhoz képest valami máshoz, a szenthez kapcsolódásához segíti.

Hans Urs von Balthasar katolikus teológus pedig nem egyebet állít: a művészet, vagy műalkotás lehetősége a dicsőség felfénylése.

Amennyiben komolyan vesszük azt a teológiai megállapítást, miszerint a kinyilatkoztatás fajtái között szerepel a művészet is, akkor nemcsak az alkotónak, hanem az alkotás befogadójának is kihívást és egyúttal lehetőséget kínálunk.

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezúton szeretném megköszönni Váli Dezső művész úrnak, hogy Balatonbogláron alkotásai által művészetről, a műalkotás tárgyáról, a világon betöltött helyünkről és szerepünkről gondolkodhatunk.

 

A kiállítást Pilinszky János Kegyelem című versével nyitom meg:

 

Bogarak szántják a sötétet
és csillagok az éjszakát.
Van időnk hosszan üldögélni
az asztalon pihenő lámpafényben.
Megadatott a kegyelem:
miközben minden áll és hallgat,
egyedül az öröklét működik.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek