Tolnay Imre A legutolsó vacsora című kiállítása

A legutolsó vacsora című kiállítás kimozdít minket a komfortzónánkból és a böjt valódi kérdéseivel ismertet meg minket. A tárlat egyszerre idézi fel a nagycsütörtöki történéseket és mutat rá korunk aktuális kérdéseire. A Szent István-bazilika lovagtermében nyílt meg a Barcsay-díjas Tolnay Imre festő- és grafikusművész installációja és kiállítása.

Tolnay Imre A legutolsó vacsora című kiállítása

Tolnay Imre A legutolsó vacsora című kiállítása

Az utolsó vacsora történetének művészi feldolgozása Leonardo da Vinci 1498-ban alkotott freskója óta nemcsak nem könnyű feladat, de sokszor giccsbe, ismétlődésbe torkolló művészi produkció. Az egyházművészet és a vallásos művészet egyik kedvelt témáját ugyanis nemcsak annak misztikája miatt nehéz megragadni, de a művészet nagy elődei által vizionált képeket sem egyszerű levetkőzni, ugyanakkor hiteleset és művészetileg is maradandót alkotni. Az utolsó vacsora történetének meghatározó alkotói közül – a számos ikont nem említve – eszünkbe juthatnak Fra Angelico, Tintoretto, Dieric Bouts, Jacopo Bassano, Fritz von Uhde vagy Salvador Dali különleges megközelítései, ugyanakkor magyar vonatkozásban nem mehetünk el Csók István, Derkovits Gyula és Kernstok Károly alkotásai mellett sem.

http://asztali.lutheran.hu/megjelent-cikkek-rendezvenyeinkrol/tolnay-imre-a-legutolso-vacsora-cimu-kiallitasa/images/1litus-pannonius-4.jpg?isImage=1

A kortárs művészet nehéz helyzetben van, azonban üdítő kivételek adódnak, amikor a megszentelődés lehetőségének aktusát méltón és hűen dolgozzák fel művésztársaink. Ezek közül elsőként Lovas Ilona alkotásait emelném ki, nála az ostya központi szerepet kap – melynek képe a Nagy Tamás építész által tervezett Mátraverebély-Szentkúti új zarándokközpont épületén is megjelenik. Továbbá Adi Nes izraeli és José Manuel Ballester spanyol fotóművész alkotásai mutatnak újat. Előbbi a leonardói képet alakítja át és helyez a tanítványok és Jézus helyére izraeli katonákat, utóbbi ugyancsak az ikonikus képből indul ki, viszont emberek nélkül, s az otthagyott asztalt ábrázolja. És itt, az otthagyottság állapotában jutunk el Tolnay Imre alkotásaihoz.

*

Tolnay Imre nem marad az utolsó vacsora asztalánál, nem az evangéliumokban leírt szereplőkre koncentrál, sőt, kilép a térből is és a történetet apokaliptikus környezetbe helyezi. Csak a tárgyak maradnak, melyek egyszerre jelenítik meg a történést, az eucharisztiát és a hiányt. És hogy mennyire utókép vagy valóság ez az előttünk megjelenő vízió? Tolnay művein a megszentelt kenyér, az értünk kiontott vér és az ige, mint könyv egyszerre megjelenik – elhagyatva. Mi ez, ha nem a művészet eszközével megfogalmazott kiáltvány! A művész alkotásaival egyidejűleg hívja fel a figyelmet az aktusra, Jézus értünk hozott áldozatára és civilizációnk törékenységére. Ennek a feszültsége mintegy látleletként jelenik meg a műveken, kifejezve, hogy a javak habzsolása, az ivóvízkészletek meg nem becsülése, a termőföld felelőtlen kizsákmányolása, a jóléti élet nevében történő népekről és egyes emberekről történő lemondás olyan jelek, melyek a jézusi szeretet kultúrájából a közöny kultúrájává tette/teszi civilizációnkat. Mint ahogy Esterházy Péter fogalmazta: „Létünk legszomorúbb ténye, hogy reményeinkkel és törekvéseinkkel lassan elkopunk.”

http://asztali.lutheran.hu/megjelent-cikkek-rendezvenyeinkrol/tolnay-imre-a-legutolso-vacsora-cimu-kiallitasa/images/dsc_9381.jpg?isImage=1

Tolnay művei teológiai értelemben egybecsengenek Ferenc pápa szavaival – „Jézus nem a komfort, a biztonság és a kényelem Ura” – és ökumenikusan nézve a mai teológiai gondolkodás számos irányával. Utóbbiban az eucharisztia egyre inkább összekapcsolódik az egyéni felelősség kérdésével is. Azzal, hogy mit kezdünk az ingyen kapott kegyelemmel, tudjuk-e azt a béke, az igazságosság és a teremtett világ megőrzésére fordítani.

http://asztali.lutheran.hu/megjelent-cikkek-rendezvenyeinkrol/tolnay-imre-a-legutolso-vacsora-cimu-kiallitasa/images/17308925_1471886796177360_8058289498272391789_n.jpg?isImage=1

Az otthagyott, önmagukban is jelentéssel bíró tárgyak körül nincs más, csak mi, nézők, akik láthatjuk és felismerhetjük – az általunk is oly sokszor eldobott – kelyhet és kenyeret, amint ott hevernek asztalon, földön, fövenyen vagy tányéron. A silentiumot elhagyók csendje köszönt ránk a kiállításon. Tolnay Imre alkotásai által felismerhetjük, hogy miközben tudhatjuk, hogy mit jelent a szentség, az értünk történt áldozat, kultúránk – és benne nemegyszer mi is – éppen azt, a szentet próbálja profanizálni. Ugyanakkor jó, ha látjuk, hogy a szent akkor is szent marad, ha mi egyre távolabb is lépünk tőle.

*

A partra vetett csónak egyszerre jeleníti meg a különböző régiókból származó vizet, bort, lisztet és gabonát – mint leletet –, egyúttal hirdeti a kegyelem lehetőségét is. Azt, hogy élhetünk e javakkal. A szőlőmunkások verejtékével megtöltött hordók mellett ugyanis megjelenik az örökség, a kietlenségben a remény, az utolsó vacsorában a Jézus általi felfoghatatlan ajándék – a ki nem érdemelt kegyelem fénysugara. Ahhoz azonban, hogy felismerjük, hogy a mi lábunkat is megmosták, és a kenyér és bor misztériuma nekünk is szól, szükséges, hogy Augustinussal együtt mi is rádöbbenjünk: „Háttal álltam a világossághoz, arccal a megvilágított tárgyakhoz, természetes, hogy így arcom, mely a megvilágított dolgokat szemlélte, világosságot nem kaphatott.” Amennyiben ezt megtesszük, és a krisztusi szeretet útján haladva a föld javainak megbecsüléséért, a szenvedőért, a szíriai és iraki keresztényekért, a vízhiányban sínylődő asszonyokért és gyermekekért, a mélyszegénységben körülöttünk élőkért felelősséget vállalunk, akkor az ott hagyott csónak, a kiömlött gabona, a falakon látható szentség képe a mi életünkben is értelmet, teljességet nyer. Az utolsó vacsorában ki nem érdemelt kegyelem, a szeretet ajándéka ugyanis arra is lehetőség, hogy mi is, akik követjük, az Ő útját éljünk is azzal, amit kaptunk.

 http://asztali.lutheran.hu/megjelent-cikkek-rendezvenyeinkrol/tolnay-imre-a-legutolso-vacsora-cimu-kiallitasa/images/1litus-pannonius-1.jpg?isImage=1

Tolnay Imre A legutolsó vacsora című kiállításával kimozdít minket a komfortzónánkból, ugyanakkor művészete éppen azért maradandó, mert ezt nem öncélúan, hanem a megújulást, az igazság felismerésének útját keresve teszi. „A művészet tulajdonképpen nem más, mint áttörni a tényeket és eljutni a valósághoz” – fogalmaz Pilinszky János. Tolnay Imre a valósággal találkoztat ma minket.

*

Az asztal mostanra már üres, de a az ige és a szentség még itt van nekünk.

Tolnay Imre A legutolsó vacsora című kiállítása

Tolnay Imre A legutolsó vacsora

Budapest, Szent István bazilika lovagterme
A kiállítás 2017. május 7-ig tekinthető meg.

 

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek