Legyen világosság című csoportos kiállítás megnyitója

A gödöllői Levendula Galériában több mint húsz művész alkotásaiból nyílt csoportos kiállítás a Szakrális Művészetek Hetén "Legyen világosság" címmel. Szöveg: Galambos Ádám; fotó: Sz. Jánosi Erzsébet és Szabad Júlia

Legyen világosság című csoportos kiállítás megnyitója

Meghívó a Szakrális Művészetek Hetére

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A budapesti székhelyű Ars Sacra Alapítvány immár ötödik éve hirdeti meg az országos kiterjedésű Szakrális Művészetek Hete című programsorozatot, melyhez az idei évben a Levendula Galéria által Gödöllő is csatlakozott. Egy hét kezdődik, amikor több mint kétszáz helyszínen a szakrális művészet különböző területeivel lehet megismerkedni nem is akárhogyan, hanem egy, a Bibliában található mondat alapján, mely számos kiállítást, zeneművet, installációt ihletett, mégpedig: „Legyen világosság”

A művészet talán egyik legfontosabb kérdésköre a fény-árnyék viszony, annak megfejthetetlensége és annak különböző eszközökkel való kifejezése. A fény-árnyék viszont nemcsak művészeti szemszögből érdekes, hanem annak keletkezéséről való fennmaradt mitológiai és filozófiai írások is elgondolkodtatóak.

Arisztotelész szerint a szemek adta látást szeretjük legjobban az érzékszerveink közül, mert az nyújta a legtöbb ismeretet, hiszen a dolgok különbségeiről ez szolgáltatja a legtöbb információt.

Érdekes megfogalmazás található a Germán teremtéstörténetben is, ahol a világ keletkezéséről az alábbi olvasható:

“A régi időkben semmi sem volt,

Nem volt sem homok, sem tenger,

Sem sós habok,

Nem volt lenn föld,

Nem volt fenn ég.

Nem zöldült a fű még,

Ásított a semmi.

A határtalan semmiben élt a titokzatos világszellem, akit soha élő ember szeme még nem pillantott. Ő teremtette messze északon a Ködök Birodalmát és délen Muspellt, a tűz országát.”

 

Homérosz, Odüsszeia című művében pedig felszólításként az alábbival találkozunk: „Rajta, siess igyekezve a fényre!” – itt természetesen nem teológiailag, sokkal inkább annak értelmezésében szerepel a fény, mely a tudásra, az ismeretre való törekvést jelöli.


Az Iliászban pedig ez áll: "Zeusz atya, mentsd meg a ködtől hát az akháj daliákat: adj tündöklő fényt, hadd lássunk már a szemünkkel: napfényben pedig ölj meg akár, ha a kedved akarja.” – itt pedig jól láthatóvá válik annak az igénye, melyet a fény felé, annak létszükségletére fogalmazunk meg, miszerint akár a halál is jobb ha fényességben történik mint ha sötétségben ér minket.


Platón világosan kimondatja Szókratésszal: „kétféle dologról van szó, a láthatóról és az értelemmel felfoghatóról. A látható nap a jó szülöttje, akit a jó nemzett önmagával megfelelőnek. Ami a jó az értelemmel felfogható térben az értelem és az értelemmel megragadottak számára” (509d; 508) Ehhez kapcsolható Platón barlanghasonlata is, mely a tudás felől közelítve kifejezi a homályos, az árnyék látását, azaz az értelem által megismerhetőt, de nem feltétlenül a valódit.


Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezen példák jól mutatják, hogy a világosság, a fény az emberi kultúrát meghatározó, azt már a kezdeti irodalomban is foglalkoztató kérdéskörré vált. Viszont mai kiállításunk kérdésköre nem az antik irodalom felől, hanem biblikus alapokon nyugszik, így egy zsoltárral kívánom mindezt bevezetni, egyben megkülönböztetni az antik felfogástól:

A 27. zsoltár első sora precízen megfogalmazza a görög világ és a zsidóság szemlélete közötti alapvető különbséget. "Az Úr az én világosságom." Ebben nem azt mondja a zsoltáros, hogy "a világosság az én istenem", vagy "világosság az istenem", hanem sokkal inkább azt jelöli meg, hogy mi a zsidóság számára a viszonyítási pont, az origó.

 

„Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet. A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek fölött. Akkor ezt mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság. Látta Isten, hogy a világosság jó, elválasztotta tehát Isten a világosságot a sötétségtől. És elnevezte Isten a világosságot nappalnak, a sötétséget pedig éjszakának nevezte. Így lett este, és lett reggel: első nap.” /1Móz 1, 1-5/


Ezekkel a mondatokkal kezdődik a keresztény-zsidó kultúra alapkövének, a Bibliának a lapja. A Genezis, a világ teremtésének első mozdulata nem más tehát, mint a sötétség és a fény különválasztása. Ez a fajta megkülönböztetés a teremtéstörténet első akciója, melynek képi és szellemi hatása a keresztény teológia meghatározó részévé vált, hiszen tartalma az Újszövetségben beteljesedett. Mint azt a Genezis könyve magfogalmazza, Isten az, aki teremtette a világosságot, Ő a világosság és sötétség ura. Sőt, az emberi teremtéssel és annak küldetésével a Zsoltáros is kapcsolódik mai értelmezésünkhöz amikor az alábbit mondja: Lábam előtt mécses a te igéd, ösvényem világossága” (Zsolt, 119, 105)

A világosság keresztény teológiai megértéséhez elengedhetetlen János evangéliumának kezdősorait idézni, aki a nevezett evangéliumot már teológiai értelmezés fényében írta. Nála az alábbi olvasható:  

“Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő kezdetben az Istennél volt. Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be. (Jn. 1. 1-5)

A világosság a késöbbiekben kiegészül még Pálnál a szellemi megvilágosodás és az Isten megismerésének fogalmi képével, továbbá Jézus Hegyi beszédében egy küldetéssel is, mely így hangzik: “Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat." (Mt. 15, 16)

Fentiek alapján mondhatjuk, a Genezisben található teremtéstörténet első mozdulata keresztény teológiai értelemben Isten által ad, majd megjelöli a Fény forrását, végül pedig kér, mégpedig nem egyebet, mint azt, hogy saját magunkat rendeljük a fény, az igaz fény forrásának továbbadóivá. A „Legyen világosság” továbbá annak a megfogalmazása, melyet ma időnek nevezünk, azaz az idő kezdetét jelöli, melyhez viszonyítjuk magunkat, mely meghatároz, mely maga az élet. Így juthatunk el ahhoz az értelmezéshez, melyet Claus Westermann Ószövetség teológiai professzor állít a teremtéstörténettel kapcsolatban: “Istenről beszélni azt jelenti, hogy az egészről beszélni”


Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mint mai kiállításunkon is látható nemcsak teológiai értelemben izgalmas a “Legyen világosság” mondata, hiszen a Levendula Galéria jóvoltából most nyíló kiállításunk is ennek értelmezésével foglalkozik.

Mit jelent egy több ezer éves mondat a mai kor emberének? Hogy lehet ábrázolni az ábrázolhatatlant, az idő keletkezését, a fény és sötétség különválását, az Isten creatiojának megfoghatatlan szentségét? Mi, akik a kozmoszban élünk és annak teremtményei vagyunk hogyan és milyen formában ábrázoljuk mindezt? Mi a sötétség és mi a világosság? Avagy szembe merünk nézni a végesség, az elmúlás kérdéskörével és a nem általunk, hanem minket teremtő Alkotótóval?

 

A kiállított alkotások túlnyomó részében a Legyen világosság gondolatköre keresztény terminológia szerint közelít, tudniillik nemcsak a creatiot ábrázolja, hanem mindazt reménységgel viszi tovább. A fény, melyet az Atya alkotott nemcsak földi életet tud adni, hanem a Fény, amely megszületett benső megnyugvást hordoz annak, akit megvilágít. Egy nemrég elhunyt filozófus úgy fogalmazott, hogy „az az imádság, amelynél nincsen nyitott ablak nem talál választ.” Meglátásom szerint a legyen világosság kérdésköre is hasonló ehhez. Nemcsak pusztán a fény mint éltető elem jelenik meg a kiállításon, hanem annak benső igényére való mutatás is, mely ezáltal ad az életnek más, több jelentést.

 

A teremtés nem értelmezhető az ember által, csak a Teremtő által nyújt magyarázatot, viszont a teremtménynek – talán mondhatni lehet – feladata az ezen való töprengés, a Creatio creatioja. Természetesen mindez nem lesz és nem is feladata hogy pontos leírást adjon, viszont mint apró szemekből építkező ház épül ez is és nyújthat világosságot az ezeket szemlélők számára.

Ezáltal válik ez a kiállítás különlegessé, hisz nemcsak megszólít, hanem különböző magyarázatokat nyújt ugyanarra a megfoghatatlan, de befogadható kérdésre.

 

A teremtés műve a világosságnak a sötétségtől való elválasztásával kezdődött és fejeződik is be: a hetedik nap megszentelése ugyanis elválasztja és megkülönbözteti azt a mindig egyforma napok ritmusától figyelmeztetve az időre és az azt, és minden teremtményt alkotóra.

 

A kiállítás Goethe alábbi sorával nyitom meg:

"Minden művészet legmagasabb feladata, hogy a látszat által megadja egy magasabb valóság káprázatát." 

 

 

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek