Balla Vera Háztűznéző című kiállítása Szadán

Balla Vera önálló kiállítása nyílt a szadai Székely Bertalan Műteremház Galériában. A kiállítást Szinvai Pál rendezte. A megnyitón a Szent Efrém Férfikar énekelt. A műveket Galambos Ádám mutatta be. Alábbiakban a megnyitószöveg olvasható. Fotó: Szabad Júlia és Galambos Ádám

Balla Vera Háztűznéző című kiállítása Szadán

Balla Vera kiállítási meghívója

Látható és láthatatlan kapuk találkozása

Balla Vera kiállítása Szadán

 

Balla Vera gödöllői festőművész önálló kiállítására gyűltünk össze a szadai Székely Bertalan Műteremházban. A nyugodt, harmonikus műteremház, melyben Székely Bertalan alkotott mára kortárs művészek kiállítóterévé vált. A mostani kiállítást Szinvai Pál rendezte, akinek ezúton szeretnék köszönetet mondani igényes munkájáért.

 

Csendes képeket és vastárgyakat láthatunk, melyek elevensége megragadóan körülvesz minket. Letisztult, mélységeket nyitó, hozzánk forduló, a mindennapokból kimozdító valóságábrázolások, melyek nem félnek a múltat jelenidejűvé, az ábrándot valóságossá, a misztériumot megjelenítővé tenni.

A képek és szobrok közt rádöbbenhetünk: az emberi élet idő és időtlen között mozog. A profán mindennapok „iróniája” megjelenik az „önellátó ház” közepén ugyanúgy mint a szélén kiírva. A csónakok esetlensége, „partravetettsége” is jelzik a mindennapokból való megérkezéseink vegyes körülményeit, sokszor hányattatottságát. Meg tudunk érkezni? Odaérünk-e időben? Jelenlétünk jelenvaló-e ahol vagyunk, vagy gondolataink és érzéseink más szigeteken kalandoznak? Tud-e a mi kis sátrainkban fény pislákolni? Avagy meggyújtottuk-e a bennünk lévő emberség tüzét a másik, önmagunk és a transzcendens felé?

A lényeget az alkotásokon nem az esetlenség, a profán lét jelenti, hanem az ezek mellett megjelenő szent idő. Hisz a találkozások, a másikkal való kapcsolat őszintesége magával hordja az idő olyan állapotát, mely a mindennapokból kizökkent, valahova máshova, - talán mondhatom – a lényegbe, azaz a mindennapok vulgáris állapota helyett a megtisztított őszinteségbe vezetnek. Az idő esemény lesz. Ez az, mely ha körülnézünk sokszor hiányzik nekünk. Ebből az állapotból, tudniillik hogy a másikkal őszintén, meghitten, a másikra figyelve: „létben” és közösségben legyünk.

Az őszinte közösség helyett a mindennapokban a közösségi hálóval, a közmédiával és közügyekkel találkozunk. Elsorvadnak azon találkozások, „események” melyek a közösséget együttlétnek, a találkozást egymásra és egymásért fordított időnek tekintik. Balla Vera válasza minderre radikális. Mintha nem értené vagy nem élné mindezek valóságát és jelenlétét a mindennapokban, úgy fordul el és válik elszigetelt csónakká vagy éppen régi vastárgyak újjáélesztésével mintegy historizáló humanista emel vissza valamit a múltból és tesz jelenidejűvé.

Pedig alkotásaival kis meglepetést okozva nem tesz mást, mint csendet teremt körülöttünk… Valahonnan megérkeztünk ide és egyszer csak, talán, megjelenik szánk szélén egy kis ránc mely lágy mosolyt formál és gondoljuk: valóban, ez is bennem van. Bennem van az ölelés, az őszinteség, a lelkem horizontális vonalaitól a vertikális felé tekintés.

Mindehhez hozzásegít az alkotásokon megjelenő kéz, mely lágy mozdulataival vagy óv, vagy figyelmeztet, máshol pedig mintegy áldás olajággal hirdeti a megbékélés és megnyugvás lehetőségét. Igen, lehetőséget, mely fölött döntési jogunk van... vagy ahogy Gáti Kovács István írja A kezdet című versében:

 

Csak ég és föld,

közöttünk

csöndes, csöndes szél.

 

Az első ígéret.

Az első vérzés.

 

És ha az egymással való kapcsolatainkkal megküzdöttünk, vagyis levetkőztük a rajtunk lévő óvónak és védőnek hitt álarcainkat még mindig hátravan az a fajta számadás, mely a kiállított tárgyak túlnyomó részén uralkodik. Nem elegendő ugyanis egymással közösséget alkotni, csekély még az őszinte együttlét, ha magunkat a világban el nem helyezzük. A rozsdás vastárgyak mint a mérleg teszik fel számunkra egyenként azt a kérdést, hogy mi van a végtelen mögött.

Látható és láthatatlan kapuk nyílnak meg, a transzcendens megfogalmazása, az ember számára biztosított törékeny végtelen megjelenítése. Úgy, ahogy a létra többnyire a valahova jutás, vagy a felfelé törekvés szimbóluma, Balla Veránál mindez párosul a zárak alkalmazása által azzal a kijelentéssel mely a magasságot és a mélységet nem elválasztani, hanem valamiben, - talán mondhatom – a szentben kívánja egyesíteni.

A transzcendens ugyanis nem az, melyet sokan gondolnak, hogy valami meghitt és nyugodt, vagy harmonikus massza. Ha csak a zsoltárokból kiindulva kívánom mindezt megfogalmazni akkor a küzdelem éppúgy hozzátartozik a szenthez, mint az áldás fogadása. Így mint létrát mászó, valami felé közeledő, a múlt tapasztalatait magunkénak tudó emberek alázattal fordulhatunk azon lehetőségek felé, mikor a valódi kérdéseket keresve elmélyülhetünk az igazságkeresésben.

E kettős felszólítás, mely Balla Vera alkotásain megjelenik legjobban az alábbi verssel talál szimbiózist:

 

Weöres Sándor: Szembe-fordított tükrök

Örömöm sokszorozódjék a te örömödben.

Hiányosságom váljék jósággá benned.

Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél.

Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.

Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben.

Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában.

 

Balla Vera nem sorakozik be alkotásaival a kérdésekre választ sokszor megkerülő, esztétikára vagy groteszk látványra hajazó számos kortárs megközelítésébe, hanem ha nem is a kérdésekre válaszol, kérdéseket tesz fel. Mi a magány és hogy élhető meg a kapcsolat? Ki lehet-e nyitni a bennünk lévőt, vagy bezárva, elszigetelve éljük meg a magasságot és mélységet? Az önnön előre hozatala nem hordoz-e eltorzulást ha megvizsgáljuk? Létezik-e fény, mely a végtelent hordozza, vagy csak profán van bennünk?

Az itt kiállított műalkotások a „Vera ikon” értelmezése alapján olyan ars poéticák, melyek átjárót képeznek a mindennapok profanitásából az ember letisztult, önmagát vállaló alázatába.

 

Pilinszky János: Titok

 

Csak a búcsú pillanatában

áll helyre az aranyegyensúly.

Sőt, mint a tűzvész, most olyan

túlzott és elnagyolt

az asztal bősége, s az orgona

bizalmas fürtje. Mi jött közbe?

Meg kell beszélnünk elalvás

előtt. 

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek